Maghy Zoltán: Paraszt

                            I.

A szava csendes, ritka, megfontolt szó
És ha télen felsétál a körbe
Nagyokat hallgat a kék pipaszónál…
Csizmája fényes, kalapja pörge.             

Délceg termete egyenes mint szálfa,
S feldöng a föld hol lábai rakják
A lépéseket, s csak akinek tetszik:
Annak emeli meg a kalapját!

S olykor a zúgó, harsány szót se hallja
És csak azt érti, amit ő akar!
De felujjong a föld suttogására,
Mert a föld fia: büszke és magyar!...

                       II.

Hogyha leesett az első szűzi hó,
Csak az a vágya, hogy békében álljon
A nádfedeles, fehér kis házikó.

De ha tavasszal a megedzett ekét
Megakasztja, mint annyi őse tette,
S a barázdákba két marokkal bevét,

Mikor a szűz föld üzenni kezd neki:
Lelke ott borong a dús táblák felett
És a csillagok járását figyeli!

Mert kicsi már a nádfedeles tető:
Gyökeret vernek lábai a földben
És a földről fel, a végtelenbe nő!...

S kinek a fénybe-nőni megadatott,
Kinek karja a csillagokig felér:
Tenyere tartja felettünk a napot!...

…Áldassék meg az a két kérges tenyér…

                           1929