Prohászka Ottokár: Szociáldemokrácia és katolikus egyház

prohaszkaottokarHa a Szociáldemokrácia a vallást, mint a lélek csodás világát s igényét sem veszi sokba, sőt teljesen félreérti s üldözi: mennyivel inkább lesz kifogása s ki nem fogy a vádja a vallásnak azon történelmi bemutatkozása ellen, melyet katolikus egyháznak hívunk. Hát zúg is a sok vád s zuhog is a következőknek zápora, mely alá el akarnák temetni az egyháznak még az emlékét is.

    Rengeteg sok vádat s kifogást emelnek a szociáldemokraták az egyház ellen; felhozzák, hogy Nagy Konstantin óta a hatalommal tartott, – hogy a szenvedő s küszködő osztályoknak nem fogta a pártját, – hogy főpapjai beleálltak az oligarchák kasztjába, s lóra pattanva fegyvert fogva harcoltak, pusztítottak s raboltak, – hogy nemcsak nem tiltakozott a fennálló, igazságtalan társadalmi rend ellen, hanem ellenkezőleg, útját állta minden törekvésnek, mely a mindenkori társadalmi rendben a hatalmasoknak kellemetlenséget s a tömegekben zavart okozhatott volna, – hogy az elnyomottakat nem szervezte meg a hatalom s a kizsákmányolás ellen s nem állította be a tömegeket a több igazságért s a jobb világért fölveendő harcba stb. stb. … s végük, hogy még ágyúkat s zászlókat is megáldott s hogy örült a telegrammoknak s harangoztatott is, ha az Isten a mi hadseregeinkkel s nem az ellenségével tartott.

    Mi a válaszunk erre? Az, hogy e vádakban szemben állunk egy kétezeréves történettel, szemben tehát az egyháznak, mint jogintézménynek is kétezeréves fejlődésével, ugyancsak szemben a nemzedékeknek elváltozott felfogásával s érzésével, s úgy állunk mindezzel,mint egy őserővel, melybe utakat vágni s a helyes irányokat fölkeresni s kimutatni ugyancsak óriási munka, még akkor is, ha azzal egy Isszaieff A. A. és társai néhány oldalon akarnak végezni.

    De kérdem, ki fogja magát közülünk azonosítani az egyháznak történetével, mindazzal a politikai s gazdasági intézkedéssel, mindazokkal a hatalmi állásfoglalásokkal s érintkezésekkel, melyek az egyház s mondjuk a katolikus hatalmak s kormányok esélyeiben fel-feltűnnek. – Lehetséges, hogy voltak hatalmasok, akik a vallással is visszaéltek, akik kompromisszumokat kötöttek autokratákkal. Ugyan mivel nem lehet visszaélni, s mivel s kivel nem lehetne szövetkezni, s mivel s kivel nem szövetkeztek szekták, szabadkőművesek és maguk a szocialisták? Mily bakokat lőttek s lőnek ezek is, azok is, s lőttek s lőnek e téren az egyháziak is?! Így igaz, hogy az egyház az impériumhoz áll, s hogy jól esett neki, hogy Konstantin az ő bíborpalástját a 300 éves vértanúságban megviselt, s ugyanakkor győzelmes egyháznak vállaira borította; de jelenti-e ez a körülmény azt, hogy az egyház a szegénységtől elfordult s a gazdagok pártjára állt s hogy tüskön-bokron keresztül követte s kísérte patrónusát, az állami hatalmat? Mily jó volna az igazság s méltányosság érdekében, ha ezek a vádlók elolvasnának egy-két kötetet Kenelm Henry Digby-nek «Agea of Faith» c. könyvéből, melyben a középkor katolikus életét jellemzi! (Németben: Katholisches Leben im Mittelalter von Andreas Kobler S. J.)

    Vegyük hozzá, hogy az egyháznak e hosszú életében a szorosan vett dogmák mellett a tanoknak, nézeteknek, felfogásoknak egész tömkelege épült ki, mely a mindenkori szellemi műveltségnek, a mindenkori társadalmi s gazdasági állapotoknak a vetülete. Hogy csak egyet említsek, mily felfogások uralkodtak s váltakoztak a munkáról s a munkásról, a társadalomról s a vagyonról, a gazdag s a szegény osztályokról szóló a római impériumi kereszténységben, azután a germán népek katolikus életében a végül a mai egyházban?! Azt látjuk, hogy úgy ezek a fogalmi kategóriák, mint maguk azok a történelmi osztályok változtak el. A történelem folytonos történés, tehát folytonos elváltozás, a óriási hibát követne el bárki, aki az egyik kor állapotainak, felfogásának s gazdasági berendezkedésének triposzára ülne, hogy pálcát törjön az előző korok felfogásáról s mulasztásairól. Haragudhatnék-e valaki a XII. vagy XV. századra azért, hogy nem csináltak szakszervezeteket s nem indították meg a tömegeket a társadalmi fejlődés alapján s kellő mérséklettel demokratikus államformák megteremtésére? De ha azért haragudnék, akkor haragudnék azért is, hogy azok az elmaradt középkoriak még mozit sem csináltak, sem Károly király gyermeknyaraltatást, sem budapest-wieni repülőpostát! Épp olyan szavakkal való játék, ha valaki az őskeresztényeket szocialistáknak mondaná s a jeruzsálemi apostoli egyház birtokközösségét, mint valami társadalmi s gazdasági elhelyezkedést tüntetné fel a birtokos osztályokkal szemben. Hasonlóképpen teljesen helytelen, ha a kereszténységet szociálreformer mozgalomnak tartják, melyben állítólag kifejezésre jutott volna az elnyomott osztályok gazdasági fölszabadításának vágya. Aki ilyeneket mond, az nemcsak hogy nem tanulmányozta a kereszténységet, hanem még Szent Pál leveleit sem olvasta át.

    Mi jellemzi hát ezek után a századokon, tehát az egyháztörténelmen is eligazodni tudó helyes gondolkozást?

    Nem egyéb, mint az, hogy nekünk a társadalmi fejlődésbe, a gazdasági, politikai s erkölcsi kapcsolatokba egészen új belátásaink vannak, s jobban tudjuk épp ezek alapján megítélni a történést s a gazdasági, társadalmi elváltozásokat, mint a régiek. Most a fejlődés gondolata világít bele a küszködő életnek problémáiba. E világosság mellett kell néznünk az egyház történetét is, s nem szabad kívánnunk a XII. vagy XV. századbeli egyháztól sem valamit, ami csak a XX. században volt lehetséges. Ez az eljárás minket jobban kötelez, mint akár a XIX. század első felében élőket, mivel belátásunk a fejlődés menetében azóta is sokkal világosabb s áthatóbb lett, azért állásfoglalásunk a világ s társadalom érdekeivel szemben, no meg törekvéseink is a világ megváltoztatására sokban eltérnek a múltnak gondolkozásától s állásfoglalásától.

    Ami minket, mint modern katolikusokat nézeteinkben s törekvéseinkben jellemez, az éppen a társadalmi fejlődésnek jobb s tüzetesebb megértése s alkalmazása. Ez a gondolat régen egyáltalán nem volt kidolgozva s elmélyítve. A régiek hajlandók voltak mindent ami van, merev s állandósított keretekbe foglalni, volt légyen az kő, fa, vagy társadalom, s nem vették észre eléggé a változandóság jellegeit. A társadalmi harcok az ő szemükben inkább lázadások s polgárháborúk, mint a fejlődés mozzanatai voltak. A fennálló rend elleni küzdelemben fölforgatást s nem az állapotoknak célszerű megváltoztatását látták; nem látták azt, hogy az elváltoztatáson dolgozni annyi, mint az Isten gondolatait megvalósítani. Magát a társadalmat inkább statikus, mint dinamikus elvek s erők alapján gondolták el. Azután meg a nép, mint osztály egyáltalában akkor még nem ébredt föl s nem volt beállítva a társadalmi küzdelmekbe. A hatalomnak a népre való kiterjesztése még akkor nem volt probléma. Épp azért a parasztlázadásokat sem nézhetjük a demokratikus népöntudat jelentkezéseinek; azok egyáltalában nem akartak a demokráciának valami formát adni, – az még időelőtti volt, – hanem ki akarták tölteni az elnyomott s kizsarolt tömegek bosszúját. Úgy voltak a parasztlázadások a demokráciával, mint a XIX. század elején az angol takácsok az osztályharccal, mikor a gépeket,mint az ördög találmányait összetörték, s a posztógyárakat fölégették; ezek is, azok is közvetlenül boldogulásuk akadályait akarták az útból eltávolítani, de sem a középkori parasztok nem voltak érettek a demokráciára, sem a gépösszetörő takácsok nem gondoltak osztályharcra; erre csak később nevelődtek rá.

    A fejlődéstani nagy igazság tehát az, hogy a világ nem kész, hanem folyamatban van, – hogy a társadalmi rétegek öntudata súlyban s befolyásban növekszik, a szerint, amint műveltebbek s csoportosulásukban számottevőbbek lesznek, – hogy e megnövekedett befolyás arányában nyomást gyakorolnak az egész társadalom struktúrájára s több jogot s nagyobb befolyást nyernek a közügyek intézésére. Mindez természetes folyása s egymásra következése a dolgoknak. Ezzel azonban összefügg az is, hogy ami az egyik korban jogos és igazságos, az a következőben már meghaladott álláspont, tehát jogtalanság s igazságtalanság lehet s épp azért nem tűrhető. Isten nem akar jogtalanságot s igazságtalanságot, s nekünk az Isten gondolatai szerint kell berendezkednünk s azok szerint, vagyis a több jog s több igazság szerint megváltoztatnunk a társadalmi rendet is. nem lehet tehát keresztény felfogás, hogy «az a nyomás, mely alatt a legszegényebb osztályok nyögnek, csak arra szolgál, hogy nekik az utat az Isten birodalmához egyengesse», értve a túlvilágot. Ez nem keresztény felfogás, mert a jogot s az igazságot szolgáltatni kell ezen a földön is, az Isten akaratát a több jog s több igazság szolgáltatásában végre kell hajtani e földön is; sőt ezt annyira kell eszközölni itt, hogy a több jog- s igazság elve a másik világon egyáltalában nem a mi dolgunk. Hasonlóképpen nem keresztény felfogás, hogy a hívek «minden gondolata a túlvilági életre irányuljon», mert hogy «a társadalmi rend megváltoztatására irányuló törekvés csak zavart okoz az életben». Ez sem keresztény felfogás, mert igazi keresztény az, aki a túlvilági életet buzgó, lelkes s tevékeny földi élettel biztosítja; hiszen azokat az eszményi s földöntúli ideálokat is ez élet folyásában, tehát ez életnek gazdagabbá s tökéletesebbé s sokak boldogítására alkalmas alakításában kell szolgálnia. Ezeket a kakukktojásokat A. A. Isszaieff s t. fordítója, Garami Ernő úr rakja a keresztény világnézet fészkébe. De hát ez legalább is kakukkos huncutság, s nem igaz, tehát nem nemesen emberi eljárás.

    Egy dolgot azonban szívesen bevallok s konstatálok, t. i. azt, hogy újabban a mi szempontjaink is eltolódtak,még pedig éppen a fejlődés gondolatának térfoglalása mellett. Jóllehet elődeink is olvasták a római történetet, mely társadalmi tekintetben nem egyéb, mint az osztályok harca, a patríciusok s plebejusok küzdelme; jóllehet ők is tanulmányozták a hatalom, a rendek s osztályok történetét, mely szemük elé tárult a német-római birodalom s a francia királyság esélyeiben: azért mégsem értették meg a fejlődés tanát, akár a XIX. század elején sem úgy, mint ahogy értjük azt mi most, s annak következtében nem álltak ki oly elszántsággal s nyíltan a szenvedő s küzdő rétegeknek társadalmi s politikai érvényesülése érdekében. Az egyháziak nagyon sokat tettek a szenvedők enyhítésére; nagy jótevői voltak az ínségeseknek még a modern sztrájkokban is, de nem lettek szocialisták; nem álltak a gazdasági és társadalmi mozgalmak élére. Ebben akadályozta állásuk,mivel ők nemcsak a szegényeknek, hanem a gazdagoknak is lelkipásztorai; de – meggyőződésem szerint – akadályozta őket ebben a hagyományos nézet a rendről, melyet a fejlődés gondolata nélkül túl merevnek, állandónak s nem eléggé fejlődőfélben levőnek gondoltak. Véleményem szerint a társadalmi fejlődés most oly stádiumban van, hogy nemcsak egy rendnek, a negyediknek a bevonulását jelenti az «alkotmány sáncai» közé, hanem jelenti az egész társadalomnak új, ésszerűbb s igazságosabb berendezkedését. Épp azért most már nem egy, még kívül álló rendnek érdekéről van s lesz szó, hanem az egésznek elváltoztatásáról. Hasonlóképpen ez a fölfogás s az erről való tudás nem a szociáldemokráciának lesz kizárólag tudása s fölfogása, hanem így gondolkoznak majd az egész társadalom, így az egyház s a katolikusok is.

    A fejlődés tehát nagy hatalom; ezt a hatalmát érvényesíti ez egyházban s a katolikus világban is, s mi szívesen bevalljuk, hogy sokat tanultunk, sokat okultunk a fejlődés cikk-cakkos vonalának tanulmányozásából. Mindenesetre azinban igazságtalanul jár el s épp a fejlődés nagy igazságainak vág arcába, aki a középkortól vár valamit, amit csak az újkor adhatott, s aki a középkor vagy a XIX. század eleji egyháznak s katolikusoknak szemére hányja, hogy nem előzték meg a társadalmi fejlődést száz vagy éppen négyszáz évvel.

    S ezzel lényegében megadtam a feleletet mindarra, amit a katolikusoknak s a papságnak részvétlensége, nemtörődömsége s a hatalommal való tartása tekintetében szemükre szokás vetni. Volt bizony ebből elég a rováson; de melyik történeti tényezőnek nincs rovása? Melyik az, mely minden elfogultságtól ment? Tán a modern szociáldemokrácia az? A mi föladatunk lesz, hogy ezentúl Isten gondolatain a társadalmi fejlődés tekintetében is hozzáértően s lelkesen dolgozzunk. Természetesen ezentúl is lesz szükség türelemre s bizalomra, lesz szükség megadásra s okos mérsékletre, mert hiszen éppen a fejlődés az, mely nem végez máról holnapra s bizonyára ezentúl is nagy idők telnek el, míg mindazt megoldás elé s tető alá hozzuk, ami ezidőszerint még kínzó problémánk. Ilyen, hogy mást ne mondjak, maga a háború, a militarizmus, az általános védkötelezettség és a gazdasági nagy egyenlőtlensége az Isten gyermekeinek! Látjuk máris, hogy mindennek valamiképpen meg kell szűnnie. Dolgozzunk ezen úgy, hogy a későbbi korszakok ne rekrimináljanak, hanem elismerjék, hogy korunkat értő, egész emberek voltunk.

szozattv


szozat a tiszta hang Rátkai 11 21 23 56 os eganivanpalmeghivo 2019SZENTKORONADELUTANOK újpogányság szalonna alap 1 VIIKerecsen Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf