Kovács Imre: Parasztok, írók, programok

    I.

    Mesterkélt vita volt nemrégiben a „Hanza” Szövetkezeti Újság hasábjain arról, hogy parasztok- a földmívelők, vagy nem parasztok. Szőke Péter cikkével azután a KELET NÉPE is bekapcsolódott a vitába és olvashattunk néhány hozzászólást a kérdéshez. Egyik tábor tiltakozik a „paraszt” név ellen, a másik dacosan, öntudatosan vállalja. Szívem szerint ez utóbbiak beszélnek, de a kérdés lényege még sem az elnevezés, hanem az a sors, történelem és életforma, amit e név: parasztság takar s inkább arról beszéljünk.

    A parasztságból mindenki menekülni akar. Sokan már ki is léptek e síri börtönből. A nagyparasztság régen nem tartozik a parasztsághoz, még idejében fölsorakozott az urak mögé. A jegyző, pap, tanító, orvos, patikus és a falui középosztály egyéb elemei szívesen barátkoznak a gazdag parasztokkal. Névnapi vacsorák, disznótorok, keresztelők, és hasonló alkalmak hozzák össze őket. Nagyokat esznek, isznak, dorbézolnak, ami a sovány erszényű falusi intelligenciának szinte karitatív jellegű megsegítésével ér fel. A hétköznapi életben is folytatódik a barátság, sokszor ugyancsak egy tüntető utcai kézfogásig, máskor azonban közös akciókig, amiből mindkét félnek haszna van. A gazdag parasztok öltözete még az apáiké, de a fiak és a lányok már az urak ruháit hordják. Vasárnap, amikor templomra, vagy a korzóra kiöltözködnek, nem lehet megkülönböztetni őket a jegyző lányától, vagy a tanító fiától. Elegánsak, beképzeltek, büszkék és a legtöbbször tudatlanok is. A parasztfiatalságtól elhatárolják magukat. A lányok polgári és különféle tanfolyamokra járnak, a házimunkától irtóznak, úriember-férjet várnak: a parasztlegényeket lenézik és megvetik. A gazdag parasztfiúk is tovább tanulnak és otthon lopják a napot, vagy bekönyörgik magukat a községházára írnoknak, hogy urak lehessenek, vagy legalább is annak látszhassanak. A földet szeretik, de nem mívelik. Igaz, az apjuk sem dolgozik már, kiadja bérbe a birtokát, vagy cselédeket tart és basáskodik felettük. Ez a réteg nem vállalja a paraszt elnevezést, inkább földhivatalnok-nak, vagy agrármagántisztviselő-nek szólíttetná magát, persze utántéve, hogy úr!

    Nem vállalja az ország nyugati és északnyugati peremének parasztsága sem a nevét. Nagyatádi Szabó István erre építette egész politikai rendszerét s megajándékozta őket a „kisgazda” elnevezéssel. Olyan kapós volt e név, hogy pártra, parasztra kocsira, ekére, kaszára, kalapra és minden elképzelhető tárgyra és fogalomra ráhúzták. A sorsuk mégsem változott. A „kisgazdák” épp oly körülmények között élnek, mint a velük egy birtokkategóriába tartozó „parasztok”. Politikai szereplésük gyászos fejezete a magyar parasztság történetének. Szégyenletesen futnak a parasztsors elől és ezért nincs megoldás a számukra. Ha szembenéznének vele, talán még volna…

    Akik vállalják, többen vannak. Törpebirtokosok, földtelenek és cselédek; de közülük is sokan menekülnek. A háború előtti kivándorlás egy milliót sodort át Amerikába és a mind nagyobb méretekben kibontakozó városbaözönlés is ritkítja soraikat. A névvel nem törődnek: parasztok! Megváltoztatására sohasem gondoltak. Inkább a szegénység szűk ketrecéből szeretnének kitörni, de erejük nincs hozzá. Beálltak a körbe, mint a malomnak barma, s holtfáradtan vonszolják magukat a hatalmasoktól kiszabott pályán. Néha kétségbeejtő kísérletekkel próbálnak változtatni, sorsukon, de ezideig még egyetlen megmozdulásuk sem sikerült. Ez a réteg őrzi legmaradéktalanabbul a parasztságot. Életükről és helyzetükről könyvtárnyit írtak össze az utóbbi években. Regényekben, versekben, színdarabokban, néha még a filmeken is, szociográfiai művekben és szociális tanácsadói jelentésekben vonult a nyilvánosság és a birtokonbelüliek elé ez a szomorú, nyomorúságos embertömeg, akik még parasztok és akiknek a sorsán csak úgy, egyszerű névcserével nem lehet változtatni.

    A névcsere hangos és inkább érzelmi hevülettől fűtött romantikus szószólói gondoltak-e vajon arra, hogy sajnos, Európa története úgy hozta, hogy a kontinens egyes részein megállt, megrekedt a társadalom fejlődése és a földmívelők saját hibájukon kívül megmaradtak parasztnak? Beteg társadalomszemlélettel és még betegebb szociális elérzékenyüléssel, összehasonlító névelemzéssel és a „népi” konjunktúra sokat ígérő lehetőségeinek kihasználására gondolva oda lehet állni a parasztság mellé, hogy krokodilkönnyeket hullatva tiltakozzanak nevük megalázó és megkülönböztető csengése ellen, de a Baltikumtól a Balkánig húzódó keletközép-európai területsávon dinasztikus, hatalmi, imperialista és a jó Isten tudja még, hogy milyen érdekek megakadályozták a fejlődést, s hatvan millió paraszt nem tudott idejében kilépni a feudális keretekből és életformájukat, kultúrájukat a technikai civilizációval szembeni idegenkedésüket és terveiket tekintvé most is parasztok. E területtől Nyugatra és Északabbra még akkor polgárosodtak a parasztok, amikor a polgárosodás jelentette a jövőt és a fejlődést. Elhelyezkedtek a társadalom különböző szintjein anyagi helyzetüknek megfelelően. A földmívelés valóban foglalkozásuk, épp úgy, mint a jegyzőé, a városi hivatalnoké, a tanítóé, vagy az állomásfőnöké. A nyugati és északi parasztok műveltek, széleslátókörűek és ami a legfontosabb: nagyon jó gazdák. A tudásuk ér annyit, mint a maga szakmájában az orvosé, ügyvédé, vagy a mérnöké. Színházba, moziba, hangversenyekre és irodalmi estékre járnak s öltenek gyakran szmokingot is. Keletre merész kísérlettel a forradalomig felhúzódott jobbágyságból kollektív keretekbe mentették át a parasztságot. Szovjet-Oroszországban ma már olyan értelemben, mint ahogy az a keletközép-európai tájakon még „divat”, nincsenek parasztok.

    A Baltikumtól a Balkánig élnek parasztok, akár tetszik ez a névcserét ajánló és sürgető uraknak és agrármagántisztviselőknek, akár nem. Hatvan millió paraszt él e területen és a múltban hatalmas akcióik voltak, hogy a parasztságból kiléphessenek. Nem névcserét akartak, mert ez könnyebb: magát az életformát akarták levetni, hogy új köntösbe öltözködhessenek. Mai mértékkel mérve is hatalmas forradalmak zúgtak végig e tájon s a magyar parasztság is nagy nevekre tekinthet vissza. Most beteg idegzetű emberek meg akarják tagadtatni velük a múltat. December 1-én a hivatalos és vasgárdista Románia Gyulafehérvárott ünnepelt, s a szónoki emelvény fölött a két erdélyi román parasztvezér: Hóra és Kloska hatalmas képe függött, akik 1783-ban vitték forradalomba az urak és a magyarok ellen a román parasztságot. Ők nem szégyellik parasztvezéreiket: vajon mi, magyarok, mikor tisztelgünk Budai Nagy Antal, Dózsa György és a többi parasztvezérek előtt? Ha a névcserések győznek, akkor azt hiszem, sohasem. A szenvedélyekkel és fergeteges dúlásokkal terhes múlt még az utolsó évtizedekben is egyívású parasztvezéreket mutatott fel Keletközép-Európában. Gondoljunk csak a lengyel Vitosra, a ruszin Kurtyák Ivánra, a megbotlott Nagyatádi Szabó Istvánra, a román Michalachera, a horvát Radicsra és a bolgár Sztambulinszkijre. Valamennyien (Nagyatádi kivételével, helyette tán Áchim Andrást kellett volna megemlítenem) vállalták a parasztságot és új életforma programjával toborozták híveiket. Mellettük eltörpülnek a névcserék s ne is ejtsünk több szót róluk, Mi megmaradunk parasztságnak!      

II.

    A nagyon is vitatható magyar radikalizmusról írt Németh László figyelemreméltó tanulmányt a Kelet Népébe. Írásának csak az a része érdekes, amelyben a népi, vagy nem is tudom milyen írók által kavart és a nyilas vitorlákba fogott szélről kesereg. Igen, ez a sokat emlegetett szél sok bűnös és gyáva magatartást hív tetemre. Nincs a magyar irodalom történetében egy olyan szép fejezet, mint amelyik 1935-ben indult és a múlt évben omlott össze. Kitárult az irodalom a falu felé és az urbánusok hiába csikorgatták a fogukat és hiába nyelveltek: parasztság lett a divat. Az írók nagyon bátran viselkedtek. Nem nézték a családot, az állást; nem gondoltak az üldözésre s a következményekre; nem alkudtak és piszmogtak: egyetlen szempillantás hatalmas perspektívájába állították a magyar falut és feltárták összes problémáit. A közönség megdöbbenéssel és megrökönyödéssel olvasta a helyzetjelentéseket s a hatalom is felébredt zsibbadt kábulatából. Mindenki tudott valamit a faluról és a parasztságról, de arra, amit a falukutatók felmutattak, mégsem voltak elkészülve.

    Nagy erjedés indult meg: a szenvedélyek viharzottak és fáradt hullámok a parasztsághoz is eljutottak. Csodálatos volt a parasztság magatartása. A falu még jobban forrongott, mint a város. Téli estéken magányos tanyák fülledt szobáiban, vagy az olvasókörök sivár, hideg termeiben egy ember olvasta hangosan a falukutatókönyveket s a többiek hallgatták és megmozdult bennük valami. Amit eddig öntudatlanul éreztek, amiről csak nyögve és panaszkodva beszéltek: a sorsuk most világosan, tisztán állott előttük. Kapcsolatot kerestek az írókkal és a nagy alföldi parasztvárosokban már hirdették is az előadásokat. Hányszor álltam én is kultúrházak, szállodatermek és az olvasókörök pódiumán, szemben feketekucsmás, ködmönös, tömör, zárt sorokkal. A szemekből remény és bíztatás sugárzott s úgy éreztem, itt az idő, mint negyvennyolc előtt és a népet mi fogjuk felszabadítani. a nép ezt is várta az íróktól és az írók kezdetben hajlamosak is voltak a néppel politikai szövetségre lépni. Senki sem vonta kétségbe, hogy a falukutatás második állomása a faluprogram megalkotása kell hogy legyen.

    A perek megindulása azonnal más belátásra bírta az írókat. „Írók vagyunk: nem politizálunk” – hallatszott mindenfelől. Igen. „írók”. A parasztságtól meg bizonyára azt várták, hogy olvasóközönségük legyen. Olvassa el megjelent könyveiket s várja türelemmel a következőket. A parasztság azonban nem tudott olvasóközönség lenni és egy darabig céltalanul nézelődött, majd az újabb szólamok felé figyelt és elégedetlenségével felsorakozott a nyilasok mögé. Ha leszántabbak az írók, meg lehetett volna csinálni a leghatalmasabb magyar pártot: a parasztpártot. Minden a legkedvezőbben alakult; de az írók nem voltak hajlandók politizálni, legalább is kifelé azt hirdették, hogy a kormányzat észrevegye őket. Tudok olyan írókról, akik minden magyar miniszterelnöknél leviziteltek és felajánlották szolgálataikat. A kormányzat árnyékában szívesen politizáltak volna… Mások állami megbízatást kaptak a falu helyzetének tanulmányozására s felhatalmazták őket reformjavaslatok készítésére is. Ezek lehetőséget, jószándékot és hasonló szép frázisokat emlegettek és ügyesen kimagyarázták a pálfordulásukat. Gyorsan feladták „írói” álláspontjukat és szorgalmasan tanácskoztak a belügyminisztériumban vagy ellátták szociális tanácsokkal a főispánokat. Eredmény? Hagyjuk! Azután volt olyan, aki bevonult a kormánylap szerkesztőségébe és ott egyszerre harcos publicista lett. Jó fiú akart lenn! Folytathatnám még e gyászos históriát, de szégyenlem magam és különben is: halottakról csak jót…

