Vida Imre: Az alkotó szellemiség katolikuma

Vizsgálandó problémánk: Mi az a sajátos jelleg, vagy jegy, melynek folytán valamely alkotásról, akár költőé, művészé vagy tudósé legyen, kimondhatjuk „ez katolikus mű”, „ez katolikus alkotás”. A katolikus jelzőt a vallástól teljesen közömbös tárgyú alkotásokról is hallhatjuk. Sőt a katolicizmussal részben vagy egészben szembenálló írásművek íróiról is állítják nem egy alkalommal, hogy „lelkületük”, „alapbeállítottságuk” vagy „ihletettségük” katolikus. Így pl. Przywara katolikus beállítottságúnak mondja a protestáns teológus Gogartent; vagy általánosságban katolikus „szelleműnek” tekintik Kierkegaard-ot, a protestáns dán filozófust.

    Azok, akik a fogalmak körüli problémákat egy-egy meghatározásba csúsztatott szavakkal elintézni készek, a következőképpen felelhetnek meg kérdésünkre: Katolikus az az alkotás, melynek szellem megegyezik vallásunk lényegi tendenciáival. Így egy fogalom helyébe egy másikat kaptunk, „az alkotás katolikuma” helyébe a lényegi tendencia semmiképpen sem könnyebb fogalmát, – de nem megoldást. A katolikum lényegének szemügyre vétele éppenséggel nem könnyű feladat. Mi a katolikum? : „a szeretet egyetemes közösség-gondolata a római egyház tanításaiban” – jöhetne a felelet. Ezek szerint talán a hívő egyetemes emberi vonatkozásait tehetnők meg a katolikus alkotás alapjaiul. Az egyetemes, az emberi egészre tekintő volna eszerint a katolikum. Valójában ezzel még nem érünk célt, mert az említett két jelenség még csak járulék. Hogy a tulajdonképpeni lényeghez elérkezhessünk az analogia entis vallásbölcseleti fogalmát kell röviden elővennünk. Analogia entis, vagy a létanalógia tana az Istenbe helyezi a tulajdonképpeni létezés, fennállás, vagy valóság fogalmát és értékét.*) Ő a legfőbb örök érték, mely egyúttal iránya minden helytállni, kiteljesedni kívánó létezőnek. Ezen alapvető tanhoz igazodva a katolikus ember célja: jó képességei kiteljesítésével az Istenhez tökéletesedés. A katolikus ember elsődleges szemszöge ennek megfelelően az örök felé tekintés. Ez van programul, célul megadva Jézus Krisztus szavaiban: „Én vagyok az Út, Igazság, az Élet”. A közösség-gondolat s egyetemes emberi érték már csak ennek a programnak következetes járuléka.

    A közvetlen az örök felé irányozottságból folyik a lelkiismereti egyetlen út-hoz való megszabottság. A katolikus ember, vagy felfokozottan, a katolikus alkotó sohasem egy modor, irány, művészeti szekta, vagy egy iskola híve kíván lenni; vagyis egy lehetőség a sok közül, hanem mindenkor az összefoglaló egyetlen helyes irányát keresi. E beállítottság nem tud osztozni ugyanazon tárgyra vonatkozóan többféle igazzal és helyessel, sőt még a többféle szép eltérő rendszereivel sem. Przywara szavai szerint: „A katolikus költő sohasem egy verset ír, hanem mindig a verset írja s a katolikus gondolkodó sohasem egy bölcseletet, vagy egy rendszert, hanem a rendszert kutatja”. Vagyis az ú, az egyetlen lehetőség az örök felé! Igen ám, de ezzel ellentétben látszik állani, hogy a katolikus alkotások egymással szembe állíthatók; különbözőségek,eltérések találhatók közöttük. Pl. aligha kétséges Aquinói Szent Tamás és Newman metafizikai felfogásai között való roppant eltérés, vagy Szent Ágoston és Loyolai Szent Ignác etikájának különbözése.

