Németh László: Népiesség és népiség

Azokban az esztétikai csatározásokban, melyekkel az 1908-beli Nyugat költői vívták ki a maguk életjogát, nem egy mérges nyíl repült a népiesség ellen. Konok bástyának tűnt fel a népiesség, merev követelésnek, mely mögül a legbiztosabban lehetett leteríteni az új magyar írók lelkes hadsorát. Ezek az írók a városok kőbölcsőiben s a külföldi irodalom tején nevelkedtek s igaztalanságnak tűnhetett fel, hogy a „vadvirágos mezők illatát” keresték rajtuk, akik csak a maguk élete illatával akartak bódítani. Tanulságos az a védelem, melyben Ignotus, ezeknek az előharcoknak a vezérkari főnöke, a fiatal írókat egy Mikszáthtal szemben részesítette. Szerinte a magyar társadalom megváltozott, új társadalmi osztályok alakultak, új mondanivaló, új irodalmi kifejezésre váró magyar tartalom keletkezett s ennek éppoly joga van a maga nyelvén szólalni meg, mint volt a népiesség korának.

    Azóta közel húsz esztendő telt el s mondhatjuk, hogy a népiesség, mint irodalmi irány, végleg likvidált s egyetlen új író ellen sem lehetne érv, hogy nem érzem rajta a falut. Azzal azonban, hogy a népiesség maradványait eltakarítottuk egy új nemzedék útjából, korántsem tárgyaltuk le azt a nagyobb kérdést, milyen viszonyban van a magyar irodalom a magyar néppel, milyen kilátása van egy olyan irodalomnak, mely a magyar népet elrúgva maga alól, csakugyan más osztályokra akar támaszkodni. Sőt úgy érzem, a legújabb irodalom olyan iránt vesz, hogy ennek a régi pörnek az újrafölvétele országos érdek s ha egy új tárgyalás nem igazolhatja is a népiesség húsz év előtti védőinek dialektikáját, talán most sikerül megpillantanunk azt a mélyebb igazságot, amelyet a Nyugat esztétikusaival szemben érdemes lett volna megvédeni s ma százszorosan érdemes hangoztatni.

    Az író nem alfa és omega. Sőt, mondhatnám csak omega ő, utolsó betűje egy ábécének, melyet mégis ő zár le s avat minden más ábécétől különbözővé. A költő maga készíti el az ételt, de az ízeket és az anyagokat az ételhez a századok mitikus mélye, a közösség sorsa, a költészetté kívánkozó életformák, a nyelv ritmikus lehetőségei, a beszéd természete, a szólások fordulatai, a megelőző irodalomban lerögzített hagyományok küldik. A költő nem a környezet produktuma, de a talajból él. Valami ős Istentől jött és Istenhez térő villan meg benne, de csak valami nagyon földiben villanhat meg. Olyan ő, mint a szobrász: ura a szobor anyagának, de az anyag is ura neki. S ezt az anyagot nem ő teremtette, hanem az örök hegyek, a maguk titokzatos törvényük szerint. A szobrászt köti a különb, a lelket nemesebben visszhangzó anyag. S ha homokkő és márvány van a város határában, nem a homokkőbe örökíti halhatatlan küldetését. Ahogy a fal gyökérzetét is kötelezi a sódúsabb talajréteg, a tenyészkúpok finom kémiai csápjait arra bocsátja, ahonnét dúsabb ízeket kap: úgy keresi az igazi költészet a világ költészetté kívánkozó ásványait. A költészet sokízű, eredeti, gazdag, színes, erős, életet sugalló akar lenni s az életnek abba a rétegébe fog szállni, ahol az élet már összeállította számára ezeket a színeket, kiverejtékezte ezeket a zamatokat, ahol nem kell mindent elölről kezdenie, ahol csak az összeállítás és kiválogatás gyönyörű munkája várja. Mert az idő kevés s a költő nem ér rá maga csinálni meg az ásványt, amelyet gyümölccsé kell szervesítenie. Ha tudományoskodni akarunk, mondhatjuk, hogy vannak prepoétikus energiák, társadalmi közösségek földolgozta erők, amelyek már majdnem költészet, csak a megváltó pillanatot, a költő szikráját várják, hogy igazi költészetté lobbanjanak. Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi nagysága épp az, hogy ezekre az erőtartályokra rátaláltak s egy varázsszavukkal megváltották őket tudatalattiságukból.

    Szerencsés körülmények közt minden társadalmi réteg termelhet ilyen költészetté kívánkozó, a költészet küszövére kitolakodó ízeket. Így termeli ki a francia arisztokrácia Racine, a skandináv polgárság Ibsen anyagát. A régi magyar középosztálynak is voltak ilyen költészetbe kívánkozó ízei, de csekélyek azokhoz az erősebb és tömörebb ízekhez képest, amelyeket a magyar nép őrzött. Különben mért hajolt volna épp a táblabíróvilág középosztálya a nép felé, hogy onnét gazdagodjon pozsgás színességre? Ami pedig a jelent illeti, tagadhatatlan, hogy az egész magyar társadalomnak egyetlen rétege van, ahol a magyar poézis számbavehető érceket találhat: a föld népe. Aki egyszer kezébe vette a tájszótárt, aki csak egy hónapot is töltött a nép kincsei közt, a lelkeknek szólásokba, ritmusokba, váratlan asszociációkba bodrozódó meleg fuvalma alatt, érezte a külön alkatnak azt az ős eredetiségét s elképzelte, mily kis marék gyöngyöt gyűjthetne össze a magyar főúri- vagy középosztály öntudatlan irodalmi drágaköveiből, melyeket a magyar parasztból úgy sajtoltak ki munkásszázadok, mintha a homlokáról lecsurgó veríték vált volna forró gyönggyé: az elhiszi, hogy a magyar költészet sohasem lehet más, mint népi.

    S vallom, hogy legnagyobb képviselőiben mindig népi volt. Gyönyörű nézni, hogy a külföldtől inspirálva, elindulva, mint deák, gall klasszicizmus vagy német szentimentál érzés, mily hamar akad rá a magyar irodalom a népi érre. Csokonai, aki egész Európát akarta utánozni, az európai ízeknek ebben a népi átötvényzésében különbözik egész Európától. Berzsenyi ereje a magyar népszavak fölpattant burkából ömlik. Katona lobogó fajiságában a legégetőbb elem, amit a nép lobbantott bele. Szándékosan idézem a legkevésbé jellemző neveket. S aki a népiesség ellen intézett rohamnak a lobogója volt, maga Ady Endre, nem igazi Paraszt Apolló-e, földtüzeket görög lobogásra oktató? Nem a nép tagoló heve dobban át az ő szétrepedt jambusaiban? A legerősebb paraszterők megváltója ő, aki úgy ismerte a nép nyelvét, mint kevesen s még a nyugati bágyadt szimbolizmust is életre villanyozta magyar mezőn szedett parasztos képeivel. A legdekadensebbnek látszó, de igazi költő magyarról mindig kimutathatod, hogy a néptől kapta azt a vitális színt, amely a nemköltőktől megkülönbözteti.

    A magyar irodalom népi volt és népi lesz s a népiesség ellen mégis jogosan hadakoztak, akik nevetségessé tették. Mert mi a népiesség? Egyike azoknak az irodalmi tömegszuggeszcióknak, melyek egyetlen író modorát sokszorozzák szét irodalmi iránnyá. A népiesség Petőfi költői életformája. Petőfi nemcsak a nép erőit használta föl, de mint országátjáró királyfi, a nép gúnyájába bújt, a néphez akart szólni s úgy szólt hozzá, ahogy egy nagyon fölötte álló de belőle kinőtt rokon szólhat a néphez, aki megtalálja a módját, hogy urabácsiék nyelvén is kimondja a maga bonyolult igazságát. Csodálatos lírai gesztus a Petőfié. Az ember a maga korának kritikája s más irodalmak nagy lírikusainak olvasása közben veszi észre, hogy milyen minden költőt agyonnyomón, milyen mindenen átkacagón csodálatos. Az lepne meg, ha nem szuggerálta volna a korát. Bámutatos, hogy az ő példája milyen nagy lökés volt a szunnyadó magyar zseninek. Aki az Elveszett alkotmányon végigrágta magát s utána a Toldi tiszta levegőjébe ocsúdott, megérti, hogy a Petőfi egyéni életformájából irodalmi iskola lett, a csodának kijáró áhítatból dogmatika. Csakhogy ami a Petőfi ruhája volt, nem lehet mindenki ruhája. Már Aranyban is föltűnik a hivatalos irodalmat jelentő népies tablók: a Toldik és Buda halála mögött a Bolond Istók, a kései balladák, a műfordítások Aranya, megannyi rejtett egyéniség, akik talán sokkal határozottabban szólalnak meg, ha nem oly eleven költőjükben a halott barát, hogy mint Arany mondja, olykor az ő szavai tolulnak az élő tolla alá. S ha már az irodalom ily nagy primér tehetségén is észrevehető a népiesség fékhatása, mennyivel inkább azokon, akiknek a világa a Petőfiétől nem is annyira külsőségekben, mint heroizmusban oly távol esett. Ezeknek a népiesség öröklött jelmez volt, a kaputos ember szájából kirívó beszédmodor.

    Ez ellen a népies költészet ellen, amely valóban népies volt, népies oly értelemben, ahogy a városra föladott szolgáló városias lesz, tehát városi modort ölt a paraszt húsra: ez ellen jogos volt a hadakozás. Mert amennyire meglehet, hogy egyesek ebben is nagyszerűt csináltak, annyira igaz, hogy irodalmi iránynak nagyon is nagy megszorítás, nagyon is goromba nemzeti öncsonkítás volt. De a népiség: a magyar költészetnek és a magyar népnek ős egymásrautaltsága: természeti igazság. Nagy magyar költő csak az lehet, aki a magyar eredetiség medencéjéből meríti meg a maga eredetisége korsaját. Rá vagyunk utalva a népre, mint malom a búzára, mint gőzre a gép.    

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf