Féja Géza: Szent István népe

Az utókor valószínűleg más mértékkel méri majd erényeinket és vétkeinket s aligha feledkezik meg két jellegzetes mai bűnről. Mindkettőnek tettesei „leegyszerűsítették” és napi célok közelharcába hurcolták a magyar múltat. Az egyik eléggé merész volt arra, hogy Szent István király birodalmi gondolatát napi viták forró és nem is mindig tiszta légkörébe vesse, anélkül, hogy elméje a „szentistváni térnek” széles mezőit bejárta volna. Ezek a politikusok és publicisták a múltat rendszerint „szabadon” átalakították a maguk kisebb céljainak szolgálatára. A másik múltat háborító típus már szélesebb területet választott. Petőfis pózokkal „védeni” akarta a „hont”, de csak „szellemdezekkel”. Okosan elfeledte, hogy Petőfi nemcsak zengett a halálról, hanem szembe is nézett vele, s nem futott biciklin előle. A mi „védőink” azonban bölcsen megmaradtak a szellem síkján, s hozzá: a nap aranya által sütött oldalán. Úgy cselekedtek a múlttal, mint a gyermek a drága régiségekkel, ha múzeumigazgatóvá nevezik ki, s babakötényt szab a századokat látott bársonyból. Önkényesen kiszakított idézetekből csináltak fedezéket, hogy mögéje bújhasson mindenki, akinek bújhatnékja van…

    A magyar régiségnek a múlt század második felében sem volt rózsásabb a helyzete. A század elején valóban délibábosok álmodoztak róla, a század második felébe pedig elszánt „kételkedők” igyekeztek eltűntetni megmaradt romjait is. Ipolyi Arnold püspök Magyar Mitológiájában akad délibábosság is, de kritikai továbbépítése különb lelki alapot adott volna a „millenáris magyarságnak”. Építő kritika helyett azonban meg kellett ízlelnie, nem a kételkedés finom szavát, hanem az elhallgattatás pörölycsapásait. Hasonló volt a legnagyobb magyar folklóristának, Kálmány Lajosnak a sorsa, kiről az ambíciózus s tüzes ifjak ma is oly gyanúsan hallgatnak. Kálmány gyűjtése a leghitelesebb felvétel a néplélekről, s nem állott meg a gyűjtésnél, hanem színtézist kezdett építeni a magyar őslélekről. Jellemző, hogy mennél tovább lépett a gyűjtés és építés terén, annál hűvösebb visszhang kísérte egyedül, elhagyatva, szélütötten, szegényen és meghasonlottan halt meg Szegeden egy odúban, többnapos holttestéről patkányok ugrottak le, midőn megtalálták; hagyatékának, jegyzettömegének sorsa pedig ismeretlen.

    Ipolyi s Kálmány elhallgattatásában föl kell ismernünk a kiegyezés korának szellemi végzetét, mely később Ady Endrével szemben mutatkozott meg a maga teljes meztelenségében. A XIX. század harmincas éveitől 1848-ig tetőpontjára szökött a magyar öntudat, a kiegyezés ára azonban bizonyos belső lefokozás volt. Percnyi reálpolitikai érdekek ültek a zöld asztalhoz nagy képpel, s a hosszabb lejáratú, messzebbről jövő és messzebbre mutató magyar igények számkivetésben maradtak. Soha nem lehetett tudni ugyanis, hogy a múlt teljes föltárása mikor lódítja meg és készteti elszánt tiltakozásba a magyar öntudatot…

    Köztudomású, hogy az ú. n. 67-es szellem nem múlt ki a világháborúban, hanem 1920-tól 1930-ig bizonyos politikai szerephez jutott. Szellemi hatása pedig „megújhodott” politikai szerepét és túlélte: éppen a „szellemi” védés bajnokai, s a magyar múltat szellemi barikád építésére használó tollnokok, akik a közönség felé legutóbb Kossuth-hívőkké és vérfagyasztó „újkurucokká” vedlettek, mihelyst úgy vélték, hogy kissé vitorlájuk felé fúj a szellő, gyorsan átvedlettek a 67-es szellem védnökeivé. Hiába: csonka magyar tudatunknak ez a kor felel meg, s rettegnek minden mástól, mert rettegnek bírájuktól. Szándékuk nagyon átlátszó volt: az idegenség ellen folytattak harcot, hogy egy másfajta idegenséget csempésszenek a magyar életbe.

    De erről ne többet!

*

    Mi azt valljuk, hogy ne csak görcsösen szorongassuk, hanem tudjuk is, gyökeréig lássuk is múltunkat. Ne csak emlegessük, hanem merjünk megfellebbezhetetlen következtetéseket alkotni tiszta értelméből. Ezért kezdjük Szent István népével, mely „kelet népe” volt. Ideje, hogy ezt a fogalmat is tisztábban lássuk, mert a „keleti” jelzőt általában néhány kedvezőtlen magyar vonás elé szokták biggyeszteni. A magyarság nem mint vad, félvad, avagy helytelenül értelmezett „nomád” nép lépett a Kárpátok medencéjébe. Kálmány Lajos még a századforduló idején is ugor, ótürk, buddhista, iráni, mohamedán és keleti keresztény nyomokat talált igen bőségesen népköltészetünk mitológiai jelentőségű maradványaiban. A honfoglaló magyarság népi alkotó elemei hatalmas keleti utat jártak be, s a nagy keleti kultúrállamokkal közvetlen kapcsolatba jutottak. Az „ómagyar lélek”, mely végleges hazát alkotott, semmivel sem volt alacsonyabb rendű a letelepedett európai népek szelleménél, csak más volt. (Megemlítsem, hogy a századforduló kételkedői mi mindent tagadtak meg az ómagyarságról: önálló írásukat, az eredeti hun-mondát, stb.-t?)

    A magyarság a végleges letelepedés előtt keleti konföderációkban vett részt, ezek a konföderációk is többnyire magasrendű életformában éltek. Horváth Tibor kissé beletekintett az avarságba s meglepő eredményekről számolt be. A magyarság a honfoglalás előtt vezetőszerepelt játszott Kelet-Európa messzire nyúló kereskedelmi életében, tehát távolról sem a „harcias” nomád pásztor egyoldalú életformáját élte. A magyarság és a volgai bolgárság szoros kapcsolata közismert. A volgai bolgárok egy része letelepedett életet élt és fővárosának tízezer kőháza volt. A kazár-föderáció is magasrendű államalakulás volt, a honfoglaló magyarság képességeit pedig éppen eléggé bizonyítja a honfoglalás tervszerű és magasrendű politikai érzékkel történt végrehajtása.

    Sokáig folyt a vita az ősköltészet kérdéséről, míg a legújabb időben Jakubovich Emil új, s szerintünk helyes vágányra terelte. Jakubovich az ótürk sírfeliratokban találta meg az ómagyar költészet ősképeit. Ezekben a sírfeliratokban a meghalt, megdicsőült kán mondja el kinyilatkoztatásszerűen életét és cselekedeteit. A kán mindig a „türk ég” akaratából uralkodik s a föld szelleme segíti. „A világ négy tája” számára rendel törvényeket, kozmikus méretekben szemléli az életet és a történelmet. Misztikus élménye a végtelen ég roppant egysége, birodalmának területe pedig a sztyep, a határtalan síkság birodalmi álma: népek egymásmellé rendelt egysége. A nagy emberi föderáció ősképe a sztyepen született s egyik legnagyobb hordozója Attila volt. Mellékes kérdés a hun-magyar rokonság kérdése, de kétségtelen, hogy a honfoglaló magyarság magáévá tette és viselte az Attila-öntudatot, a sztyep legmélyebb örökségét. A keleti föderáció mindig egy hatalmas egyéniség műve volt, akinek vaskezű egyeduralma a nagy egység tiszta megtestesítése: legjellemzőbb vonása a komor, egyszerű, természetes fenség. Uralma nem volt öncélú zsarnoki rémuralom, vagy konok feudális merevség. A keleti föderáció keretein belül nem éltek gondosan körülárkolt társadalmi osztályok, s öröklődő, megdönthetetlen kiváltságok, hanem a természetes kiválasztódásnak, a természetes erő szabad előretörésének, a képességekkel bírók fölemelkedésének, s a méltatlanok visszasüllyedésének tág lehetőségei voltak. A harcban való kockázat és a zsákmányban való részesedés egyenlősége természetes közösséget teremtett. A föderációban egyesült népek föltűnő vallási-szellemi szabadságot élveztek, Dzsingisz törvénykönyve a XIII. században a középkor delelőjén kimondja a vallásszabadságot.

    A nagy kán általában kegyetlen és kíméletlen volt nyílt ellenfeleivel s a hűtlenekkel szemben, de másként szívesen kötött egyezséget. Az emberi megegyezésre és a humánus föderációra való törekvés különösen jellemzi Árpádot, aki erdőben sétálva tartott kihallgatást, fontolgató bölcs volt, s egy ízben a lázongó legyőzötteknek javakat adott, hogy ismét fel ne lázadjanak. Az államot építő és fenntartó magyarságnak éppen olyan természetes pólusa Árpád finom, humánus politikai bölcsessége, mint az Attila-öntudat, a nagy kán.

    A „nagy kán” a kozmikus méretű birodalmi öntudat hordozója, Árpád az elmélkedő realizmus hőse; Szent Istvánban ez a két pólus egyesült. Keleti „nagy kán” volt, vaskezű, elszánt reformátor a keresztény Isten misztikus élményére támaszkodva. S tudatos realista volt, „keleti népét” keresztény-európai életformába kényszerítette, s a határtalan, a világ négy tája felé széjjelfutó keleti birodalmi örökségből öntudatos, erős, önmagát minden égtáj felé védeni tudó európai országot kovácsolt. Az idő követeléseit a maguk teljességében átérezte, az örök dolgokat nézte, ezért tudott kegyetlen lenni időszerűtlen formákkal, elvekkel és egyéniségekkel szemben. Szent István nevében tehát nem lehet, nem szabad túlélt életformákra hivatkoznunk; vagy történelmi visszafejlődést hirdetni Szent István örök példa arra, hogy együtt kell haladnunk az emberi fejlődéssel anélkül, hogy lényegüket feladnánk.

    Szent István műve nem egy ember életére szóló cselekedet volt, hanem hosszúlejáratú tett, nemzedékek és századok építették tovább. Halála után fölemelte fejét az elnyomott régiség, mert István királynak különösen hangsúlyoznia kellett az újat. Pogánykodó és a régi törzsi berendezkedéshez ragaszkodó törzseket kellett szolgai sorba taszítania. Idegen vendégekkel kellet udvarát benépesítenie, s a trónra illetékes Árpád-utódokat egyelőre félre kellett szorítania. Messzire menő óvintézkedéseket tett művének tartós sikere érdekében, s halála után csakhamar megindult a visszahatás. Ezt a visszahatást általában „pogány lázadások” néven tárgyalja a történelem, s csakugyan: a régi hitek még egyszer utoljára megmozdították a lelkeket. De más dolgok is megmozdultak: mikor I. Béla a székesfehérvári országgyűlésre minden faluból két-két érdemes embert hívott meg, hogy a kereskedői uzsora meggátlására kibocsájtott törvényt kellőképpen megmagyaráztassa, a küldöttek ellepték a fehérvári mezőt, azonnal vezetőket választottak maguk köréből, faemelvényeket ácsoltak, fölküldték reájuk a maguk választotta vezetőket és a szavukat kívánták hallani. A mezei magyarság autonóm közösségi öntudatának elemi megnyilatkozása volt ez az eset. A nyugati mintájú királyságban megkezdődött a társadalmi rétegződés, a király messzemenő kegyekkel s egyre gyarapodó javakkal tüntette ki környezetét, hogy reájuk támaszkodva biztosan uralkodhassék, így alakult ki a főrend, s ellen tiltakozott a mezei magyarság szélesebb, egyetemesebb közösségi öntudata.

    Ez a közösségi öntudat nyilatkozik meg Kézai Simon mester könyvében is, mely egészen tisztán és határozottan fejti ki a népfelség gondolatát. Kézai szerint ilyen az óhagyományunk: a közösség adta a tisztségeket, s a közösség ellen vétő méltóságot megfoszthatta rangjától és hatalmától; háborúban pedig Isten és a közösség nevében szólították a népet. A székesfehérvári mező lázadóinak cselekedete, s Kézai elve között nem nehéz felismernünk a rokonságot. Egyik gesta-átíró pedig fölveti a fajközösségi szempontot, s elítéli a múltat, mert az volt az egyetlen mértéke, hogy ki-ki milyen gyorsan fogadja el a kereszténységet és ilyen alapon nyakasabb magyarok szolgai sorba kerültek, mert nem akartak elég gyorsan kereszténnyé lenni. Amikor ezek a sorok íródtak, a kereszténység már teljesen megszilárdult, éppen ezért a kereszténység érdekeinek sérelme nélkül fölvetődhetett a fajközösségi gondolat, s a fajközösségi szempontok szerint helytelen lépések bírálatának az elve: Az egész magyarságot átfogó közösségi gondolat tehát már az Árpád-korban élt, s éppen olyan szerves történelmi örökségünk, mint Szent István műve. A szentistváni művet nem szabad elszigetelnünk, hanem az Árpád-kor egészébe kell helyeznünk, és egészből kell ma és mindenkor megszívlelendő történelmi hagyományt merítenünk.

    Szent István idegenek segítségével tudta végrehajtani művét, a pogány lázadások pedig elsősorban ezek ellen az idegenek ellen indultak. Kézai már valósággal „kuruc” dühöt szólaltat meg az idegenek ellen. A magyarságnak ez az idegengyűlölete azonban sohasem irányult más fajok, más népek ellen. Más népekkel, főként rokonvégzetű és mellénk rendelt népekkel szemben a magyarság elsősorban mindig föderatív hajlamokat mutatott és csak azokat az idegeneket gyűlölte, akik betelepedtek és a saját életformájuknak akartak magyar földön feltétlen érvényt szerezni. Ezekkel szemben mindig a legautonómabb öntudattal léptünk fel. Igen érdekes, hogy míg az idegen Péter alatt veszélybe jutott Szent István műve, a Lengyelországból hazatért Árpád-sarjak rövid idő alatt lecsitították a pogány megmozdulást és a kereszténységet végképpen megszilárdították. A későbbi legendák és krónikák annyira mennek, hogy Vászoly megvakíttatását sem tulajdonítják Szent Istvánnak, hanem a feleségének, úgy tudják, hogy István király Árpád-vért akart utódjának. Ebben az állásfoglalásban fonódik végképpen össze kereszténység és magyarság, és dicsőül meg a nagy reformátor. Ez a szentistváni mű csúcspontja és teljessége: a kereszténység és „kelet népének” kiengesztelődése és tökéletes összeforrása.

    A lassan, de biztosan kialakuló „főrend” nemcsak a mezei magyarságot izgatta, hanem a királyi hatalmat is súlyos megpróbáltatások elé állította. Amennyire alkalmas volt nagy történelmi vállalkozások véghezvitelére egy-egy nagy kán, annyira öncélú életet éltek minden időben a túlságos hatalomra vergődött kis kánok. A főrend hatalmának elburjánzása negyedik Béla korában ijesztő lett. A Magyarországon megforduló pápai követek igen tárgyilagos képet adtak róla s a kép nagyfokú dekadenciáról számol be: az egész magyarságot képviselő, s az egész magyarság gondját viselő királyi hatalom egyedül volt és félig-meddig vénává vált a kis kánok zabolázhatatlan gyülekezetében.

    IV. Béla idejében indultak útra a dömés barátok, hogy az óhazában maradt magyarokat fölkeressék. Útjukban távolról sem romantikus kaland nyilatkozott meg, hanem a kor, s bizonyára a király legtisztább vágya. IV. Béla különben később befogadta a kunokat, tehát egészen világos előttünk ennek a második nagy reformátornak, ennek a valóban kozmikus méretekben látó sűrűvérű embernek, „nagykánnak” terve: friss keleti rajokkal akarta regeneráltatni a pillanatnyilag elpetyhüdt magyarságot a „népet”, a magyar tömeget akarta szaporítani, erősíteni, frissíteni és a kis kánok megnőtt hatalmát mindenáron le akarta törni. IV. Béla reformja: a magyarság töményítése, s a közösség fölé nőtt főrend letörése volt, tehát a legszélesebb magyar és közösségi öntudat nyilatkozott meg benne. IV. Béla Szent István művének méltó fojtatója és betetőzője lett volna, ha nagy szándékait egy külső csapás le nem töri.

    Megkíséreltük, hogy a szentistváni hagyományt az Árpád-hagyomány néhány vonásával kiegészítsük. Talán nem érdektelelen, ha végül összefoglalást nyújtunk:

    1) Szent István király előre látta, hogy Magyarország többnépű s többnyelvű ország marad. Más fajtákkal s nyelvekkel szemben a keleti föderációk bölcs emberi megértését ajánlotta. A föderációra törekvő s népek békéjét ápoló magyarság: ősi hagyomány, keleti örökség. Kelet-Közép-Európában ebben a tekintetben egy nép sem dicsekedhetik ilyen ősi örökséggel. S ez az örökség arra bíztat minket, hogy ne legyünk kicsinyhitűek, hanem merjünk eredeti lelkünkre, eredeti hagyományainkra támaszkodni.

    2) A „Kis Kánok” a túlnőtt egyéni szerepek viselői többnyire dekadenciába vitték a magyarságot, egy-egy „nagy kán” mindig fölemelte, de ez a „nagy kán” természetes tekintély volt s a magyarság legmélyebb mélységéből nőtt. Szent István, IV. Béla, Hunyadi Mátyás, Bethlen Gábor: valamennyien a magyarság legtisztább megnyilatkozásai s a magyarság a maga emberi és történelmi lényének legmagasabbrendű reinkarnációit szemlélhette bennük. A történelem folyamán azonban még sohasem történt meg, hogy ügyes jövevény vagy elszánt kalandor szóval és simasággal vagy vérrel és vassal a magyarság tartósabb rokonszenvét biztosíthatta volna magának.

    3) A széles közösségi öntudat a magyarság eredeti keleti öröksége. Az európai birodalmat alkotó magyarság átélte, magáévá tette s magáévá alakította Nyugat minden nagy szellemi áramlatát. Éppen legnagyobb egyéniségei értették meg legtisztábban az újuló idő követeléseit és habozás nélkül lépést tartottak az emberi haladással. De a magyarság sohasem tudott belenyugodni olyan társadalmi berendezkedésbe, mely a nemzetet mereven elválasztott rétegekre tagolja. A szélesebb közösségi öntudat már az Árpádok korában megszólalt, az Aranybullában emléket állítottak annak, hogy milyen ősi gyökerekből táplálkozik, Budai Nagy Antal kolozsmonostori egyességében, a szabad székely népnek Mátyás királyhoz intézett s mérhetetlen közösségi öntudattól égő manifesztumában, Dózsáék történelmi vállalkozásában, és legmélyebb történelmi mozdulatainkban mindvégig határozottan megnyilatkozott.

    4) Árpád-kori örökség a magyarság töményítésének gondolata: a rokon elemek befogadása és elszakadtak visszafogadása, s mi már tudjuk, hogy ez sem elég: belső töményítésre is szükségünk van. A XX. század legnagyobb magyar lírikusában szinte egész történelmi utunk mitológiája, érzelmi kultúrája és élménytömege feltámadt, s Ady nemcsak „csoda”, hanem intés is: a lelkeknek vissza kell tériök a múltba, a mélybe, hogy tömény erővel állják ki az új viharokat s hajthassák végre az esedékes emberi átalakulás nagy művét.

    Induljunk útnak az egész magyar hagyomány felé. Az egésznek tömény ereje feszüljön lelkükben, ha ajkunkon megszólal a himnusz: Hol vagy István király?