Reményik Sándor: Az utolsó mondat problémája
„Ember küzdj és bízva bízzál!”
Csak azt tudnám, hogy ezt a mondatot
– Keresztnek a toronytetőre –
Mester, a tolladba ki mondta?
Ádámot az örvénytől el ki vonta?
Mert nem te voltál összhangodnak őre.
Lelked sikoltó diszharmóniája
Más véget követelt.
Hadd legyen vége a komédiának
Valóban, s elmondhasd: a sors betelt.
A hűtlen asszony, a vesztett haza,
A nyűgös test, mely szellemlakosának
Börtöne inkább, semmint otthona,
A céltalan, őrült történelem,
Mely kerekével vaktában tipor
A tehetetlen, balga népeken,
A horizontra ráereszkedő
Vérpárán magyar alkonyat:
Csak azt diktálhatták, hogy letaszítsd
Évájával együtt Ádámodat.
„Ember küzdj és bízva bízzál!”
Ez a mondat nem Tebenned fogamzott,
Az engesztelő ige csendülése
A Te lelkedben alighogy visszhangzott.
Ki volt mérve a Te tragédiád:
Valami világítéletnek képe
Vetődhetett lelked borús egére,
Hogy megfojtsa a legelső csírát.
Az elsőben az utolsó csírát.
A semmisülés égő vízióját
Lett volna lángoló sebedre ír,
Hogy úgy állhass meg Ádámod felett,
Mint egy bosszuló pestis-lehelet,
Vagy mint egy öröknyugalmú fakír.
Költő voltál és kétségbeesett;
Kifosztott, koldus, – ámde szuverén,
Írhattad volna, ahogy jólesett,
Lehettél volna kegyetlen, kemény.
Az emberiség kis játékait
Folytatta volna, lépve rögről-rögre,
De Benned meghalt volna mindörökre.
„Ember küzdj és bízva bízzál!”
Ki sugallta e mondatot neked?
Csonkatornyod komor kolosszusát
Aranytetővel ki tetőzte be?
Talán egy aranylelkű bölcs barát,
Talán egy nő szelíd, fehér keze?
Vagy tán kötelességnek ismeréd
Hitet ébreszteni – hitetlenül?
Lásd, ha olykor a bú rám nehezül,
Jobb’ szeretném, ha tornyod úgy marad…
Félelmesen, csonkán, kegyetlenül.