    A felvidéki írókban reménykedtek még azok a megmaradottak, akik nem adták fel a harcot és vállalták üldöztetést, további pereket és szegénységet. Nos, ez volt a legnagyobb csalódás. Míg Magyarországon kívülről szemlélték a honi eseményeket, hatalmas lelkesedéssel fogadták a falukutatást. Könyveinkből idéztek, cikkeinket közölték, a perek megindulásakor pedig olyan tüntetést rendeztek, hogy könnyes szemmel gondoltunk a bátorításra és a szolidaritásra. „Az elítélt magyar írók mellé ülünk mi is a vádlottak padjára” – írta a szellemi vezérük. És még nagyon sok fogadkozás. Amikor leomlott a trianoni határ és a Centrál Kávéházban először összeölelkeztünk, örömmel láttuk, jó anyagot kaptunk, s ők meg is ígérték, hogy kovász lesznek a duzzadó magyar életben. Aztán egyszerre elmaradtak és neveikkel a kormnypárti lapok hasábjain találkoztunk újból. Száznyolcvanfokos fordulttal jól dotált főszerkesztői, főmunkatársi és munkatársi állásokba ültek. Óh, magyar falukutatás!

    A szégyenletes megtorpanást és a lélekvándorlás klasszikus magyar példáját felmutató politikai szereplést valahogy meg kellett magyarázni, vagy legalább is el kellett kendőzni. Némely író boszorkánymunkába fogott. Üldözésről, névtelen levelekről, névtelen fenyegetésekről beszélt és hisztériás kitörésekkel hessegette magától az életére törő veszedelmeket, vagy azt magyarázta, hogy a legnagyobb áldozat az ő vállát terheli –, de még csak el se ítélték. Falusi vénasszonyok találnak ki éjszakai boszorkánylátogatásokról ilyen meséket. A másik a megmaradottakat támadta. Forradalmárok, forrófejűek, a népi gondolat éretlenjei, vagy a faluvégi kultúra megvertjei, megszállottjai – tajtékozta gyűlölettől terhes cikkeiben. Puritánságukat kétségbevonta és a legszégyenletesebb denunciálásba kezdett.

    A megmaradottak csendben dolgoztak tovább. Nem feleseltek, nem szitkozódtak és nem rágalmaztak. Büszkén vallom: én is közibük tartozom. S a magam igazolására csak ennyit: amíg egyesek, akikkel elindultam, jól fűtött kormánypárti szerkesztőségekben szolgálták a kormányt, vagy állami falukutatást végeztek, vagy konszolidált irodalmi munkásságot fejtettek ki, én ezerkétszáz fogolytársammal sétáltam a tavalyi dermesztő téli reggeleken és estéken darócba öltözve a Gyűjtőfogház udvarán, vagy napközben papírzacskót ragasztottam a papírüzemben, olyan papírzacskókat, amelyekben talán ők vették a péksüteményt vagy a gyümölcsöt. A társaim hűségéről munkáik tanúskodnak.

    Íme, a magyar radikalizmus és az elviharzott szelek hiteles története. Nem a Habsburg-feudalizmus és nem Gömbös Gyula alkalmatlansága és nem a könyvkapitalizmus és mit tudom én, hogy még micsoda: a legsajnálatraméltóbb emberi tulajdonság: a megalkuvás akadályozta meg a magyar radikalizmus kiteljesedését. Az elmúlt évek lehetőségei nem térnek többé vissza. Az a magyar radikalizmus, amelyik 1935-ben indult, megbukott. Az idő méhében talán már megfogant az új pillanat, mely elhozza ismét a lehetőségeket, de azt már mások fogják kihasználni.  

III.

    Az írók mégis gondoltak arra, hogy időnként programot adjanak: ők hogyan is képzelik el a jövőt. Ezek a programok eleinte pontokba foglalták a követeléseket, később tanulmányokká, könyvekké bővültek. Néhány áttörte a polgári kereteket és a kollektív megoldás mellett tett hitet: a többi azonban a polgári frazeológiával érvelt és csak belegabalyodott a kérdésekbe. Program előkészítő vitákon gyakran kérdeztem, hogy miért nem vállalják az új életforma programjának megteremtését. Az egész falukutatásból egyetlen nagy eredmény olvasható ki: a parasztéletforma csődje A hivatásos politikusok, akár kormánypártiak, akár ellenzékiek, ezt nem vették észre s nem is csodálkozhatunk azon, hogy folyton a részletkérdések megoldásával korteskedtek. Egyszer az adó, máskor az agrárolló, azután a kartell és hasonló, pillanatnyilag talán fontos, de éppen a nagy csőddel magyarázható bajok orvoslására törekedtek. Nagyvonalú, mindent átfogó programot nem mertek adni. Érthető: politikusok voltak… Hogy az írók miért vonták ki magukat e munka alól, azt még ma sem értem. A Baltikumtól a Balkánig élő parasztokat új életformával lehet csak megmenteni. Itt már a részletkérdésekkel való babrálgatás nem segít; az írók mégis utánozták a politikusokat.

    A földreformot mindegyikük hirdette. Obligát követelés volt, amit különösen a radikális íróktól elvárt a közönség. Mennyi csalás, ámítás, mellébeszélés, felkészületlenség, feltűnési vágy és érvényesülési szándék gyűjtőmedencéje volt az utóbbi években e szó: földreform. Többet ennél nem is tudtak mondani. A másik kedvenc reformjavaslat és programpont a szövetkezés volt. Erről már többet írtak, illetve locsogtak. Mindegyiküknek volt egy példája az ország valamelyik részéből. A laghangosabb és jelenleg a legszánandóbb falukutató az egyik Komárom megyei községgel hozakodott elő. Ott állítólag évekkel ezelőtt parasztbörze alakult. Vasárnap délutánonként a parasztok a mezőgazdasági terményekből vagontételeket állítottak össze és azt magasabb áron értékesítették az élősködő közvetítő kereskedelem kikapcsolásával. Tavaly én már hírét sem hallottam ennek a szövetkezetnek, de nagy falukutatónkat az ilyen apróság úgy látszik, nem zavarja, mert miniszterelnöki fogadásokon, vagy cikkeiben legalább ezerszer hivatkozott már a lajoskomáromi szövetkezetre. Mások is előszedtek egy-egy klasszikus példát és a szövetkezetekről a magyar nép megváltását várták. Harmadik és utolsó népmentő gondolat a népfőiskola volt. Ezt se mívelték nagyobb sikerrel, mint az előbbieket. Az országban itt is, ott is nyíltan ugyan népfőiskolák, talán éppen az írók agitálására, de azokat mások csinálták. Az írók népfőiskolájának tervét a „Kelet Népe” hasábjain láttuk kibontakozni és összeomlani.

    A szándék őszinteségében és tisztaságában senkinél sem kételkedem. A szándék azonban nem elég s a tehetetlenségre mi sem jellemzőbb, mint hogy még a részletkérdések is kudarcba fulladtak. A földreform, a szövetkezés, vagy a népfőiskola egymagában nem megoldás, csak a megoldásnak egy-egy vékony szektora. Előbb az új parasztéletforma ideológiájával, majd később már határozott politikai programmal kellett volna előállni. Ki más teremthetné meg, mint a magyar, mind a keletközép-európai parasztság számára az új életforma ideológiai előfeltételeit, mint azok az írók, akik a parasztság életét tanulmányozták. És ha nem húzódnak vissza a politikai szerepléstől, akkor az ideológiai megfogalmazás után bizonyára a megoldást is kézbevehették volna. Európa nagy átalakulások előtt áll és most néhány éven belül eljött volna a mi időnk. Ha ebbe a perspektívába állítjuk a népi írók árulását, akkor a bűneikre nincs megbocsátás…

    De bűnösök, mint írók is. A társadalom formálása ma már az írók kezében van. A regénynek, filmnek, színháznak óriási a hatása a társadalomba. Ezt a társadalom-formáló szerepet sem merték vállalni, mert egy-két kivételtől eltekintve nem tudtak olyan műveket alkotni, melyekkel befolyásolhatták volna a magyar társadalom életét és fejlődését. A könyvpiacon még mindig a nagy mesteremberek uralkodnak, a színházakban és a mozikban pedig továbbra is a régi hatásvadászás folyik. Az új nacionalista társadalom, az új közösség nem hinnénk, hogy az volna, amelyik ma a színházak és a mozik nézőterén helyet foglal, vagy a mesteremberek könyveit olvassa. Helyükbe új embert és új társadalmat nem tudtak az irodalom mellett megmaradt népi írók nevelni. S ha eddig nem tudtak, ezután már nem lesz idejük arra, hogy a mulasztásokat pótolják.

    A magyar program nem született meg. Amit a politikai pártok néha pontokba foglaltak, az csak a pillanatnyi politikai helyzet stratégiai mozdulatait jelentette. Évtizedekre előre, a háború utáni Európa politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális rendjében a magyarság külön, nemzeti karakterének megfelelő új életforma megteremtése még várat magára s félő, hogy már csak a történelmi erők sodra hoz valamilyen új megoldást.  

1938.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf