vitéz Somogyvári Gyula: Székelyek

Régen volt hajh! A gácsországi lankás
dús vérbe szédült a sárga vetés
és dőlt a cárnak tenger katonája
mint sáskajárás, mint a jégverés…
A Luga partján csikorgó fogakkal
s vérbeborultan állt egy kis sereg
és hullott, hullott, de lépést se hátrált,
akkor láttam elsőször… székelyek…

Aztán sodort az óriás vihar,
vetődtünk, mint a szélben a levél
s a Brenta partján, talján ormokon
csordult veríték s buggyant ki a vér…
Mikor elhagyott már az Isten is
és kicsorbultak kardok, fegyverek,
a csüggedt hadban kemény daccal vívtak
néhányan még… halálig székelyek…

S hogy összereccsent, mint a kártyavár,
mi bontott falu ősi templomunk
és zúzott testtel néztük vérezőn,
hogyan rabolják kincsünk, otthonunk;
míg ránkszakadt az ég s a kárhozat
és lakmároztak patkány-nemzetek,
csak ők birkóztak az egész pokollal:
rongyos, keserű, fáradt székelyek…

És most… és most, míg egyre tart az átok
és agyarkodva fojtjuk véreink,
felejtve bút, bajt, bénakoldusságot,
bilincset, könnyet s minden földi kínt,
mikor a hívők oly kevesen vannak
s néha látunk csak dolgozó kezet:
most is csak ők a Napkeletre nézők,
néhányan, hívők, árva székelyek…