Jankovich Ferenc: Epilógus

Ó, boldog az, aki meg nem áll, ki egyfuttába fut,
kinek serény lába alól nem szalad el az út,
ki gondban állott, tornyosult napok közt nem henyél,
aki csak egyszer, ott kap észhez útja véginél.

Ó, boldog, aki gondtalan, poklok fölött fut át,
levetkezvén a napokat, mint elhasznált ruhát,
ki vígan váltja aranyát, a rászabott napot:
és perceiből boldogan annyit költ, mint kapott.

De én, jaj én szoborba zárt, csak állom magamat,
és váltott pénzem nem elég, vagy nem fogy el s marad,
s úgy vergölődök sok kemény kietlen éjszakán,
mint gyermekével álmodó álmatlan szűzleány…

Hát napjaimból kifordult, jaj, én, hová legyek?
megégetnek a csillagok, rámdőlnek a hegyek,
érckőben állok szobrosan, két öklöm elaludt,
és kővel álmodik a vér, mely izmaimba fut;

és percből percbe vonszolom nehéz nyugalmamat,
s úgy szétdobálnám tagjaim az ijedt ég alatt!
Úgy pattannék már szerteszét, vad véghetetlenül,
és nyögve állok, mint az íj, mely nyíltalan feszül…