Németh László: Népiesség és népiség

Azokban az esztétikai csatározásokban, melyekkel az 1908-beli Nyugat költői vívták ki a maguk életjogát, nem egy mérges nyíl repült a népiesség ellen. Konok bástyának tűnt fel a népiesség, merev követelésnek, mely mögül a legbiztosabban lehetett leteríteni az új magyar írók lelkes hadsorát. Ezek az írók a városok kőbölcsőiben s a külföldi irodalom tején nevelkedtek s igaztalanságnak tűnhetett fel, hogy a „vadvirágos mezők illatát” keresték rajtuk, akik csak a maguk élete illatával akartak bódítani. Tanulságos az a védelem, melyben Ignotus, ezeknek az előharcoknak a vezérkari főnöke, a fiatal írókat egy Mikszáthtal szemben részesítette. Szerinte a magyar társadalom megváltozott, új társadalmi osztályok alakultak, új mondanivaló, új irodalmi kifejezésre váró magyar tartalom keletkezett s ennek éppoly joga van a maga nyelvén szólalni meg, mint volt a népiesség korának.

    Azóta közel húsz esztendő telt el s mondhatjuk, hogy a népiesség, mint irodalmi irány, végleg likvidált s egyetlen új író ellen sem lehetne érv, hogy nem érzem rajta a falut. Azzal azonban, hogy a népiesség maradványait eltakarítottuk egy új nemzedék útjából, korántsem tárgyaltuk le azt a nagyobb kérdést, milyen viszonyban van a magyar irodalom a magyar néppel, milyen kilátása van egy olyan irodalomnak, mely a magyar népet elrúgva maga alól, csakugyan más osztályokra akar támaszkodni. Sőt úgy érzem, a legújabb irodalom olyan iránt vesz, hogy ennek a régi pörnek az újrafölvétele országos érdek s ha egy új tárgyalás nem igazolhatja is a népiesség húsz év előtti védőinek dialektikáját, talán most sikerül megpillantanunk azt a mélyebb igazságot, amelyet a Nyugat esztétikusaival szemben érdemes lett volna megvédeni s ma százszorosan érdemes hangoztatni.

    Az író nem alfa és omega. Sőt, mondhatnám csak omega ő, utolsó betűje egy ábécének, melyet mégis ő zár le s avat minden más ábécétől különbözővé. A költő maga készíti el az ételt, de az ízeket és az anyagokat az ételhez a századok mitikus mélye, a közösség sorsa, a költészetté kívánkozó életformák, a nyelv ritmikus lehetőségei, a beszéd természete, a szólások fordulatai, a megelőző irodalomban lerögzített hagyományok küldik. A költő nem a környezet produktuma, de a talajból él. Valami ős Istentől jött és Istenhez térő villan meg benne, de csak valami nagyon földiben villanhat meg. Olyan ő, mint a szobrász: ura a szobor anyagának, de az anyag is ura neki. S ezt az anyagot nem ő teremtette, hanem az örök hegyek, a maguk titokzatos törvényük szerint. A szobrászt köti a különb, a lelket nemesebben visszhangzó anyag. S ha homokkő és márvány van a város határában, nem a homokkőbe örökíti halhatatlan küldetését. Ahogy a fal gyökérzetét is kötelezi a sódúsabb talajréteg, a tenyészkúpok finom kémiai csápjait arra bocsátja, ahonnét dúsabb ízeket kap: úgy keresi az igazi költészet a világ költészetté kívánkozó ásványait. A költészet sokízű, eredeti, gazdag, színes, erős, életet sugalló akar lenni s az életnek abba a rétegébe fog szállni, ahol az élet már összeállította számára ezeket a színeket, kiverejtékezte ezeket a zamatokat, ahol nem kell mindent elölről kezdenie, ahol csak az összeállítás és kiválogatás gyönyörű munkája várja. Mert az idő kevés s a költő nem ér rá maga csinálni meg az ásványt, amelyet gyümölccsé kell szervesítenie. Ha tudományoskodni akarunk, mondhatjuk, hogy vannak prepoétikus energiák, társadalmi közösségek földolgozta erők, amelyek már majdnem költészet, csak a megváltó pillanatot, a költő szikráját várják, hogy igazi költészetté lobbanjanak. Homérosz, Dante, Shakespeare, Goethe, Petőfi nagysága épp az, hogy ezekre az erőtartályokra rátaláltak s egy varázsszavukkal megváltották őket tudatalattiságukból.

    Szerencsés körülmények közt minden társadalmi réteg termelhet ilyen költészetté kívánkozó, a költészet küszövére kitolakodó ízeket. Így termeli ki a francia arisztokrácia Racine, a skandináv polgárság Ibsen anyagát. A régi magyar középosztálynak is voltak ilyen költészetbe kívánkozó ízei, de csekélyek azokhoz az erősebb és tömörebb ízekhez képest, amelyeket a magyar nép őrzött. Különben mért hajolt volna épp a táblabíróvilág középosztálya a nép felé, hogy onnét gazdagodjon pozsgás színességre? Ami pedig a jelent illeti, tagadhatatlan, hogy az egész magyar társadalomnak egyetlen rétege van, ahol a magyar poézis számbavehető érceket találhat: a föld népe. Aki egyszer kezébe vette a tájszótárt, aki csak egy hónapot is töltött a nép kincsei közt, a lelkeknek szólásokba, ritmusokba, váratlan asszociációkba bodrozódó meleg fuvalma alatt, érezte a külön alkatnak azt az ős eredetiségét s elképzelte, mily kis marék gyöngyöt gyűjthetne össze a magyar főúri- vagy középosztály öntudatlan irodalmi drágaköveiből, melyeket a magyar parasztból úgy sajtoltak ki munkásszázadok, mintha a homlokáról lecsurgó veríték vált volna forró gyönggyé: az elhiszi, hogy a magyar költészet sohasem lehet más, mint népi.

    S vallom, hogy legnagyobb képviselőiben mindig népi volt. Gyönyörű nézni, hogy a külföldtől inspirálva, elindulva, mint deák, gall klasszicizmus vagy német szentimentál érzés, mily hamar akad rá a magyar irodalom a népi érre. Csokonai, aki egész Európát akarta utánozni, az európai ízeknek ebben a népi átötvényzésében különbözik egész Európától. Berzsenyi ereje a magyar népszavak fölpattant burkából ömlik. Katona lobogó fajiságában a legégetőbb elem, amit a nép lobbantott bele. Szándékosan idézem a legkevésbé jellemző neveket. S aki a népiesség ellen intézett rohamnak a lobogója volt, maga Ady Endre, nem igazi Paraszt Apolló-e, földtüzeket görög lobogásra oktató? Nem a nép tagoló heve dobban át az ő szétrepedt jambusaiban? A legerősebb paraszterők megváltója ő, aki úgy ismerte a nép nyelvét, mint kevesen s még a nyugati bágyadt szimbolizmust is életre villanyozta magyar mezőn szedett parasztos képeivel. A legdekadensebbnek látszó, de igazi költő magyarról mindig kimutathatod, hogy a néptől kapta azt a vitális színt, amely a nemköltőktől megkülönbözteti.

    A magyar irodalom népi volt és népi lesz s a népiesség ellen mégis jogosan hadakoztak, akik nevetségessé tették. Mert mi a népiesség? Egyike azoknak az irodalmi tömegszuggeszcióknak, melyek egyetlen író modorát sokszorozzák szét irodalmi iránnyá. A népiesség Petőfi költői életformája. Petőfi nemcsak a nép erőit használta föl, de mint országátjáró királyfi, a nép gúnyájába bújt, a néphez akart szólni s úgy szólt hozzá, ahogy egy nagyon fölötte álló de belőle kinőtt rokon szólhat a néphez, aki megtalálja a módját, hogy urabácsiék nyelvén is kimondja a maga bonyolult igazságát. Csodálatos lírai gesztus a Petőfié. Az ember a maga korának kritikája s más irodalmak nagy lírikusainak olvasása közben veszi észre, hogy milyen minden költőt agyonnyomón, milyen mindenen átkacagón csodálatos. Az lepne meg, ha nem szuggerálta volna a korát. Bámutatos, hogy az ő példája milyen nagy lökés volt a szunnyadó magyar zseninek. Aki az Elveszett alkotmányon végigrágta magát s utána a Toldi tiszta levegőjébe ocsúdott, megérti, hogy a Petőfi egyéni életformájából irodalmi iskola lett, a csodának kijáró áhítatból dogmatika. Csakhogy ami a Petőfi ruhája volt, nem lehet mindenki ruhája. Már Aranyban is föltűnik a hivatalos irodalmat jelentő népies tablók: a Toldik és Buda halála mögött a Bolond Istók, a kései balladák, a műfordítások Aranya, megannyi rejtett egyéniség, akik talán sokkal határozottabban szólalnak meg, ha nem oly eleven költőjükben a halott barát, hogy mint Arany mondja, olykor az ő szavai tolulnak az élő tolla alá. S ha már az irodalom ily nagy primér tehetségén is észrevehető a népiesség fékhatása, mennyivel inkább azokon, akiknek a világa a Petőfiétől nem is annyira külsőségekben, mint heroizmusban oly távol esett. Ezeknek a népiesség öröklött jelmez volt, a kaputos ember szájából kirívó beszédmodor.

    Ez ellen a népies költészet ellen, amely valóban népies volt, népies oly értelemben, ahogy a városra föladott szolgáló városias lesz, tehát városi modort ölt a paraszt húsra: ez ellen jogos volt a hadakozás. Mert amennyire meglehet, hogy egyesek ebben is nagyszerűt csináltak, annyira igaz, hogy irodalmi iránynak nagyon is nagy megszorítás, nagyon is goromba nemzeti öncsonkítás volt. De a népiség: a magyar költészetnek és a magyar népnek ős egymásrautaltsága: természeti igazság. Nagy magyar költő csak az lehet, aki a magyar eredetiség medencéjéből meríti meg a maga eredetisége korsaját. Rá vagyunk utalva a népre, mint malom a búzára, mint gőzre a gép.    

szozattv


szozat a tiszta hang Edelsheim Gyimesi Laci könyvbem SajóPlakát 1 bevonulás szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf