Nyirő Józseffel erről-arról [XXIV. rész]

    Ha az ember a csodálatos könyvekre gondol: Jézusfaragó ember, Uz Bence, Isten igájában, Az én népem, Havasok könyve – és emberi arcot próbál idézni mögéjük: nem sikerül. Írójuk hétköznapi arca álarc, csak érezni lehet mögötte a titokzatos, megközelíthetetlen embert, akit csak a madarak, fák füvek, havas ormok és tűzné mesélő vén székelyek, hallgató legények látnak – a félhomályban, zengő hangja, szíveket nyitogató, cirógató szavai mögött. De ha feljön a nap és belenézel az író józan szemébe, az értelem és álarc természetes, hideg és vizsgálódó keménysége mögött elvész a megfoghatatlan, amit keresel: a havasok költője.

    Szemben ül velem és mosolyog, beszél. Bíztat, ne sajnáljam a paprikáscsirkét, arravaló az. No, még. Beszél, pedig tudom, nem nagyon érdekli, amit mond, de nem hagy szó nélkül. Házigazda.

    Késő este van, most futott be a vonat Udvarhelyre. Majd holnap. De már a fülemben cseng valami ebből a sajátságos székely világból: a Nyírőné utánozhatatlanul kedves székely beszéde.

*

    Másnap megismerkedem a kis család büszkeségeivel, Csabával és Ildikóval. A nagyobbik leányka, Réka, sajnos, nincs itthon. Ő nem ismerhettem meg, pedig… és felcsillan a Nyírő szeme.

    Csaba 16 éves, 180 cm magas, szélesvállú, nagyerejű fiatalember. Ember a szó szoros értelmében. Nyílt és közvetlen. Melegszívű és őszinte. Összebarátkozunk. Mérlegel, vajon kihívjon-e birkózni, de aztán mégis meggondolja. Csak annyit mond: Gyuri bátyám is erős ember lehet…

    Nyírő mosolyog. Ismeri a fiát.

    - Birkóztunk – mondja. – Nem hitte, hogy még erősebb vagyok. Ötször egymásután vágtam a földhöz, de még mindig nem hitte. Megkísérelte hatodszor is. S hogy akkor is keményen odavágtam, szinte a csontjai törtek össze, akkor elismerte, hogy egyelőre még erősebb vagyok.

    - De nem sokáig, öreg tata – elegyedik bele Csaba.

    Hogy a kis epizód érthetőbb legyen, meg kell említenem, hogy Nyírő nagyon erős ember. Nem látszik rajta, inas, vékony, sudár. De egyszer Pesten is, nem is olyan régen, rettentően megropogtatott egy százkilós, hencegő „kollégát” a Fészek Klubban.

    Ha komoly dologról folyt a szó köztünk, Csaba néha-néha közbeszólt. Bölcsen, mint Üdő Marci bácsi, az erdők apja. Olyan dologhoz, amit nem ismerhetett, puszta ösztönből, vagy miből. Ördög tudja.

    De a beszélgetés megállt egy pillanatra.

    - Hát te ezt honnan tudod, Csaba?

    - Ugyan már – szégyenkezett –, miért ne tudnám, ha egyszer így van. – És vállat von olyan fölénnyel, mint aki restelli, hogy feltűnt, amit mondott.

    Olykor odamegy az apjához és szeretettel összeborzolja s megrángatja a fejét.

    - Hej, tata, nagy kópé vagy te.

    Mint egy medvebocs.

    Megdördül az ég. Pillanatok múlva már zuhog az eső, csapkodnak a mennykövek, bevág az eső a filagóriába. Bevonulunk a házba.

    Ildikó fekete szemében komolyság. Apja megtanította tisztelni a vihart… Odabújik az asztalhoz.

    Ildikó…

    Nyírő tartja az Attila rokonságot, gyermekeit Csaba, Réka, Ildikó névre kereszteltette…

    Ildikó tizenhárom éves, bájos és finom, okos és nő. Szépség és szeretet melegedik minden szaván, nézése az őzikéé, hangja behízelgő, szava okos és szívhezszóló. Becsülésében nincsenek fokozatok. Vagy szeret, vagy nem szeret. És akit nem szeret, az nincs. Legalábbis ránézve nincs.

    De akit szeret, azért tűzbe megy. Valamikor majd tökéletes asszony lesz.

    - Újságírónőt nevelek belőle – mondja tréfásan Nyírő. – Jó lesz?

    - Ha apuka mondja, jó lesz.

    A villámok egymást követték. Ittunk a vihar egészségére. Nyírő megkérdezte.

    - Ismered a Vihart?

    Hogyne ismerném a Havasok könyvét…

    - Az semmi. Hol a havasok könyve?

    Ildikó már hozza is.

    Nyírő felüti. És az égzengésben, zúgó esőben, cikázó villámok ijesztgetése közepette elkezdi olvasni mély, zengő hangján, mint a hegyek papja.

    Ildikó közbeszól.

    - Ne olvasd, apuka. Most… – És kifelé int a cikázó éjszakába. Közelebb bújik az anyjához. Nyírőné is megkockáztat egy csendes tiltakozást.

    - Talán ne olvassuk… most.

    Nyírő mosolyog.

    A novellát jól ismerik a Nyírő családban. Ki tudja, ki hányszor olvasta. Először ugyanis ők hallják az író minden írását. Felolvassa nekik. Csaba a főkritikus. Rá hallgat leginkább az író. És javít, ha Csaba kifogásol valamit.

    Olvas. És szavai mögött életre kél a vihar, a havas. A fekete, villámtól, mennydörgéstől terhes felhők, a vápában rakott szekérrel lefelé igyekvő ijedt ember, a bika a hegytetőn, szembefordulva leszegett fejjel a hömpölygő végítéletnek, az embert átkozó medve, elhullott nyulak, f

    eltépett fák – az Isten haragja.

    Tényleg félelmetes így, vihar közben, az író ajkáról…

    A villám beleüt valahol a vezetékbe.

    Sötét lesz. Ildikó halkan mondja: Jaj.

    Nyírő nevet.

    - Na, gyere Csaba, tegyünk új biztosítékot.

    Aztán folytatja.

    „Az emberért van… az emberért van… – dörmögi a medve.”

    Háromszor aludt ki a villany. Háromszor tettek új biztosítékot. Nyírő csak nevetett.

    - Ahol én vagyok, oda nem üt a mennykő.

    Befejezte. Kár. Soha ilyen élvezetben nem volt részem. Lassan ketten maradtunk. Egyre többet látok a havasok költőjéből. Hol megnevettet egy székely történettel, amit székelyül mesél, hol zavarba hoz a meghatottsággal, ami egy-egy mondata nyomán feltolul benne. Ezt, ezt a

    Nyírőt szeretném lefotografálni. A hétköznapi élet álarca lehull róla. Szemei nagyok, arca nevet, hangja zúg, és omlanak belőle a csodálatos élmények, történetek, hangok, gondolatok. És valami feloldó szeretet. Kedvibe fogadott. Megmutatta magát.

    De ez már maradjon az én kedves titkom.

Patkós György

Látogatás a havasok költőjénél, Nyírő Józsefnél, Színházi Élet, 1937. szeptember 5-től 11-ig. [XXVII. évf. 37. szám], 22-23. oldal