Nyirő Józseffel erről-arról. XXVI. rész

    „Egy szót se irodalomról”

    Papp Antal beszélget a fővárosba költözött Nyírő Józseffel, aki nem akar pesti lenni…

    Egy darabka fenyőgyanta illatú erdélyi élet költözött Budapestre. Nyírő József otthagyta havasait, agyafúrt hegyi embereit s Pestre költözött. Éppen csakhogy pesti nem lett, s láthatólag nem is akar lenni. Ahogy beszélgetünk, ahogy rövid mondatokban, félrehajtott fejjel, a szemével hozzáhunyorítva a mondanivalóhoz beszél, úgy tetszik, csak most, az imént vált el a kapuban Uz Bencétől, akivel valami nagy rosszban törik a fejüket. „Megállj, komám – azt mondta neki a kapuban –, mindjárt jövök, csak egy kis értekezésem van valami újságíróval. S most itt ül. Éppen csak annyit különbözik egy pesti szerkesztőtől, hogy „slussz” után nem a Wesselényi utcába megy haza, vagy a Szervita térre, hanem valami fából ácsolt, havasi házikóba. Ahol autó helyett fenyő illatozik s verkliszó helyett erdei csudamadarak muzsikálnak. Kínálkozik az első kérdés:

    - Mit csinálna, ha nem éppen író volna?

    Hitetlenkedve néz rám, mint aki nem érti, hogy lehet Nyírő Józseftől ilyesmit kérdezni. Akár a fát kérdezném, hogy mit csinálna, ha nem nőne.

    - Hát… gazdálkodnék. A legszívesebben azt csinálnám. Vagy ha igazán szabadon választhatok, elmennék vándorcigánynak. Persze, nem mondom, nem igen komfortos foglalkozás. De természetes.

    - És mivel foglalkozik legszívesebben? Mi a szórakozása?

    - Ez persze a kortól függ. Gyermekkoromban egészen mással foglaltam el magam, mint ma. Most? Most legszívesebben mászkálok… Kószálni a hegyek között, hallgatni a fák, a virágok, levelek csendjét, ez a szórakozásom. Nagyon gyakran kimegyek a budai hegyekbe. Ott egy kicsit akár Erdélyben képzelem magam, ha kedvem tartja.

    - Van valami apró szenvedélye? Gyűjt valamit? Szeret bíbelődni valami furcsa, értelmetlen holmival?

    - Nincs semmi. Nem szeretem az apróságokat. Se időm, se kedvem velük nyüglődni.

    - Mi a véleménye az olyan emberről, aki bélyeget gyűjt?

    Hamiskásan csíp felém a szemével. Valami olyasmi mond ez a pillantás: Nem mondom meg, mert lapot szerkesztek, s még visszamondják az előfizetést a bélyeggyűjtő olvasóim. – S aztán sokkal szelídebben azt mondja.

    - Az, hogy hamarosan abbahagyják. Abbahagyják, ez egészen bizonyos.

    Akkor ott muszáj megkérdezni végre a legfontosabbat:

    - Szereti Pestet, s ha igen, miért?

    - Mert mellette fekszik Buda.

    Ennél velősebben még nem hallottam Pestet szidni. Alig költözött Pestre Nyírő József, máris – budai lokálpatrióta lett.

    De, hogy egy bölcs budai polgárral állok szemben, most már át kell térni a komolyabbjára is. Nosza, elő az életbölcsességet!

    - Mikor volt a legboldogabb életében?

    S hát ahogy a választ várom, csak elnyílik a szemem a csodálkozástól. Nyírő József szürkülő feje visszafeketedik, lekopik róla a nyakkendő, a kiskabát, a sárga félcipő, az úri pantalló, helyébe ott ül a fehérharisnyás, kicsicsizmás havasi székely. A karosszék mellé illendően letámasztva a balta. Uz Bence. S csúfolódva azt mondja:

    - Annyi dolgom volt ez idáig, de annyi, hogy biza nem jutott időm gondolkodni. Hogy mikor voltam a legboldogabb? Azt még számba is kellene venni, hallja-é?… Ilyen hiábavalóságon eztán lesz időm gondolkodni. Időm, az bizonyosan lesz.

    - Az ám! Meddig fog élni?

    - Na, megálljon… hogy meddig is? Hát a nagyapám 99 évig élt. Az apám 52 évig. Ha ez így halad, igen sok már nem lehet hátra. De mivel eszerint már nekem rég meg kellett volna halnom, nincs más hátra, mint hogy örökéletű leszek.

    Ez bíztató dolog, hát meg merem kérdezni a legfontosabbat.

    - Mi a szép és boldog élet titka?

    - Önmagunk. A legszebb élet az, mely rátalál önmagára. A legboldogabbak vagyunk, ha megtaláljuk önmagunkat s harmóniába jutunk saját magunkkal.

    - Olyan gazdagnak és értékesnek véli az embert, hogy önmagában kell keresnie a boldogságot?

    - Természetesen rajtunk kívül is lehet boldogság. De mit ér nekünk, ha nem tesszük a magunkévá? Minden relatív. De mit kezdjek egy fenenagy absztrakt boldogsággal? Az önmagában vett boldogság lehet filozófiai téma, de ha választanunk kell, mégis inkább a saját boldogságunkat választjuk. Amennyit magunknak ki tudunk kaparni.

    - Ezek után: mi a véleménye a szerelemről?

    - Kérdezte volna húsz évvel ezelőtt. Most már nem mondom meg!

    - Nagyon pesszimista válasz. Az előbbiek után nem ezt vártam.

    Látja, hogy elhamarkodva mondta ki a szót, hát szépíti a hitelrontást:

    - Na, nem úgy… a szerelem nagyon szép dolog. De a családi élet még szebb. Sokkal szebb. Itt adódik az a kiegyensúlyozottság, az a harmónia, amiről az előbb beszéltem. Bolondja vagyok a családomnak.

    Elkomolyodik a szeme, egyszerre messzebbbre néz. Húsz esztendő jár vissza ebben a pillantásban, húsz nehéz, könnyes, keserves erdélyi esztendő.

    A család volt a lelke a magyarságnak a kisebbségi sorsban is. A legkisebb a legerősebb emberi keret, a család. Mi, akik megjártuk azt a húsz évet, tudjuk, mit jelent a család… A legerősebb várunk volt.

    Az elébb a kiegyensúlyozott életről beszéltünk. Nyírő József minden szavából egyensúlyba jutott, nyugaodt kedély árad. Már csak megkrédezem benne Uz Bencét, a havasok egészséges, természetes fiát, mi a véleménye a nyerskosztról, a bicsérdizmusról, vegetáriánizmusról s az összes izmusokról?

    - Minden, ami természetellenes, rossz. Ilyen alapon kell vizsgálni a hasonló világjavító törekvéseket. A természet a legjobb orvos, az megmondja, mit kell tennünk, mit nem szabad tennünk. Ha szívbajos vagyok, amint az vagyok, bizonyos, hogy az orvos ugyanazt fogja tanácsolni, amire magam is rájöttem.

    - Apropó orvostudomány! – Mi a legszebb életkor? Mi volt a legszebb szakasz az életében?

    - Mielőtt felelnék, kikérem magamnak azt, hogy „volt”. Ott még nem vagyunk. Hanem, hogy mi a legszebb kor? Az élet mindig szép. Csak meg kell becsülni.

    Azt a fatális „volt”-ot akarom helyrehozni, hát sürgősen érdeklődöm a tervei felől. Mi a legközelebbi terve és mi a legtávolabbi, a legnagyobb?

    - Az ember ne beszéljen a terveiről. Ha elmondja, nem csinálja meg.

    - Ez állhat a legközelebbi tervre. De mi az a távoli, szép, szivárványos álma, ami már nem is tőlünk függ, nem rajtunk múlik, s így nem lehet „elkiáltani”?

    Erre is rébuszokban válaszol:

    - Ez az a kapu, amin csak én járok be, még én is csak ritkán.

    Ekkor már állunk. Körül, a falakon túl zsong a szerkesztőség. Csak annyit kérdezek még vissza az ajtóból:

    - Mit üzen a közönségnek? De egy szót se irodalomról!!!

    - Először is: a közönségnek elég gondja, baja, problémája van úgyis, mit szaporítsam még én is. Másodszor: jól ismerem a magyar közönséget, ismerem a magyar szellemet és lelket, fölösleges, hogy bármit mondjak. Úgyis tudják, mit izennék…

     

    Film Színház Irodalom, 1942. szeptember 18–24.
(V. évf. 38. szám), 4. oldal

    Magyar Hírlap, a szlovákiai magyarság lapja (Pozsony),
1942. október 5. (II. évf. 268. szám), 3. oldal. Lapvezér: Esterházy János  

szozattv


szozat a tiszta hang pozsonyicsata19 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf