Listius László: A nemes Magyarország címeréhez

Néppel bővelkedő s Márssal dühösködő,
    Ó, te dücsőséges jel,
Mi régi eleink, sok nemes feleink
    Dicsekedhetett kivel,
Mert sebbel virágzott s ereje ágazott,
    Diadalmadért mivel.

Mint ama kemény vas égben repülő sas,
    Szemeit szikráztatja,
A napnak fényére s sugár erejére,
    Ki fiait fordítja,
Ki reá nem nézhet, se reá nem érkezhet,
    Tudja, hogy nem sajátja.

Mint a mágnes vonszod, s te magadhoz húzod,
    Hírrel a vitézséget,
Mert kifolyó éren s a szép piros véren,
    Osztod a nemességet,
Szárnyaidra veszed, ráróval is teszed,
    Tanuló bölcsességét.

A kereszted duplás, kibül szármadt forrás,
    Határodat keríti,
Tisza, Duna, Száva kifolyó szép Dráva,
    Zsengéjét ráterjeszti,
Ég is harmatjával és bő malasztjával,
    Mint Gedeon élteti.

Te öles lakóföld, akivel vagy szép zöld,
    Méltán dicsekedhetél,
Nemes címereddel s kiomlott véreddel,
    Égig fölérkezhetél,
Jeles országokra és tartományokra,
    Híreddel beléphetél.

Kicsoda világon s e romlandó ágon,
    Aki téged fölmuljon?
Illy szép diadémát s angyali koronát
    Vajon s ki hol találjon?
Csak neked adatott s mennybül bocsáttatott,
    Hogy örökké fennáljon.

                                        1653