Nyirő Józseffel erről-arról. XXV. rész
Halljad Havas, halljad…
A Jézusfaragó ember – színművéről
a Jézusfaragó ember – a szerzőről
Aki ismeri Erdélyt, imádja, aki sohasem látta, szereti, szereti, mert a székelyek – imádják.
A szeretet Golf-árama megolvasztja a közömbösség jéghegyeit is.
Azoknak, akiknek a sors nem adta meg, hogy láthassák Erdély bérceit, égbenyúló fenyőszálfáit, hogy megismerhessék a székelyek csodálatos lelkiségét, azoknak körében most megjelent az erdélyi irodalom legmagasabb szálfája, Nyírő József, aki kéziratában, mint valami mágikus erejű iratban, magával hozta az erdélyi havasok levegőjét, magukat a havasokat és a székelyeket. És a mágikus iratot hogy kibontották, a Nemzeti Színház színpadán máról holnapra égbeszökkentek a hegyek, a fák, megcsillantak a fészik, felfehérlettek a harisnyák és kipiroslottak az erdélyi szívek.
Mióta a Jézusfaragó ember darabjának próbáit megkezdték, a színházból a tiszta hegyi levegő beáramlott a főváros utcáiba, az érdeklődés felvillantotta a szemeket, pár nap előtt, amidőn a pénztár megkezdte a jegyek árusítását, rövidesen ki kellett akasztani a táblát: Minden jegy elkelt.
Azóta pedig viszik, hordják a jegyeket az ötödik, hatodik előadásra.
Fogadásból lettem íróvá
Meginterjúvoltuk az írót. Egyszerűbb szobában nagy emberrel még nem beszéltünk. A székelyek otthonában két fehér vaságy, szekrény és asztal minden bútorzat. Annak, aki maga vágta a fákat, s a vállán gabonazsákokat hordott, nem kell fényűzés, sőt ez is kényelem.
Amilyen egyszerű a szoba, olyan egyszerű maga az író. Ami a legmegkapóbb, hogy szerénységét nem kendőzi – szerénykedéssel. Tudatában van értékének, csak éppen, hogy ezt a értéket kisebbnek látja, mint a valóság, nem büszke rá, mert rendeltetésnek tartja. Nem állítja ezt szóval, csak kiütközik a beszélgetés során.
Mikor megkérdezzük, hogy miképpen lett íróvá, elmosolyodik, és azt mondja:
- Fogadásból.
Hihetetlennek és könnyednek hangzik, mégis igaz. Véletlenül lett íróvá? Igen, ha lennének véletlenek, s ha minden véletlent nem titokzatos szálak bogoznának sorsszerűvé.
- Volt egy ismerősöm – beszéli –, aki írogatott itt-ott cikkeket az újságokba, egy-egy novellát is, lassankint húzogatni kezdte az orrát, megjátszotta az írót, s hosszas előadásokat tartott arról, hogy milyen nagy dolog az írás, milyen rendkívüli képességeket követel meg egy egyszerű novella is. Bosszantott a hivalkodás, s véletlenül azt találtam mondani, hogy nem lehet ez túl nagy dolog, fogadni mernék; ha nekiülök, én is tudok novellát írni, talán még jobbat is. Erre fogadtunk, talán két liter borba. Neki is ültem később, és megírtam első novellámat. A vén Külü1. Ez volt a címe. A fogadásban azonban az is benne volt, hogy el kellett helyeznem írásomat. Beküldtem az Életnek, amelyet akkor Andor József szerkesztett, s hamarosan választ is kaptam. A levélben Andor nemcsak arról tudósított, hogy a novellát közli, hanem felszólított, hogy küldjek többet is.
A hála színezi a hangját, amikor ezt mondja:
- Andor Józsefnek köszönhetem a legtöbbet. Ő szoktatott önkritikára, s ő irányított a székely néplélek területére. A nyomtatott betű mérge természetesen engem is inficiált, s belső örömmel fogtam hozzá az íráshoz, bár nem rendszeresen. Jelentek meg írásaim többfelé, így a Katholikus Szemlében, de legtöbbet mégis inkább a magam örömére írtam. Azután jött a háború, amely után falura költöztem. A csendben és szellemi magamra-hagyatottságomban kimélyítettem és felépítettem a magam természet- és világszemléletét.
A pályázatok favoritja
Ezerkilencszáztizenkilencben indult meg Erdélyben az irodalom virágzása. Az én feltűnésem a Vásárhelyen megindult Zord Idő folyóirathoz kapcsolódik. A Zord Idő vers- és novellapályázatot hirdetett, s én György Dénes tanár bíztatására beadtam a pályázatot. Novellám, amelynek ez volt a címe: Haldoklik a székely, első díjat nyert. A verspályázatot Tompa László nyerte. Senki sem sejtette, hogy kik vagyunk. Így indultunk együtt. Pályadíjat tűzött ki a Napkelet is, s ezt is megnyertem. A pályázatok célja a tehetségek felkutatása volt. Pályázatot hirdetett történelmi műre az Ellenzék is. Szégyen, gyalázat, de azt is én nyertem meg.
Az írói pályafutás egyes állomásai közé szemléltető kép kerül.
- Mint molnár, kocsim előtt rossz fehér lóval vámgabonát meg benzint szállítottam a városokból a malomba. Városba menet vittem magammal a kéziratokat.
Nyírő József ugyanis, aki tanári pályára indult, sorsfordulatok után valóságos molnár lett. Mint molnár-író, járt be az Erdélyi Szemléhez, s vett részt azokon az írói összejöveteleken, amelyeket Paál Árpáddal tartottak. Itt olvasgatták fel egymásnak írásaikat, bíztatták egymást munkára.
- Lelki és szellemi édesapánk volt – rezdül meg benne ismét a hála húrja –, az ő bíztatása nélkül talán abba is hagytam volna az írást. Az ő nagy erkölcsi és etikai átölelésének köszönhetem, hogy megmaradtam az irodalom útján. Maga is szerelmese a székely népnek, maga is küzdelmes sorsot élt. Az élet egymáshoz verte a fejüket, ez lett lelki összetartozóságunk alapja.
A molnárkodásnak azután vége szakadt. A pályázatok hatása alatt Weiss Sándor, a Keleti Ujság igazgatója levelet írt, hogy látogatná meg.
- Csizmában, bricseszben, báránybőrös sapkában és mázsás zsákok nyomával a kabátomon köszöntöttem be a szerkesztőségbe, ahol az igazgató meglehetős hűvösen fogadott. Nem nézte ki belőlem azt a Nyírő Józsefet, akit elgondolt, aki a bécsi egyetemet végezte, s aki mégis parasztnak is paraszt, molnárnak is molnár. A beszélgetés során aztán eltűnhetett ruhámról a zsákok nyoma, a báránybőr sapka, és leszerződtetett. Ezerkilencszázhuszonegy január elsején vonultam be a laphoz egyházi, iskolai és irodalmi ügyek referense voltam. Örömmel tölt el, hogy a sajtó útján az erdélyi egyházak jelentőségét a közvélemény előtt is emeltem.
- Ebben az időben Kolozsvárott nem lehetett lakást kapni: hárman húzódtunk meg egy legénylakásban, a malmot a feleségem vezette még egy évig. Ezerkilencszázharmincegyig voltam újságíró, szerkesztő, aztán hazamentem Alsórákosra, ahol néhány hold földünk volt.
A félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznünk, hogy ez a gazdálkodás paraszti munkát jelentett. Néhány hold föld nem tűr meg gazdájának urat.
- Ekkor jelent meg Kolozsvárott a Jézusfaragó ember című kötetem, A sibói bölény, az Isten igájában és a többi.
Aki az ekével a lelkét is szántotta
Miközben néhány holdját művelte, az ásóval, kapával, ekével a lelkét is szántotta, mélyítette, porhanyította s vetette be, kalászba szökkenő emberi értékekkel.
- Számunkra székelyeknek – mondja – minden munka nemes, minden munka érték, amihez erkölcsileg is ragaszkodni kell. Az, hogy írói munkásságom milyen értékű, az számomra csak másodrendű kérdés, elsőrendű az, hogy – igaz és valóság. Abban a Jézusfaragó emberben, aki pénteken a Nemzeti Színházban irtja az erdőt, magam is benne vagyok, mert együtt vágtam, irtottam a fákat a többi székellyel. És hiszem, hogy ezt a valóságot a közönség meg is érzi, mert ez adja meg a mű erejét; megérzi, hogy kezemben éreztem a székely ember keze melegét, s éreztem, hogy miként melegít a lelke. Írni csak így lehetséges. Velük kell élni, testvéri sorban, magas erkölcsi alapon, mert akinek tekintélye romlik, azzal szemben a szűkszavú, királyi gőggel rendelkező székely néma lesz és megközelíthetetlen, mert csak azt becsüli, akit példának tekinthet.
Mikor három gyermekét, Csabát, Rékát és Ildikót iskoláztatni kellett, Székelyudvarhelyre költözött. Ez időben jelent meg: Uz Bence, Székelyek, Havasok könyve.
Most a Hargita aljában lakik, Attila székhelyének közelében, ahol kővértek, Attila kőre vésett törvényei őrzik a székely anyaváros emlékét.
Végül a magyar és román irodalom kapcsolatára terelődik a szó. Kiderül, hogy a románok legelőkelőbb folyóirata, a Boabe de Grâu (Búzaszemek)2 megjelentette Ilie Daianu fordításában parádés művét. Románul In jugul Domnului a címe az Isten igájában című regényének, sőt mi több, Bucuta, a folyóirat szerkesztője pályázatot hirdetett a regény illusztrálására. A pályázatot Gy. Szabó Béla nyerte. És most jelenik meg az Isten igájában hollandul, német nyelven Bécsben; olaszul Az én népem kiadása készül.
Égbenyúló havasok – a színpadon
A beszélgetés után a Nemzeti Színházba mentünk, hogy megnézzük a Jézusfaragó ember házi főpróbáját.
Mikor a függöny szétmegy, szegényes hajlékban látjuk a Jézusfaragó ember feleségét (Somogyi Erzsi) és két kis csemetéjét. Az istenadták éhesek; apjuk, a művész, rőzsét szed az erdőben.
Szíven üt, első szava szíven üt az asszonynak, aki a vértanú feleség minden szenvedésével és reménységével remeg a színpadon. Az első könnyek akkor tódulnak szemünkbe, amikor a jószívű szomszédasszony megtölti tejjel a csuprot, hogy a gyermeke ne feküdjenek le éhen. A második könny akkor kívánkozik a szembe, amikor a hazatérő férj darab szalonnájára vágyódva villannak a gyerekszemek, s az anya – milyen maghatóan játssza ezt Somogyi Erzsi – játékkal vonja el figyelmüket a szalonnáról. Mennyire fáj, hogy játszatnia kell őket; azt, hogy ő nem eszik, nem is érzi…
A szenvedést azonban elűzi az öröm fénycsóvája. Az egyház meg akarja venni a Jézusfaragó ember faragott Jézusát a templom számára. Jézus tejet, kenyeret, szalonnát fog hozni.
És ekkor kihozza lepellel bevonva a művész a feszületet. Amikor leveszi a leplet, irtózat fojtogatja a torkunkat. Borzalom. A pap, a presbitérium iszonyodva tekint a feszületre: nem Jézus ez, nem is Krisztus, csak valami vérdermesztő kegyetlenség a kereszten. A művész a maga lázadó, vad szenvedését formálta a keresztre.
A pap, a presbitérium szinte megtörten távozik.
Nincs tej, nincs kenyér, nincs szalonna.
A faluban haldoklik valaki.
- Főtisztelendő úr – fordul távozó paphoz, az összetört művész –, ha meghalna a haldokló, ajánlom a családnak. A koporsót szépen és jutányosan csinálnám meg. Hadd teremtsek a koporsóból kenyeret.
Azután odaborul az esti imájukat mondó gyerekekhez, s azt kéri, imádkozzanak, hogy a haldokló meghaljon.
Fenségesen megrázó a szenvedésnek ez a pillanata. És ekkor jön a havasokról el egy ember, akinek felgyújtott házából a művész kimentette gyermekeit. Hálából hajlandó vele megosztani munkáját – a favágást. És a vézna ember boldogan csap a derék székely tenyerébe.
- Te vagy az első ember, aki kenyeret kínáltál – árad hangjából a hála, az öröm, a feloldottság.
És elindul fát vágni a havasokba.
A szerzőre, a beszélgetésre gondolunk.
Nyírő azonban nem ezzel a lélekkel indulhatott el fát vágni a havasokba.
Az üres nézőtéren szinte halljuk a közönség tetszésmoraját, amikor a második felvonásra széthúzódik a függöny, és szinte beleesünk a havasok kellős közepébe. A friss enyvszag az illúzió szűrőjén át ózonná válik, s a munkások verejtékszagúvá. Gyönyörű kép. És szívet fájdítóan, lelket emelően gyönyörűek a szavak, a mondatok, amelyek a lassan csillagsátor alá búvó tisztáson elhangzanak.
Szegény lelkek, szelíden bölcs szava hangzik itt: olyan szegények, hogy nekik csak az Istenre telik.
- Halljad havas, halljad! – hangzik hegy-völgyben a kiáltás.
- Mi baj – hangzik föntről a visszhang.
- Nincs baj – száll vissza a felelet –, csak Éltes Dávid halódik, búcsúzni kíván.
De nem tudja a Miatyánkot, amit a gyónásba penitenciául kapott.
Az ellensége mondja el helyette.
- Mire te oda felérkezel, már ott lesz a Miatyánk…
És mikor a második felvonás után lehull a függöny, és eltűnnek a csillagok, és világos lesz a rivalda, Németh Antal, az igazgató s az egész együttes a lelkes munka boldog tudatával beszélik meg, ami még szükséges – de halkan.
A havasok templomi csendjébe nem is illene a hangos szó.
Budapesti Hírlap, 1937. szeptember 30. (LVII. évf. 222. szám), 5. oldal
Ellenzék (Kolozsvár), 1937. október 10-én, ((LVIII. évf. 234. szám), 6. oldal (rövidítve)
Máriáss Imre
/1/ Nyírő gyermekkori barátjával, György Gézával kötötte a fogadást. Elbeszélése, A vén Külü 1910. június 10-én jelent meg az Életben.
/2/ A folyóirat 1933-as és 1934-es évfolyamában jelent meg román nyelven az Isten igájában.