Radó Antal: Kivándorlók

kivándorlók 1880 évekTavaly, hogy délnek vitt utam,
Szomorú, őszies időben
Ott kóboroltan egymagam
A genovai kikötőben.
Előttem óriási gályák
Nyomták a tirrhen tenger sírját,
Körültem dolgozó tömeg.
Mely véget nem lelő sorokban,
Nehéz teherrel megrakottan
A hajók alját tölti meg.

Egyszer csak egy csoport felül
Magyar szót hallok. Odaléptem,
És láttam, hogy a földön ül
Egy ember, szűrben és zekében.
Mellette asszony s barna lányka
Bámul merőn az óceánra
Egy rengeteg gőzös felé.
S mindhárman olyan rém-kopottan
És oly halványan ültek ottan,
Hogy elszorult szívem belé.

S hogy szóba állottam velök,
Az ember búsan emlegette,
Hogy volt kis földje azelőtt,
S hogy két rossztermés tönkretette;
S aztán hiába volt akármi,
Már nem bírt többé talpra állni,
Akárhogy küzdött, fáradott,
S mert nem futotta az adóra,
Kihúzták a párnát alóla
S foghatta a vándorbotot.

«És nem sajnálja, kérdezém,
Elhagyni a szülőhazáját?»
«Sajnálni? A hazámat? Én?»
– Szólt, rútszitokra nyitva száját
«No van miért!» És szinte hörgve
Szorítá két kezét ökölbe
S kidagadt homlokán az ér.
«Hát mit tett értem, hogy szeressem?
Elvette mind, amit szereztem!
Azér’ szeressem tán? Azér’?»

S míg a szilaj kétségbeesés
Így tört ki ajkán, szörnyű hévvel,
Mely ellen tudtam, hogy az ész
Okokkal mindhiában érvel:
A földre nézek, s íme látok
Egy foltos, piszkos, furcsa zsákot,
Amelyre a kis lány ügyel.
S oly féltőn fogta át a gyermek,
Hogy szóltam: «Mondja csak kigyelmed,
Hát abb’ a zsákba mit visz el?»

És annak arcán hirtelen
A düh mély fájdalomra lágyul,
S ötöl-hatol: «Hát… istenem…
Földet viszek Magyarországbul…»
s némán meredt maga elébe,
Fejét lehajtva tenyerébe;
«Bolondság úgy-e?…» mormogá.
És hozzátettte, szinte sírva:
«Ha idegenben visznek sírba,
Ezt hadd tegyék fejem alá!»

szozattv


szozat a tiszta hang csurkaszentmihályi Egy az Isten 1117 Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf