Bajcsy-Zsilinszky Endre: Belesodródunk a világháborúba, s benne továbbsodródunk

Nehéz nyomról nyomra követni ama gyászos menetét eseményeknek és mulasztásoknak, melyeknek során előbb lassan, aztán rohamosabb ütemben valahogy elmosódott a kiegyezési korszak második nemzedéke szeme elől a Szent István-i állameszme. Bizonyos azonban, hogy e politikai elszikesedés fő okát ott kell valahol keresnünk, hogy ez a nemzedék megfeledkezett amaz apáitól – és Kossuthtól, Deáktól egyszerre – örökölt nagy feladatról, hogy negyvennyolc felé, vagyis az Ausztriával való perszonális unió felé sürgesse és szorítsa a fejlődést.

    Az az újból kísértő fölfogás, hogy negyvennyolc közjogi győzelme a 67-es kiegyezés után a Monarchia fölbomlásához vezetet volna, már a világháború előtt nemcsak téves, hanem pontosan ellenkezője az igaznak: csakis a perszonális unió menthette volna meg a Monarchiát. Mert megszüntette volna a sziámi ikrekhez hasonló biológiailag közös életét Magyarországnak és Ausztriának, s lehetővé tette volna e két állam egyéniségének történelmileg és szerkezetileg más fölépítésének érvényesülését egymás mellett. Éppen csak egy perszonálisunió esetben támogathatta volna a magyarság és a magyar politika Ausztria föderalizálásának természetes folyamatát magyar dolgokra való bomlasztó visszahatás veszedelme nélkül. Mert csak egy perszonális unióval egybekapcsolt Ausztria és Magyarország rendezkedhetett volna be a maga történelmileg fejlett módján és életformái szerint külön-külön anélkül, hogy az egyik belső rendszere hasonló rendszert sugalmazott vagy követelt volna okvetlenül a másik államban. Ferenc Ferdinánd uniformizáló torz tervei meg sem születhettek volna egy osztrák-magyar perszonális unió keretei és életlehetőségei között.

    Pedig Ferenc Ferdinánd sok belső baját a Monarchiának helyesen ismerte föl. Elgondolásaiban, még hírhedt trializmusában is, mely pedig nem kellett sem a magyaroknak, sem a délszlávoknak, mindig volt valaminő, sajnos félreértett, félretaposott igazságmag. Afféle aránytalanul kisebb tehetségű, mondhatni korlátolt új II. József volt az ő valójában, a dinasztikus hivatás megszállottja, a nagy „kalapos király” mechanikus, merev módszereinek híve, e szellemi erődjének mélységes humanista ihlete nélkül. Ferenc Ferdinánd emellett valósággal kifordította Savoyai Jenő herceg, Gentz és Bismarck tanácsát, és úgy akart új rendezést a habsburgi országokban, hogy az a magyarságnak jelentsen kivédhetetlen sokkot… A csodálatosan üres tekintetű trónörökös csak a dinasztikus gondolatot volt hajlandó elismerni államokat és népeket rendező elvül a habsburgi országokban, s még elődeinél is kevesebbet értett a Szent István-i eszményből. A magyarokat nemcsak furcsa kispolgári lénye révén gyűlölte nagy természetességgel, hanem azért is, mert érezte, hogy az ő látszólag új rendszerű, valójában gyötrelmesen őshabsburgi, minden történelmileg adott dolgot, eredményt tűzre tevő, pusztán dinasztikus alapozású trializmusának nem lesz keményebb és ádázabb ellensége, mint Magyarország és a magyar nemzet. De a magyarságban is jelentkezett jókorán az elv és egyéniség kettős ellenszenve e baljóslatú, s a magyarnak olyan halálosan idegen szellemű, lelkiségű trónörökös iránt. Az az érzése az embernek, hogy az ellenzéki obstrukcióval küszködő Tisza Istvánnak első miniszterelnöksége idején tett ama kijelentése, hogy jöhet ideje még a dinasztiával szemben való ellenállásnak is, de akkor el kell menni a golyóig és az akasztófáig, valójában Ferenc Ferdinándnak szólott.

    Nem kétséges, hogy Ferenc Ferdinándnak még az is sok volt, ami a századforduló után megmaradt jól leplezett romként, főleg külsőségeiben, a Szent István-i magyar önállóságból, s azt még maradványaiban is ki akarta irtani II. józsefi történelemellenes érzéketlenséggel és fanatizmussal, a magyar államnak az új hármas Gesammtmonarchie-ba való beolvasztása útján.

    Tragikus halála azonban elmosta a magyarság sok tekintetben gyermeki lelkéből a haragot, s kiütötte férfiúi kezéből az önvédelem már-már fölemelt szablyáját. Azaz, hogy ezt a szablyát a magyar nemzet nagy nekibúsulással, különösebb töprengés nélkül fordította hamarosan a halott Ferenc Ferdinánd délszláv ellenfelei ellen, s forgatta megint inkább a dinasztia, mint önmaga védelmében – valójában gondolattanul…

    A magyarság élesen állott szemben Ferenc Ferdinánd terveivel, ennyire még futotta a nemzedék erejéből, hiszen oly rikoltó módon voltak magyarellenesek a trónörökös elgondolásai. De ezt a pusztán negatív, védekező és csupán kezdetlegesen önvédő századfordulói magyar magatartást egy egész világ választotta el attól az építő szellemű, termékeny és rendkívül magas színvonalú magyar politikai magatartástól, amely mint az ősi vonal korbeli folytatása jelentkezett Ugron Gáborban.

    Ez a Ferenc Ferdinánddal szemben álló és szembeszállani mindig kész magyar magatartás volt a mértéke – negatív és elégtelen voltában – a kor politikai színvonalának. Holott pedig ennek a nemzedéknek újból döntenie kellett Magyarország sorsa fölött.

    Ki tudná ma már megmondani, hogy Tisza István lelkében, ki a vesztét érző nemzet kínzó aggodalmait, töprengéseit, nyugtalanságát és lázas kibontakozás-keresését oly megrendítő módon tudta kifejezésre juttatni a maga sötéten izzó férfiasságának mélyen magyar pátoszával, a mohácsi Tomori érsek halálba rohanó örök lovasmagyar gőgjével; fölrévült-e a gondolat, hogy ez az egész Ferenc Ferdinánd-i agyrém valójában hazajáró torz kísértete csupán az igazi Szent István-i gondolatnak, silány pótszere a valódinak, és csak azért jelentkezhet a történelem porondján egyáltalán, mert a magyar állameszme elvesztette uralmát a magyar lelkeken, és a kifelé oly sokáig érvényesült varázsát… Mint ahogy II. József eltorzítva, belső természetességéből kiforgatva akarta visszahozni – Nagy Frigyes szellemi árnyékában – Mátyás népkirályságát, magyar nagyvonalúság és mátyási géniusz nélkül.

    Bizonyos csak az, hogy semmiképpen és semmi irányban sem volt rendben a szénánk, mikor megindult a világháború. Sem a Duna-völgye önállóságát nyugat és kelet felől fenyegető erőkkel szemben, sem a tulajdonképpeni Nyugat-Európával szemben. De még a magunk szorosan értelmében vett Magyarországának népi kereteiben sem.

    A horvát-magyar viszony végzetesen megromlott, és pedig egészen kicsinyes – valljuk be, főleg a mi oldalunkról kicsinyes – okokból. Holott a deáki „fehér lap” gondolata és szellem lehetett volna kiindulópontja egy általános magyar-délszláv kibontakozásnak és kiegyezésnek. Épp így megromlott a magyar-szerb viszony, sokkal inkább, mint a Monarchia hivatalos viszonya Szerbiával, egyrészt a magyar nagybirtok önző és kicsinyes agrárvámos túlzásai miatt, másrészt a szerb kérdés külpolitikai semmibevevése miatt. Megromlott a magyar-román viszony is, egyfelől Magyarország külpolitikai jelentőségének és befolyásának csökkenésével a hármas szövetség keretei között, másfelől a magyar belső erő és tekintély apályával. Ugron Gábor delegációs beszédei súlyos dokumentációval figyelmeztetnek a Románia felé való nemzetközi helyzetünk teljes bizonytalanságára és veszedelmeire, a magyarellenes román agitáció üzelmeire, az egyre inkább papírossá váló osztrák-magyar-román szövetség kulisszái mögött… II. Vilmos Németországa is bizalmatlan velünk szemben, mert érzi, a magyar gondolat és állameszme útjában van, könnyen útjába is állhat a nagynémet terveknek s az ezt előkészítő délkelet-európai német gazdasági terjeszkedésnek. Ugyanakkor végképpen elromlik viszonyunk Franciaországgal, miután elejtettük Andrássy külpolitikai vonalát, mely biztosította volt a Monarchiának s benne Magyarországnak szabad szellemi lélegzetvételét és diplomáciai kapuját a nyugati hatalmak felé. A hármas védelmi szövetség ugyanis szinte észrevétlenül védő- és dacszövetséggé alakult át, s ennek a baljóslatú átalakulásnak évtizedei alatt hajszálnyi közeledés sem történt Magyarország és Olaszország között sem, minden természetes érdekpárhuzamosság és múltbeli kipróbált együttműködés természetes sugalmazásai ellenére. Holott a hármas szövetség módját adta annak, hogy kereteiben komoly szóhoz juthasson a sok évszázados magyar-olasz barátság. De megromlott baráti viszonyunk még a lengyel testvérnemzettel is, mert túlságosan azonosítani tudtuk magunkat a bécsi szellemmel, és meg sem kíséreltük nagyobb arányú korszerű kiépítését az ősi lengyel-magyar kapcsolatoknak. Ha mindehhez hozzáadjuk a magyar-orosz és a magyar-cseh viszony fagyos negatívumát, sőt határozottan ellenséges alakulását, végül pedig az 1868. évi nemzetiségi törvény hiányos végrehajtása miatt kisebbségeink nagy részében támadt, kívülről is fűtött ellenszenvet és ellenhatást, és az ezekből táplálkozó titkos aknamunkát a Szent István-i birodalom léte ellen: elmondhatjuk, hogy szellemi, lelki, politikai elszigeteltségébe kerültünk. Szemben a Szent István-i gondolat előírásaival, gyakorlatával és hagyományával és fájdalmasan éles ellentétben Szent István, a Hunyadiak és Kossuth Lajos Magyarországának európai, sőt világnépszerűségével. Sehol, sem szellemi, sem eszmei, sem politikai, sem gazdasági támaszpontunk, az évezredes magyar belső öntudat és külső presztízs elomlóban, tervszerű és tudatos rágalomhadjárat eredményesen nyaldossa föllazult partjainkat, a magyar nép maga sem Kossuth népe többé, korteshadjáratok megtépázták, belső gazdasági elproletarizálódása színét, magvát kezdte ki e magyar évezredes erőnek… így kerültünk bele a világháborúba, miután előbb többé-kevésbé elvesztettük magunkat Európa forgatagában.

    Azaz hogy közvetlenül a világháború küszöbén volt még egy pillanat, amikor Tisza István nagy magyar lelkében újból, jó időre mintegy búcsúzóul, megmutatta fényes ábrázatát a mélyen elborult magyar politikai géniusz. De a Tisza István magános tiltakozásának a háború ellen nem volt – és nem is lehetett már – igazi visszhangja.

    Tisza István gróf tisztán látta, hogy ránk magyarokra nézve szerencsétlenséget rejteget a háború s ezért becsületes magyar lelkiismeretének szavára egyes-egyedül szállott szembe azon a bizonyos 1941 júliusában tartott sorsdöntő koronatanácskozáson a Szerbiának szóló ultimátummal. De fájdalom, Tisza mögött nem állott erős nemzeti közvélemény, főleg nem állottak a magyar nép tömegei, holott pedig egyedül ők adhattak volna kellő nyomatékot Tisza háborút ellenző szavának.

    Tisza István sajnos, korábban kevés érzéket mutatott a magyar föld kérdés és a magyar szociális kérdés sürgős föladatai iránt, ő maga nemes lelkű földesúr volt, a legnemesebbek közül való, aki ezen a magyar földön élt, de nem tudta átlátni, hogy sem a magyar földkérdést, sem az általános magyar szociális kérdést ne lehet a nagylelkű földesúr és a jószívű munkaadó szemszögéből nézni és megoldani. Ez a kiváló magyar elveszítette bensőséges kapcsolatát – politikai értelemben – a napfény felé törekvő nagy magyar paraszti rétegekkel, s a 67-es kormányok különben is elszoktatták a magyar közvéleményt attól, hogy sokat törődjék külpolitikai dolgokkal. És mikor arra lett volna szükség, hogy a magyar miniszterelnök helyes fölismerése és bátor kiállása mögé hatalmas népi tömegerőt kapjon, amely szükség esetén ellene is szegül egy olyan háborúba való belesodródásunknak, amelyben csak veszíthetünk, akkor mögötte nem állott teljes lélekkel és mellel jóformán senki, vagy csak nagyon kevesen.

    Nem volt megoldva 1914 nyarán a magyar belső bajok ősgyökerének kérdése, a birtokreform, világnyi távolságba sodródtunk a nyugati népek színvonalától a szociális korszerű feladatok szolgálatában, a szociális bajok miatt a magyar honvédség ügye is beteg volt, mert a magyar nép nem fejthette ki egész katonai erejét idegen szellemű hadsereg kereteiben és formái között.

    Túlságosan nagy volt már az uralmon lévő rétegek eltávolodása a széles népi dolgozó tömegektől. Túlságosan sok volt a keserűség, ami fölhalmozódott a magyar néplélekben. Túlságosan nagy volt az üresség, ami évtizedek alatt támadt a magyar külpolitikai gondolkodásban. Túlságos mértékben vették át a magyar élet irányítását azok, akik a maguk osztálybeli, csoportbeli és egyéni érdekét talán nem is mindig rosszhiszeműen, hanem inkább egy beteg fejlődés, nagy erkölcsi és szellemi lecsuszamlás eredőjeként minduntalan összetévesztették a nagy és egyetemes nemzeti érdekekkel. A nemzedék megromlott, a századforduló nemzedékében megcsappant a honfoglalók vére. Mérhetetlenül megduzzadt a zsidóság számaránya és számarányán belül is politikai, szellemi, gazdasági hatalma. Ugyanakkor az elzsidósodás mellett elárjásodásnak vészes jelei is mutatkozni kezdtek. Földbeli gyökerét veszítette a régi birtokos nemesi középosztály. Mind távolabb sodródott a középosztályba való fölvétetés reményétől és lehetőségétől a magyar faj nagy őstörzse, a parasztság. S egy olyan középosztály kerekedett, amelyben legkevesebb szava éppen a törzsökös magyarságnak maradt. A magyar vér megcsappanásával párhuzamosan történt a magyar politika színvonalának süllyedése, a nagy ősi célok és szempontok elhalványulása, a magyar politikai ösztönök elernyedése, a magyar államgondolat és európai hivatás tudatának megroppanása.

    Így történt, hogy mikor Tisza István valami mélyről fakadó ihlet hatása alatt rátalált az ősi útra, és minden más tényezőjével a kettős Monarchiának szembeszállva, tiltakozását jelentette be a magyar birodalom sorsát – egyelőre – megpecsételő háború ellen, akkor az ő tiszta lelkiismeretének szava visszhangtalanul, magánosan kongott a magyar űrben… Rettentő végzet ez, a görög tragédiák könyörtelen törvénye jelentkezik ebben visszhangtalanságban: egy fél évszázad elkövetett hibái, mulasztásai, bűnei fogyasztották el jó előre Tisza István bátor, hősi kiállásának érvényesülése elől a magyar levegőt…

    Szövetségi helyzetünk a világháborúban

    A világháborúba valójában külön magyar célok nélkül, inkább csak belesodródtunk. A magyar lelkiismeret előtt fölrévül a kérdés, a kínzó, gyötrelmes kérdés: vajon II. Vilmos nem azért támogatta-e a Tisza István részéről ellenzett Szerbiának küldött ultimátumot, mert már az egész kettős Monarchiát a maga hatalmi prédájának tekintette és a maga világhatalmi terjeszkedésének tervét és e terv sikerét féltette. Senki sem felelhet erre a kérdésre teljes bizonyossággal, de annál nagyobb bizonyosság, hogy a 70-es éveknek az id. Andrássy Gyula személyében képviselt magyar politikája egészen másként fogta volna föl Magyarország és Szerbia később kiélesedett viszonyát. Ne beszéljünk most erről, más lapra tartozik. A háborúba belesodródtunk s nagy önfeláldozással és hűséggel vállaltuk és vittük kényszerű szerepünket. Egészen a megszakadásig. S ahogy Tisza István mellé nem állhatott a nemzet, mikor a háború ellen foglalt állást, mert a nagy magyar dolgozó tömegeknek lelki kapcsolatuk nem volt a tragikus sorsú magyar miniszterelnökkel, és mert egy gyökerében elhibázott politika hatásaként a magyar közvéleményben félig-meddig kialudt a külpolitikai gondolkodás és éberség, akként a háború alatt sem vettük idejében észre, mikor szűnt meg végképpen minden értelme a hadakozásnak nemzetünk számára. Ismétlem, világos magyar külpolitikai célok nélkül, idegen hatalmi gondolat pórázára fogva sodródtunk bele a világháborúba, de abban mégis föl kellett ismernünk az egyetlen magyar önvédelmi célt: az orosz birodalom nyugati terjeszkedésével való szembeszállást. Ámbár nagy kérdés, vajon a történelmi Magyarország és a történelmi magyar politika olyan élesen került volna-e szembe Oroszországgal, ha folytatja legalább az idősebb Andrássy délszlávbarát külpolitikáját a hármas szövetség keretében is. De függetlenül ettől: mihelyt Oroszország le volt győzve, mikor az orosz front végső fölbomlása elkövetkezett, ezzel egy időben kiégett az utolsó szikrája a magyar esetleges érdeknek is a háború továbbvitelében, akkor kellett volna nagy erővel megnyilatkoznia a magyar birodalomvédő szellemnek, ekkor kellett volna a Szent István-i gondolatnak, ösztönnek és hagyománynak fölülkerekednie, ekkor kellett volna a magyar nemzetnek kezébe vennie a maga sorsának önálló intézését. Nem ez következett. Tovább vonszoltattuk magunkat a számukra végképpen célját és értelmét vesztett háborúban. Miközben nekem, a szerény névtelen huszárfőhadnagynak kellett Odesszából sürgős levelet írnom egy azóta meghalt felvidéki magyar képviselőnek, Richter Jánosnak, hogy a félhivatalos osztrák katonai lap, a „Streffleur’s Militärzeitunk” egyik cikkel ellen, mely Erdélyt odaígérte Romániának, tiltakozzék a parlamentben. A tiltakozásra a magyar kormány valóban betiltotta a bécsi lapot. De fölmerül a kérdés, a magyar ezeréves államnak a szövetséges, sőt a birodalmi fél részéről jelentkező ilyen elárulása nem azt jelenti-e, hogy nekünk magyaroknak sokkal világosabb ésszel és sokkal nagyobb határozottsággal kellett volna őrködnünk a magunk érdekein, és minden erőnket latba vetnünk, hogy végét szakítsuk a háborúnak akkor, mikor mi, szegény balekok végképpen érdektelenné váltunk a további vérontásban? Semmi esetre sem kell – és nem is szabad itt árulásra gondolnunk. A magyar nemzet sohasem vált hűtelen baráttá, és sohasem árulta el szövetségeseit. Árpád szövetséget kötött még a honfoglalás előtt Arnulf német királlyal, és tartotta ezt a szövetséget Arnulf haláláig, bár az közben kényelmetlenné vált a nyugati kalandozásaikban gátolt honfoglalók számára. Míg fennállott a szövetség, Németország földjét egyetlen magyar harcos lova nem taposhatta. Ugyanilyen híven tartották magukat a magyarok 924-től 933-ig a Henrik szász herceggel kötött 9 éves békeszerződéshez, bár közben még idejében arról értesültek, hogy a tehetséges és nagy energiájú Henrik óriási fegyveres előkészületeket tesz egy megújuló magyar támadás fogadására. Mégsem zavarták meg ezeket az előkészületeket, mert szerződés tiltotta… Ez a magyar magatartás a legősibb idők óta s a nemezt egyénisége, jellem lényeges vonásaiban azóta sem változott.

    Egyéni árulóik mindig akadtak a mi soraink között is – a Bach-korszak sokat vallhatna erről, ámbár talán nem is kellene olyan messzire kalandoznunk a múltba. De egy bizonyos: a nemzet maga, a mindenkori politikai nemzet, sőt szellemi, politikai legjobbjaink, s népünk mint szerves közösség: sohasem volt kapható a malom alatti machiavellisták vagy akár a malom fölötti machiavellisták módján bármi árulásra. A magyar méltóságérzet talán még inkább tiltja az árulást, mint az erkölcsünk…

    Mi volt azonban a szövetségközi helyzetünk a világháborúban? A hármas szövetség szelleme és betűje szerint nem tartoztunk volna Németországot segíteni Franciaországgal való elszigetelt háborújában. Csakhogy ez az elv és szerződéses kikötés az idősebb Andrássy bölcs óvatosságának, önállóságának s a magyar nemzet éber külpolitikai lelkiismeretének ez a bélyege a kettős, majd hármas szövetség értelmén és szövegén már évtizedekkel a háború előtt végképpen elmosódott. S ha maga a szövetségi szerződés meg-megújított szövege nem is vette fel később sem a Bismarck részéről már 1870 óta sürgetett védő- és dacszövetségi formát, lényeg szerint már régen védő- és dacszövetség volt. Azaz hogy valójában csak a Monarchia és Németország között. Mert amennyire a Monarchia és a német szerződés a gyakorlatban, legalábbis annyira vált bizonytalanná s kapott a szöveg betűjénél is szűkebb értelemet olasz vonatkozásban.

    A hármas szövetségben a Monarchia nem tartozott megsegíteni Németországot Franciaország ellen, de úgy alakult a német-magyar-osztrák viszony, hogy a gyakorlatban ez a kikötés már jóval a világháború előtt érvényét veszítette. Ezt pontosan tudták a franciák is. A fordulat a hármas szövetség első megújítása idején (1887) következett be, ekkor szakad meg az igen szépen indult francia-magyar barátkozás és ettől az időponttól számítható az elszigetelt Franciaország lázas diplomáciai szövetségkereső tevékenysége – főleg szellemi és politikai közeledése a szláv világ, elsősorban Oroszország felé… Viszont Olaszországot egy francia-olasz háború eseten mind Németországnak, mind a Monarchiának meg kellett segítenie a hármas szövetség szerződése szerint. Olaszország viszonya a másik két szerződő félhez, főleg a Monarchia kulisszák mögötti politikája s abban is a nagyosztrák katonai körök befolyása révén, akként alakult, hogy végül is az az Olaszország került közelebb Franciaországhoz, amelyet a Monarchiának és Németországnak éppen Franciaország ellen kellett megsegítenie. Míg ugyanakkor a Monarchia s benne, fájdalom, Magyarország elejtette külpolitikai függetlenségének egyik legfontosabb biztosítékát német-francia viszály esetén, sőt magát a gondolatot, mely Andrássy e kikötésében fészkelt…

    Igaz, ez az osztrák-magyar külpolitikai különállás csak német-francia elszigetelt háború esetére szólt, arra már nem, ha Németországot Franciaországon kívül más állam is megtámadná. De a lényeg mégis az, hogy az Andrássy-féle kettős szövetség a Monarchia és Németország között és az Andrássy alapvetése és elgondolása szerint megalkotott hármas szövetség a Monarchia, Németország és Olaszország között kifejezetten védelmi és egyes konkrét esetekre szóló szövetség volt, legkevésbé sem általános segélynyújtási, vagy éppen védő- és dacszövetség. Csak azzá, tehát az eredeti elgondolás és a szöveg mértékénél sokkal többé vált német-osztrák-magyar vonatkozásban, míg ugyanakkor az eredeti elgondolás és a szöveg mértekénél sokkal kevesebbé német-osztrák-magyar és olasz vonatkozásban.

    Maga az ifjabb Andrássy Gyula a századforduló és a világháború korának legnagyobb magyar politikai gondolkodója, 1915-ben, a háború első felében, nyilván a háborús pszichózis és a mitteleurópás kényszerhelyzet hatása alatt valósággal megtagadja atyja művének igazi értelmét. Egy olyan könyvében – „A világháború problémái” –, mely a háború alatt írt tanulmányait foglalta össze, köztük a magyar politikai esszéírás elragadó és utolérhetetlen igazgyöngyeit. Nem ismerek a politikai világirodalomban az ifjabb Andrássynál dúsgazdagabb, kifogyhatatlanabb, felsőbbségesebb érvelőt. Ebben a kötetében is a román-, bolgár-, török-, görög-, olaszkérdésről írt tanulmányai, Jonescu Take volt román miniszterelnöknek és Luzzatti Luigi volt olasz miniszterelnöknek írott válaszai ma is a magar politikai ész éles és mégis finom fényét sugározzák. De a legnagyobb kérdésben elképesztő módon alkalmazkodik ez a fölényes és önálló – majdnem magános – szellem kora egyoldalúságaihoz és elfogultságaihoz.

    „Az új közép-európai szövetség” címe alatt ezeket írja a német-osztrák-magyar szövetség viszonyról.

Először a politikai szövetség kérdését kellene reformálni. A kölcsönös segítség kötelezettsége ma csak az orosz támadás, vagy kettős támadás esetére szól. Az élet azonban sokkal messzebb ment és sokkal belsőbb egységet létesített a szerződés szavainál. Mi Algezirésznél a kötelesnél messzebbmenő támogatásban részesítettük az izolált szövetségest. Angliának minden olyan csábítását visszautasítottuk, amely a Németországgal való teljes szolidaritást gyengítette volna, azonban Németország azon viszontbiztosítási szerződést, amely Oroszországhoz kapcsolta és a kölcsönös bizalmat és teljes összeműködést lehetetlenné tette, megszakította. Az annexiós krízisben és a jelenben is olyan teljes erkölcsi és politikai összeforrottságot bizonyított Németország, amely messze túlment a szerződés rideg betűin, amely igazolta Bülownak a nibelungeni hűségről mondott szép szavait. Az így fejlődött élethez kell alkalmazni a jogviszonyt. 1879-ben, azt hiszem, helyesebb volt a szerződének korlátozott volta, ma azonban a helyzet megváltozott. Amikor Bismarck még Hekubának nevezhette a Balkán állapotját, visszás lett volna, hogy mi kötelezettséget vállaljunk francia-német viszály miatt vérünket ontani. Azonban ma az érdekek különválasztása lehetetlen, ma két nagyhatalom párbaja alig képzelhető; a világ két táborra oszlott, Németország és a mi sorsunk annyira eggyé vált, hogy bármelyiknek meggyöngülése a másiknak is elgyöngülését jelenti s a másikat azonnal az ellenfelek koncentrikus támadásának tenné ki. Ma csak akkor segítünk egymáson, ha minden európai kérdésben szolidárisak vagyunk, és ha mindenütt tudják, hogy egymástól nem vagyunk elválaszthatók. Ennek a szövetségnek több lehető formája van: az európai terület garantálásában, vagy amint azt Bismarck javasolta 79-ben, általános védszövetségben állhat…

    Vagyis: a fiú Andrássy elavultnak érzi az apa művét. S egy mitteleurópás hangulat igézetében még azzal sem elégszik meg, hogy a gyakorlatban amúgy is kialakult az „általános védszövetség”, Bismarck eredeti elgondolása szerint. Hanem ennek megfelelő formai megváltoztatását is kívánja az immár kettőssé vékonyodott hármas szövetségnek…

    Furcsa és fájdalmas párhuzam adódik e ponton az ifjabb Andrássy és az idősebb Ugron között. Andrássy: a végletekig kifinomult magyar politikai műveltség és gondolkodás művésze, akinek mesterségbeli virtuozitása azonban már-már öncéllá válik s a részletek finom kidolgozása rovására esik a nagy egésznek. Ugront a magyar ösztön, vérmérséklet és értelem teljesebb összhangja inkább a biztos, tévedhetetlen, általános, nagy vonalakban való helyes tájékozódás és egy vérben bővebb magyar politika művészévé avatja, aki ha téved, inkább kicsiben téved. Andrássy a nagy vonalakban tévedett…

    Valójában forró magyarsága mégis ki-kitör még mitteleurópás túlzásaiból is, írván ugyanez egyetlen nagy igazságokat és nagy elfogultságokat tartalmazó művében:

Meg kell védeni Ausztriának és Magyarországnak a németekénél gyengébb, de természetes életfeltételeivel rendelkező iparágait a tökéletesebb német ipar konkurenciájától.

    A német-osztrák-magyar szövetség elmélyítésének szükségét pedig nagyon komoly érveléssel okolja meg:

Ne felejtsük, hogy a szövetség jelenlegi formájában egy időben már inogni kezdett. Szövetségünk nem sokáig élte volna túl azt a légkört, amely akkor keletkezett, mikor Németország titkos megállapodást vélt Oroszországgal köthetni és a szerződés szavaihoz ragaszkodva arra kötelezte magát, hogy az Oroszországgal folytatott küzdelem bizonyos esetében ellenségünk iránt barátságos neutralitást tanúsítson és mikor a külpolitikánkat domináló keleti kérdésben egész más irányokat követett a két szövetséges állam.

    Andrássy ez aggodalmai szigorúan sztatikus külpolitikai szemlélet kereteiben jogosak, érvei helytállók. De az Ugron-féle dinamikus szemlélet világánál elhalványulnak. Egy a maga küldetéstudatában és belső erejében megújhodó Magyarország olyan új X-et állított volna a nagy közép-európai egyenletbe, amely döntően változtatta volna meg magát az egész politikai egyenlet belső erőviszonyait.

    Bármilyen paradoxul hangzik, el kell ismerni, hogy Andrássy, a rugalmas és kifinomult külpolitikai elme csodálatos módon messzebb ment a háború alatt a közép-európai úton s a hatvanhetes ortodoxiában, mint Tisza István maga.

    Tiszában gyakran fölmordult a legtöbbször elhallgattatott tiszántúli lázadó, hol az osztrák-magyar hadvezetés magyarellenes irányzata vagy akaratlan megnyilvánulásai ellen, hol a német szövetséges politikai és katonai túlsúlyának magyarellenesnek vagy nagynémet-ízűnek érzett jelenségei ellen. Holott a koalíciós nemzeti ellenállás idején Andrássy volt a kiegyezés bizonyos kisebb mértékű fejlesztésének, tehát a magyar érdek és szempont élesebb hangsúlyának képviselője, különösen a honvédelem kérdésében, a Tisza-féle 67-es ortodoxiával szemben…

    Mindez azonban édeskeveset változtat a lényegen; Tisza is, Andrássy is eszmeileg belegyúrta a magyar sorsot a Monarchia és a német-osztrák-magyar szövetség közép-európai koncepciójába. A világháború megindulása előtt: Tiszán borongott át a magyar öncélúság ösztönös ellenállása. Az olasz beavatkozás kérdésében is meg volt ez az egyöntetűség a két államférfiú között, és pedig a feltétlenül helye, Szent István-ias irányban: Ausztriával és a nagynémet törekvésekkel szemben talán Tiszában ébredt fel elevenebben az elaltatott kuruc. A lengyelkérdésben Andrássy látott sokkal tisztábban és sokkal messzebb.

    Ahhoz, hogy Olaszország helyzetét Európában és a hármas szövetség keretei között tisztábban láthassuk s jobban megérthessük, a magyar állameszme és a 48-as eszmény teljesebb átértése és értékelése kellett volna, mint ahogy az akár Tiszában, akár Andrássyban, akár Apponyiban, akár a 67-es, vagy a 48-as pártok szellemében, szemléletében, színvonalában megnyilvánult a századforduló körül. Luzzatti Luigi volt olasz miniszterelnök Andrássynak még az olasz beavatkozás előtt írt egy cikkére válaszolva mondja többek között a Messageróban: „A nemes magyar nemzet, amely sok szőzadonkeresztül annyit szenvedett szabadságának és függetlenségének kivívásáért, most ellen fordul annak a magasztos ideának, amelynek érdekében ősei Garibaldi oldalán küzdöttek Itália felszabadításáért?”

    Valóban Luzzattit és az olasz világháborús magatartás igazhitű 67-es alapon nehéz volt megérteni magyar részről. Negyvennyolcas alapon annál könnyebb.

    Mindenekelőtt csak egy 48-as szellemű, Ausztriával perszonális unióra törekvő Magyarország, amelynek ugroni értelemben külön külpolitikája van, tarthatott volna szorosabb kapcsolatot Itáliával a hármas szövetség keretei között. És csak egy ilyen – tehát egyelőre csak az örök virtuális – Magyarország, konkrétabban magyar parlamenti ellenzék, tarthatott volna elevenebb és hatékonyabb összeköttetést az olasz törekvésekkel, melyek valójában nem a magyar nemzeti törekvésekkel, vagy a magyar történelmi állammal állottak szemben, hanem egyfelől becsi nagyosztrák politikai és katonai körökkel, másfelől egy, az Adriára nehezedő német-osztrák-magyar délkeleti irányú terjeszkedéssel. Az ugroni szellem és az ugroni szellemű Magyarország bizonnyal minden erejét latba vetette volna, hogy Ausztria sürgősen és kiadósan teljesítse az olasz követeléseket. Tisza István lovagiassági ügyet csinált ebből a roppant kérdésből.

    De egy ugroni szellemű Magyarország már ott előzte volna meg az Olaszországgal való összeütközést, hogy irgalmatlanul eltaposta volna a nagyosztrák udvari szoldateszka otromba és vakmerő olaszellenes készülődéseit, kihívó erődítményépítkezéseit az olasz határon, a Conrad-féle kispolgári nagyosztrák imperializmus könnyelmű handabandázását a preventív háború követelésével. Az olasz, az osztrák, a magyar s általában az európai nyilvánosság színe előtt hangzottak el Conrad követelései az „Urfeind” előzetes lerohanásáról. Ki csodálkozhat joggal azon, hogy Olaszország sem vette a hármas szövetséget komolyabban, mint mi magunk…

    És egy ugroni magyar – vagy osztrák-magyar – külpolitika bizonnyal ellensúlyozni tudta volna az „Erbfeind”-ról szóló osztrák sületlenségeket, értelmetlenségeket és elfogultságokat éppúgy, mint a Monarchia külpolitikájának olaszellenes éleit és avult berzenkedéseit.

    Egy önérzetesebb és öntudatosabb magyar nemzedék bizonnyal összefogott volna e jogos, igazságos, főleg pedig természetes olasz törekvésekkel, függetlenül mindenki mástól. Hiszen nemcsak Magyarországot mentette volna meg, hanem a Monarchiát s benne Ausztriát is… Ilyen magyar politika azonban csak a perszonális unió nyújtotta nagyobb szabadság légkörében, vagy a perszonális unióra való rettenthetetlen törés hősi küzdelmei között teremhetett volna meg és nőhetett volna nagyra.

    A lengyelkérdés

    A másik nagy nemzetközi kérdés, melyben a világháború alatt oroszlánrész kellett volna, hogy jusson a magyar államférfiak meggyőző, előkészítő, kiegyenlítő és talán kikényszerítő tevékenységének: az Orosz-Lengyelország megszállásával adódód lengyel ügy volt. Igaz, hogy csak átmeneti letetett minden jó vagy rossz megoldás, a háború elvesztése miatt. De a jó megoldás egyfelől hatalmas ütőkártya lehetett volna a béketárgyalásokon, másfelől a háború utánra kész nagypolitikai alap, Közép-Európa szerves újjárendezéséhez.

    Nyilvánvaló, hogy jó megoldás csak az lett volna, amely újjáteremti a történelmi Lengyelországot. Ezt ma már nem nehéz megállapítani. De a világháborúban a középponti hatalmak számottevő államférfijai közül csak egyetlenegy látta tisztán: az ifjabb Andrássy Gyula gróf.

    Már az idősebb Andrássy is a történelmi magyar politika szemszögéből látta és ítélte meg a lengyelkérdést. Magyar miniszterelnökként és osztrák-magyar külügyminiszterként merészen és okosan szólott bele minden alkalommal a lengyel ügybe, és igen nagy érdeme volt abban, hogy a galíciai lengyellég elég széles körű önkormányzatot kapott. Európai politikájában is mindig igyekezett az adott körülmények között tekintettel lenni a lengyel érdekre, pedig számolnia kellett egyszerre Oroszországgal is, Németországgal is. Fia meg legjobb magyar értője volt a lengyelkérdésnek s valóságos apostola a lengyel barátságnak a világháborúban.

    Az ifjabb Andrássy nem valaminő konkrét megoldást ajánlott, hanem a helyes megoldás alapelveit igyekezett – jó korán, már 1915 őszétől kezdve – publicisztikai úton és képviselőházi felszólalásai, valamint igen széles alapon folytatott belföldi és külföldi tárgyalásai révén tisztázni és egyben elfogadtatni. Mindenekelőtt a megszállott Orosz-Lengyelország sürgős és teljes és végleges felszabadítását követelte.

A múltban – írja egyik tanulmányában – sokat vétett Közép-Európa Lengyelországgal szemben. A mi védelmi harcunknak le nem tagadható, szemmel látható igazolása volna, ha győzelmünket azzal pecsételnők meg, hogy helyrehoznók az általunk is ejtett sebeket. Tudvalevő, hogy Mária Terézia nagy lelki küzdelmek között írta alá a Lengyelország fölosztásáról szóló szerződést. Szép volna, ha utódja, Ferenc József kötné meg azt a szerződést, amely Európa kultúrájának újra visszaadja ezt a sok szép tulajdonsággal rendelkező munkást.

    A német-osztrák-magyar szövetség és a háborús helyzet természetesen Andrássy lengyelpolitikáját is bizonyos keretek közé szorítja:

De miképpen lehet a lengyel népet annyira kielégíteni, hogy ideáljait Közép-Európához való csatlakozásban keresse és Közép-Európáért helytálljon? Teljesen önálló lengyel királyságról nem lehet szó. Nincs ez a lengyel nemzet érdekében. A független külön királyság nem bírna az önálló lét feltételeivel. Három nagyhatalom közé ékelve ezek játékszerévé válnék. Fokozott mértékben áll ez ránézve, ami bennünket magyarokat is arra bírt, hogy más állammal való közjogi kapcsolatba lépjünk. Az orosz óriás mellett, tőle elválasztó természettől adott erős határok nélkül, kis részben Oroszorzsághoz szívó lakossággal; az új királyság válságos helyzetbe jutna. S csakhamar új annexiója vagy új felosztása következnék be… Tehát a választás csak a között van, hogy a német birodalomhoz, vagy Ausztria-Magyarországhoz csatlakozzék-e a felszabadított Lengyelország. A megelégedettségnek azonban elkerülhetetlen kelléke, hogy a felszabadított lengyel lakosság ne osztassék fel a német birodalom és közöttünk, hanem mindenesetre nagy zöme egy állami testet képezzen, nem mint annektált tartomány, hanem biztosított közjogi individualitással, lengyel nemzeti jelleggel, lengyel kormányzattal. Ha a mi Monarchiánkhoz csatoltatik, Galíciával egy testet kellene képeznie. Nem szabad, hogy Lengyelország felszabadítása új felosztásának benyomását kelthesse, nehogy az orosz uralom lerázásának örömét az új megosztás fájdalma ellensúlyozza és az együttmaradás vágya a nagyobb szabadság vágyát háttérbe szorítsa. Lengyelország közjogi helyzetének megállapításánál ne vezessen kicsinyes féltékenység és az a tévhit, hogy valódi hasznos együttműködést egyedül csak külső és formai egység biztosít, tekintet nélkül a belső összetartó erőkre. A nagyhatalmi állásnak a lengyelekre éppúgy, mint ránk nézve szükséges biztosítása mellett legyünk nagylelkűek és bőkezűek, tartsuk tiszteletben a lengyel nép történelmi egyéniségét és természetszerű jogait és vezessen bizalom, rokonszenv a lengyelekkel szemben, akik annyit szenvedtek, mint kevés más nemzet. Mint magyar, legjobban tudom, hogy kis bizalom és tisztelet a jog iránt sokkal jobban kapcsol össze, mint a néplélek által visszautasított formai egység.

    Íme, Andrássy lengyel programja – az egész közép-európai nyilvánosság számára. Ma is gyönyörűség: olvasni az őseredeti magyar politikai szellem és tiszta ítélőképesség e megnyilatkozását. Kétségtelen azonban, hogy Andrássy tárgyalásai során messzebb is elment a lengyel önállóság elismerésében és védelmében, nem szólva különbékére irányuló bizalmas tárgyalásairól, melyeknek egyik alapgondolata kellett legyen egy messzemenő lengyel-osztrák-magyar együttműködés lengyel-magyar közös határral.

    Fájdalom, sem a hivatalos magyar, sem a hivatalos osztrák politika, sem az osztrák-magyar külügyminisztérium, sem a német birodalmi külpolitika nem volt hajlandó magáévá tenni Andrássy mély értelmű és bölcs alapelveit a lengyelkérdésben. Még a magyar nemzeti közvéleményt sem izgatta túlságosan ez a valójában igen izgalmas és roppant jelentőségű kérdés. Andrássy elveinek gyakorlati győzelme talán egészen más irányt adhatott volna, az egész Közép-Európa további kibontakozásának a háború után. Mindenekelőtt lehetetlenné tette volna a kisantant megalakulását s elemi erejű magyar-lengyel határt. Egy valóban felszabadított és Andrássy szellemében, elsősorban magyar követelésre, magyar erőfeszítés nyomán új államalkotásra elindított Lengyelország sohasem tűrte volna el a magyar Felvidék és a Kárpátalja átcsatolását Csehországhoz. Maga egy ilyen irányú nagyszabású magyar politikai erőfeszítés, kormány- és országgyűlés elemi erejű megmozdulásával Andrássy mögött, még gyakorlati siker nélkül is: hatalmas lengyel támaszt jelentett volna Magyarország számára az antant győzelme percétől és a béketárgyalásokon. Andrássy lengyel elgondolásának győzelme pedig mindenesetre megóvta volna a háború utáni Lengyelországot az első évtized külpolitikai tanácstalanságaitól, a Párizs elhibázott dunai politikájához való önállótlan és engedelmes alkalmazkodás megaláztatásaitól és hátráltatásaitól. Ha ugyan nem eleve másként alakult volna ez a francia kelet-közép-európai politika. De megóvta volna Lengyelországot a második évtized nagyhatalmi önbizalmának túlzásaitól is, természetes és vitathatatlan kivezető utat nyitván a lengyel-magyar határon számára – dél felé…

    Andrássy tisztánlátásának érvényesülése a lengyelkérdésben, vagy csak egy nagy magyar erőfeszítés is ebben az irányban, eme cél felé: nyilván sarkaiból forgatta volna ki az egész beneši politikát már a békeszerződések előtt. Ezekre a dolgokra visszanézve a főleg Andrássynak, ennek a hűvös észembernek szakadatlan, lázas, megható sürgölődésére a lengyel ügy körül: az az érzése támad az embernek, hogy a magyar politikai géniusz valahogy úgy lélegzett már a lengyelkérdés egyetlen nádszálán, az ő szellemében, mint a tatár hadak előtt nádasok vizébe rejtőzködött szegény bujdosó magyarok, az egykorú krónikás leírása szerint…

    A hivatalos magyar kormánypolitika Tisza vezetése alatt másként gondolkozott. Szegény Tisza Istvánt valóságos igézet alatt tartotta a dualizmusnak nem is csak a gondolata, hanem már a szerkezete is és e szerkezet változhatatlansága. A dualizmust s benne a magyar paritást féltette Lengyelország csatlakozásától, s ezért Ausztriához szerette volna csatolni az új Lengyelországot, olyanféle módon, s olyasféle önkormányzattal, ahogyan Horvátország illeszkedett bele a Szent Korona államkereteibe. És Lengyelországért cserébe Boszniát kívánta a Szent Korona számára.

    Vagyis: Tisza inkább eltaszította Magyarországtól Lengyelországot s vele egy történelmileg százszor beigazolt testvériséget és szerves külpolitikai támaszt nyújtó közvetlen kapcsolatot egy nagylelkű s mindig magyarbarát – ránk is utalt – nemzettel, mert féltette a dualizmus szerkezetét. A magyar történet útmutatásait és a szerves élet parancsát hárította el merőben formai dolog, a dualizmus mechanikája kedvéért. Mintha a dualizmus lett volna a magyar nemzeti és állami eszmény és teljesség, a csúcs maga! És cserébe Boszniát akarta s vele a délszláv falovat az ostromlott Magyarország várába, Dalmáciának Horvátországgal való egyesülése nélkül… Milyen szomorú eltévelyedése egy szép, mély tüzű, hősies magyar államférfiúi egyéniségnek!

    Bécsnek, persze, nem kellett sem Andrássy lélek szerint magyar, sem Tisza forma szerint magyar megoldási terve. Berlinnek még kevésbé. Burián báró külügyminiszter megpróbálta ugyan Berlinnel elfogadtatni Tisza tervét, de kudarcot vallott. Burián utódja, Czernin gróf, összevissza kapkodott a lengyelkérdésben, de „osztrák” megoldású terveinek minden változatával. Ő is megbukott Berlinben. Németországban lassan felülkerekedett az annexiós irány, a katonák felfogása s Pilsudski, a nagy lengyel szabadsághős, mert nem volt hajlandó alkalmazkodni az orosz-lengyelországi uralomhoz, tisztes fogságba került… A magyar nemzet pedig, sem az országgyűlésben, sem a sajtóban, sem a vármegyében nem karolta föl olyan mértékben a lengyel ügyet s Andrássy eszméjét, hogy az legalább a jövő számára szóló magyar nemzeti megmozdulás nevét és jelentőségét érdemelte volna ki.