    Ám épp ezek a példák igen jó bizonyítékok a nagy katolikus géniuszok mégis csak fennálló közös vonásai mellett. Mind a négy nagy gondolkodót egyúttal eltéréseik dacára par excellence katolikusoknak érezzük, mégpedig nem pusztán az „így tanultuk” szellemi tradíciója folytán. S úgy véljük, hogy nagyon szerencsétlen és kilátástalan szolgálatot tenne az, aki közülük az egyik felfogásait a másik ellenében s a katolicizmus rovására kijátszani akarná. Mindegyik a négy közül valami szerves, mintegy úgy érezhetjük, nem is emberi, hanem csak a szentek által lehetséges kategóriák bizonyos lumen gloriae-ja, egyenesen az örök Isten-i igazságok, értékek felé tart és igenis az egyetlen és örök vonatkozásokat kívánja a maga rendszerében kifejezni. Igen ám, de minden egyén megszabottsága és helye a földön más és nemcsak fizikailag, de metafizikailag is helyt áll az áthatolhatatlanság törvénye. Azaz egy egyén lelkileg sem foglalhat el soha egy másikkal teljesen azonos helyet. Minden ember helye más lévén, minden egyes helyről más-más legközelebbi út van megszabva az egyetlen és változatlan örök felé. Ezáltal vannak az eltérések. Ami még azt jeleni, hogy a katolicizmus sohasem kívánja, hogy valaki az alkotó géniusszal járó szellemi bőséget, sokszínűséget, egyéni különbözést feladja; vagyis a katolikum értékelve éppen nem kíván értékfeladást. De kívánja a lelkiismeret és erkölcs szavainak latolgatása nyomán a program folytonos betartását: Krisztus felé. Bár a teljes betartás határérték, – a német kritikai idealizmus szavával élve – regulatív idea, mégis itt van megadva az út, melyen járni akkor is erkölcsi parancs, ha nem is tudunk rajta gyarlóságunk folytán teljesen megmaradni. A katolikus alkotó: egyetlen és más lehetőséget nem látó alkotó. Az alkotó etikai imperativusza mindég egyetlen utat szab meg. A sok modor és lehetőség, a sokféle egy a sok közül helyében, a valamennyinek lehetőség szerinti szintézisét, egybe fogó értékteljességét, tökélyét keresi.

    Valamennyien sokat hallottuk a katolicizmus ellen mint vádat: Egyeduralkodásra tör, kizárólagosság után vágyik. Dosztojevszkij egyik alakja mondja: „A katolicizmus történelmi ereje bizonyíték arra, hogy a világtörténelemben a szerénytelenség győz”. Erre azt felelhetjük, igaz, a katolikus ember egyeduralkodásra tör, ebben valóban valami nagyon jellemző mozzanat van adva; kizárólagosságot akar, – a maga útján egyetlen szintézist, – ám ez nem az önző tülekedés, hanem az önzetlen örök szeretet irányába, Krisztus irányában történő kizárólagosság. Egyébként szerénytelenül jónak, becsületesnek lenni, örök értékek után kutatni, lelkiismeretünk és erkölcsiségünk szavát követni olyan „szerénytelenség”, mely contradictio in adjecto kizárja ezen szerénytelenség kárhozatosságát, árnyékolt voltát s feloldja a fogalomban levő elmarasztaló ítéletet dicséretté.

    Az alkotó szellemiség katolikuma az örökhöz való, az abszolút érték felé törő attitűdben van adva. Ahol tudatosan az alkotó az abszolút értékre, az egyetlen értékre törekszik, ott, ha az akoltó valóban értékes és erkölcsi belátásból közelít az örök-höz: meg kell lenni igyekezete, beállítottsága bizonyos nyomának. Persze tudott dolog, hogy nem minden katolikus vallású alkotó egyúttal katolikus beállítottságú és áthatottságú is. Igen sok katolikus alkotónk van, ki műveiben nem az. Akik a pillanatnyi modorosságoknak, percszükségleteknek oltárán, könnyű szívvel fel tudják áldozni azt, ami művészetük Isteni adományában az örök a Krisztus felé kellene, hogy sarkallja őket.

    Ám az igazi katolikus szellemű alkotóknál annál csodálatosabban, bőségesebben bontakoznak ki sajátos értékeik. Mivel ezek az alkotók az örök felé törnek, mégpedig a lehető legegyenesebb utat választva, alkotásaikban az egyén és a végtelen távú örök közvetlen esztétikai mozzanata nyilatkozik meg: a fenséges esztétikuma. Ez a jellegzetes katolikus esztétikum! Ezt az esztétikumot, a fenségest láthatjuk. Michelangelo építéseiben és munkáiban, a középkori dómokban, Palestrina kórusaiban, ugyanúgy mint Szent Tamás rendszerében, vagy Newman, Prohászka Marechal, Rilke, Claudel nyelvében és kivétel nélkül valamennyi nagy katolikus alkotónál. Ezekben van az igazi szellemi alkotás katolikuma. Newman vagy Prohászka örök felé tekintése, Rodin és Rilke, vagy a „Rembrandt deutscher” Langbehn örökszomja olyan kiszélesített perspektívát adnak alkotásaik számára, mely sohasem volna megtalálható valakinél, aki nem hívő lélekkel közelít az „örök tökély” felé. Palestrina, vagy Szent Tamás, vagy Marechal nem véletlenül katolikusok és nem véletlen az, hogy a fenséges esztétikumát az egész művészet és szellemtörténet folyamán katolikus alkotók képviselik.

    Ám tudott dolog, hogy a modern esztétika a fenséges esztétikumát értéktelennek, talmi-szépnek mondja. Már évszázadokkal ezelőtt ugyanúgy voltak esztéták, akik a dómokat fellengősöknek nevezték., mint ma vannak, akik a fenséges esztétikumára törekvő Mécs Lászlót nagyzoló szárnyalásúnak mondják. – William James szerint a „fenséges” esztétikumánál az ember a maga féreg voltában tetszeleg s öntudatosság hiányában arra büszke, hogy milyen alacsony és tökéletlen. – Nem tudjuk melyik érzés a féregibb, az, mely csak a hétköznap szépjében tud öntudatos megnyugvást találni, abban a szépben, melyet kicsinysége korlátaihoz szab, vagy az az érzés, mely az örök távlataiban, gyarló voltunk megszabásain felülemelkedve, az örök szép értékeit kívánja élvezni.

    Befejezésül még megemlítjük, hogy azon körülmény, hogy a katolikus alkotások esztétikai jellegzetességét nem nézi szívesen bizonyos irányú esztétika. mementó és bizonyíték arra nézve, hogy a ma szellemi áramlataiban mennyi a materiális perspektívájú, alacsonyabb értékű akatolikum, s hogy az antikatolikus szellem szervesen minden értékünket támadja. Erre a mementóra az egyetlen felelet és legfőbb kötelesség a lehető legteljesebb öntudatossággal művelni, felkarolni a katolikus kultúrértékek kiteljesedését. Az alkotóknak pedig e mementó annyit mond: mint tudatosabban, erősebb lélekkel alkotni az örök, a krisztusi irányában, s katolikussá tenni alkotásaikat. Így azután valóban értékeket mutathatnak fel a Nagy Számonkérésnél, hol az Írás szavai szerint a gyümölcseikről lesznek felismerhetők.              

     

    *) Az „Analogia entis”-ről felette mélyreható munkát írt Erich Przywara S. J., ezt a művet itt hangsúlyozottan ki akarjuk emelni, lévén ez a nálunk oly kevéssé ismert nagy filozófusnak legösszefoglalóbb alkotása.  

    Vigília 1937

szozattv


szozat a tiszta hang 2019 10 20 Ertektar Budapesti Székely Kör   2019. október 16. Takaró Mihály 1 elatkozottkoztarsasag nyiro plakat újpogányság szalonna alap 1 rakkonf1022 szept 9 15 ig nfz szept25 bartok 1080x636px slider jegy hu sinka plak Meghívó 2019. szeptember 20 konferencia 20190921 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf