Rudnyánszky Gyula: Isten

Sötét magányban, a kétségbeesésnek
Kopár szikláján ülve, tétlenül,
Míg sebeimben tőr volt s kétkedések
Kínzó, kísértő árnya vett körül:
Föltámadott egy emlékembe vésett
Név, melynek fényétől lelkem derül;
Egy név csupán a gyermekkor homályán,
Örök láng a küzdelmes férfi-pályán.

E név volt ajkam legelső fohásza,
Legboldogabb időm napsugara;
Bölcsőm párnáin hánykolódva lázba’
Ezt súgta esdőn az aggó anya;
És kedvesem szerelmes oktatása
Az volt: ha tépő bánat bántana,
Forduljak ég felé; ki segítsen:
Sosem lehet más, egyedül az Isten!

Isten nevét rebegtem a magányban;
Sóhajtám nyögve: Isten, légy velem!
S fölújult minden régi, édes álmam,
Gyönyör volt percre föllélegzenem;
Az utat, az irányt hogy megtaláltam,
Nem égetett hervasztó gyötrelem:
Virulni láttam az egész világot,
S hitével e szív mennyországba látott!

De hirtelen megint a régi gondok
Ónsúlya lankasztá le szárnyamat;
E büszke fő kábultan porba omlott
Fojtó, nehéz lidércnyomás alatt;
Verejték-láztul lüktetett a homlok,
Mérgével összemart egy gondolat,
Míg egy gúnyos hang a fülembe szisszent:
Hiszed, hogy van; no hát keresd az Istent!

S kerestem Istent. Mentem a tudósok,
S bölcsek, a választottak közé;
Vonzottak az álomlátók, a jósok, –
A titkok zárát mind rég feltöré,
A sátánnak mind lelkével adózott,
S így a tudás szent fája tán övé:
S a könyveket mohón végig lapoztam,
Hogy megtanuljam: Isten van-e s hol van?

Virrasztva görnyedék a gyertya mellett,
Olvastam a sok bódító igét;
A vágytól visszafojtva a lehelet,
Hogy megtudjam: való-e, mit hívék?
A lét javából kínált kéj se kellett,
Hadd hajtsa mind ki dőzsölő pribék:
Én nem törődve mámorral, bajokkal,
Istent kutattam szomjazó ajakkal!

De hasztalan sápadtam éjrül-éjre,
Hiába túrtam fóliánsokat!
A csillagok járása tudva, mérve,
A tenger mélyén száz búvár kutat;
S ha szól a szellem szörnyű kétkedése,
A bölcsesség csak halk visszhangot ád:
Nem fejti az meg Isten örök titkát;
Vak a tudás, belé csupán a hit lát.

Döbbenve érzém, hogy könyvem hatalma
Oly gyönge, mint a földre hullt levél;
Az elme rab, örvény felé rohanva,
Ha elragadja gőgös szenvedély;
S szilárdabb a parányi szikra hamva,
Mint az eszével kérkedő kevély,
Ki, égetvén a tudomány fáklyáit,
Azt hiszi, hogy a napnak ő világít!

Hát nincsen Isten, hogy bizonytalanban
Kell kiborolnom annyi harc után?
Kitől tudom meg, hol a láthatatlan,
Ha a bölcsektől meg nem tudhatám?
A könyvek buborékja szertepattan,
Hol fog vezérlő fény ragyogni rám?
S a tépelődésektől kimerülten
Kék ég alá, szabadba menekültem.

Az élet, a természet nagy csodái
Tárultak ott kinn mindenütt elém.
A sántát láttam meggyógyulva járni;
A tékozlót szülői kebelén;
A szenvedések véres Golgotái
Rózsát növeltek, a neve: remény;
Egyik szív üdvben, másik törve, fájva,
S örömnek, búnak volt harmonikája.

A bérc kopár volt, a völgy buja, termő;
A hegy tövében kis kápolna állt;
A völgyben temető, körüle erdő,
A levegőt gyászének járta át;
Aztán a pap a kápolnába feljő,
S oltár előtt ad össze ifjú párt;
Egyszerre cseng harangszó és madárdal,
S gyász és öröm az égbe szárnyal.

A természet nyugodt; szívemre halkan
Fönséges, néma békesség borul;
Nem tör ki eszmém áradó szavakban,
Állok merengve, mozdulatlanul;
A földre, emberekre láthatatlan
Kéz harmatos, lágy, védő fátyla hull, –
Az est varázsa reszket a világon:
Az örök Istent érzem és imádom!