Nyírő Józseffel erről-arról XXIII. rész

Meghitt beszélgetés Nyírő Józseffel, Délkelet-Európa Knut Hamsunjával:

Azt hisszük, ha irodalmi szavazást rendeznénk nagy hirtelen az országban, egyszeriben kiderülne, hogy a legtöbbet olvasott magyar író Nyírő József. A Nyírő-regényeket nem kell „kötelező olvasmány”-ként kijelölni, enélkül is olvassa valamennyi diák, de az új Nyírő-regény megjelenésének visszhangja a könyvsátortól, az iskolapadtól az északi fjordokig elér: európai esemény. Alakjai legendás hírűek: Uz Bencéről betűvetéssel hadilábon álló havasi pásztorok és az óvodába járó ötéves gyerekek is elmondják a maguk meséjét – Nyírő után, szabadon…

Egyik német lap azt írta róla, hogy „Délkelet-Európa Knut Hámsunja”. A nagy norvég is, Nyírő is fajának minden problémáját, jellegzetességét abban a magasabb rendű művészi formában ismertette meg a világgal, amelyen keresztül csak igen kevesen tudnak szólni hozzánk.

Családi körben kerestük fel Nyírő Józsefet, a Szilágyi Erzsébet fasoron lévő lakásán. Az interjú alatt felesége is jelen van – akinek Nyírő a legszebb irodalomtörténeti emléket állította Isten igájában című regényében – később megérkezik Nyírő Gyula Professzor, a magdolnavárosi elmegyógyintézet igazgatója is, látogatóba. A lakás díszei már jórészt vidéken, pincében vagy sarokba rakva, ládákban vannak. Az első gondolatunk: hogy tud ez a vérbeli székely megmaradni Pesten? Hogy tudott elszakadni Kolozsvártól, Erdélytől? Meg is kérdjük ezt tőle.

- Dehogyis szakadtam el Erdélytől! – mondja – A pesti lakás csak egyik otthonom. Most is Kolozsvárról jövök: tegnap szereltem le.

- Ha jól gondoljuk: Pesten csak munkáinak adminisztrációs részét bonyolítja le, s hazajár Erdélybe – írni.

- Azt már nem! Székely vagyok én itt is! Három otthonom közül ott tudok legjobban dolgozni, ahol a kis családom van. Tehát most itt. Budának ezen az igazán szép részén hegy-völgy, minden megvan, ami Erdélyre emlékeztet. Csak a kis hegyipatakok hiányoznak.

- Most is dolgozik?

- Májusban jelent meg új regényem, a Néma küzdelem, most tehát még van időm újabb munkára. Nem írok, csak tervezgetek. Szeretném megírni regényben azt a legnagyobb néma drámát, amely egy néppel megtörténhetik, olyan néppel, mely ennek ellenére is fennmarad. Vagyis

a székely nép drámáját. A nagy székely probléma lesz regényem tárgya. De még nem írom meg. Most folyik az adatgyűjtés. Eléggé jól ismerem a problémát, a székelység jelen életét, a múltjára való visszatekintést, és tudom azt is, milyen életlehetőségei vannak a székely népnek jövőre. Odahaza minden falunak, minden családnak regénye van, minden kőnek legendája. Azon a földön játszódik majd regényem, ahol száz-százötvenezer emberrel több él ma is, mint amennyit el tud tartani a terület. A székelység életét, belső világát, kenyérért való verejtékezését, létharcát akarom megírni. Mondom, ismerem a problémát, de ebben a nagy, szent témában benne kell élni. Sokáig. Amíg a téma teljesen megérik bennem, és érzem, hogy most hozzá kell fogni, most meg kell írni. Természetesen a dolog bibliográfiai részét is tanulmányozom. Statisztikai adatokat gyűjtök, mert ez is szükséges a valóság teljes megismerésére. Olyan ez a munka, mint a szobrászé, a szobor megalkotása előtt. Ismernie kell teljesen a kő anyagát, mielőtt lelket öntene bele.

- Mit gondol, más is meg tudná írni ezt, vagy csak aki maga is székely?

- Azt hiszem, ennek a regénynek a megírásának alapvető kelléke, hogy az írónak magának is székelynek kell lennie. Csak az tudja ezt megírni, aki – közülük való. Velük döntötte a fát, értük dolgozott testével, lelkével a sziklák között, a kopár földön, ahol tízszeres munkát kíván minden porszem, amit termővé kell tenni.

- Mi összefüggés van a család és a munkája között? Talán azért tud kizárólag családja körében dolgozni, mert munka közben felolvassa nekik készülő művét?

- Csak szeretném! De nem engedik. A család egyáltalán nem olvassa el a dolgot, mert egyöntetű a vélemény: nem részleteket akarnak, hanem az egészet. Ildikó lányom egyenesen menekül, ha fel akarok neki olvasni egy-egy fejezetet, legutóbb Rékát sikerült becsapnom, hogy hallgassa meg a közelmúltban megjelent regényem egyik részletét, persze, még munka közben. De ilyesmi ritkán adódik. Pedig ez már csak azért is fontos lenne, hogy lássam a hatást valakin. De hiába, tiltakoznak a részletek megismerése ellen valamennyien.

- Írással egyik gyermeke sem foglalkozik?

- Nem. Réka lányom harmadéves, Ildikó lányom másodéves közgazdasági egyetemi hallgató. Csaba fiam pedig cselédkönyves orvos a kolozsvári sebészeti klinikán. Nem is bánom, hogy egyikük sem ír. Nagyon meg kell fizetni és szenvedni azért, hogy az ember az írásból meg is élhessen, de még ebben az esetben is jó, ha van mellékfoglalkozása, például milliomos. Ez nekem nem adatott meg, de nekem is hosszú ideig kellett újságíróskodnom, szerkesztőségekben elapróznom magam a mindennapiért.

- Hogyan ír? Kézzel, géppel, diktál, vagy a manuális munkát is maga végzi?

- Azelőtt mindig kézzel írtam. Kezdetben zavart a gép, de most már megszoktam. Magam gépelek, mert diktálni, azt aztán nem lehet. Legalábbis nagyobb munkánál nem tudok diktálni. De van egy rettenetes tulajdonságom, ha már az írás technikai részénél tartunk. Nem tudok másolatot gépelni. Ez zavar. Pedig a mai légós-világban ez igen jó lenne. No, meg aztán az a hátránya is megvan az egypéldányos kéziratnak, hogy minden nevet, részletet, amely már korábban előfordult, a munka további folyamán fejemben kell tartanom.

Készülő Nyírő-darabról is beszélnek a színigazgatók.

- Erre csak a nagy székely regényem megírása után kerülhet sor. Kétfélén nem dolgozom egyszerre.

- Regény, színpad vagy film az a kifejezési forma, amit legszívesebben választ?

- A könyv elsősorban. A regény a legfontosabb, mert itt teljesen önmagát adhatja az író, alakjait úgy mutathatja be, ahogy elképzelte. Az irodalomnak ez a legősibb és legszebb formája. A könyvből mindig lehet mást csinálni; színdarabot vagy filmet, de megfordítva nem. Engem nem bolondítanak meg a színpad deszkái. Csak akkor írok, ha ennek belső szükségességét érzem, és csak azt, aminek belső szüksége van. Csak azért, hogy legyen újabb darabom, nem írok. Filmet sem írok művészetpolitikából. Az írás élvezetem és gyönyörűségem. Ezért az is ismeretlen előttem, hogy a már kész könyvemet végigolvassam. Csak addig élvezem, amíg írok. Vannak írók és vannak olvasók. Így történt aztán egyik könyvemmel, hogy egy év múlva másoktól tudtam meg: egy teljes ívet kihagyott belőle a kiadó. Tévedésből. Az én népem volt ez a könyv. Rögtön írtam is a kiadónak dörgedelmes levelet. De arra már nem telt, hogy utána is nézzek: a következő kiadásba bevette-e a hiányzó egy ívet.

- Milyen Nyírő József, az olvasó?

- Ötvenhatodik évemet taposom, eleget olvashattam. Mert minden érdekel, amit más ír. Mindent elolvasok, ami a kezem ügyébe kerül.

- Figyelemmel kíséri az erdélyi fiatal írók munkáit is?

- Hogyne. Wass Alberten, Asztaloson, Bözödi Györgyön kívül egész tömeg fiatal, nagyon tehetséges erdélyi írónk van. Az utánpótlás a régi, kisebbségi sorban is nagyon fontos volt szellemi téren; az idősebbeknek kötelességük volt felkarolni minden fiatal tehetséget, mert a magyarul beszélő sajtó és irodalom ápolta az elnyomott nyelvet. Ez a szempont határozza meg ma is a fiatalok irányában gondolkozásomat. Az utánpótlás az egységes magyar irodalom szempontjából is igen fontos. Kiss nép fennmaradásának a minél magasabb szellemiség a titka. Sokszorosan fontos tehát nálunk a szellemi utánpótlás. De ebben nincs is hiba vagy hiány nálunk. Tehetség özön-sok van. Inkább az hiányzik, aki nevelje őket.

Egy percre benézünk a másik szobába, amelynek minden bútorzata a könyvszekrény. Itt vannak elhelyezve a Nyírő-könyvek külföldi fordításai.

- Vagy nyolc európai nyelvre lefordították mindegyiket – mondja Nyírő József. – De nem az a fontos, hogy ezek az én könyveim az, hanem az, hogy ami bennük van, a székelység ügye, s azt megismerte Európa, először ezeken a könyveken keresztül!

- Úgy tudjuk, az irodalom mellett nagy zenekedvelő és művelő.

Most meglepő dolog következik: Nyírő Józsf letérdel a földre, benyúl a dívány alá, s

kihúz egy hegedűtokot. – Valamikor zenekarban is játszottam – mondja Nyírő. – Most már, látja, lepattogtak a húrok erről a régi értékes rózsafa-hegedűről. Még ma is szeretem a zenét, de ha most a kezembe veszem a hegedűt, azt igencsak a cigánytól veszem el. Kedvenc hangszerem egyébként az orgona. Azt ki kultiváltam, mint ahogy tanultam vagy hat keleti nyelvet is, de az orgonával együtt mind a hatot elfelejtettem.

Újra a magyarságra, magyar, székely problémákra terelődik a szó.

- Hirdetem, hogy egységes magyar vagyok – mondja a nagy székely író –, a székelység csak tájmegjelölés. Csak egységes magyar van.

Közben képeket, szobrokat, erdélyi népművészeti csecsebecséket nézegetünk. Nyírő azonban ezalatt is az egységes magyarságot forgathatja a fejében, mert amikor búcsúra nyújtjuk kezünket, a hivatkozás nélkül még ezt mondja:

- De azért a székely: az duplán magyar!

Mi is tudjuk, mire mondja, ő is. Kezet szorítunk erre.

Magyar Ünnep, 1944. augusztus 18–25.
Hattyasy Katalin
(I. évf. 3. szám), 5. oldal

szozattv


szozat a tiszta hang wass2019 trikolor gala 2018 cweb stefan dunapalota hunyadikonf jankocsm Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf