Szávay Gyula: Zászlóavatásra
Babért kezünkbe! Fonjuk hervadatlan
Koszorújával zászlónkat körül.
Hívjuk a múltat s e nagy pillanatban
Állítsuk a jelennek tükörül!
Szemünk fényétől csillog tiszta lapja,
S amint a képet lelkünk visszakapja.
Pillánkon néma, hű feleletül –
Örömnek, búnak testvérkönnye ül.
Legyen irántad érzésünk leróva,
Te fényben úszó, szelíd arcú múlt,
Melyben e drága, büszke lobogóra
A szenteltvíznek esőcseppje hullt;
Tengelyei e világ szekerének
Ti voltatok, akkor: polgárerények!
Azóta gőz és villám született,
De sírba szállt sok régi szeretet…
Itt voltál, zászló apáink kezében,
Ha összetartás kellett, hogy legyen.
Itt lobogtál mindig komoly-kevélyen,
Istendicsérő ünnepségeken.
Mi, gyermekek, vártuk örömben égve,
Hogy hozzányúlnunk szabad lesz-e végre?
S búcsút tőled könnyek közt vettenek
A sírbatérő megtért öregek.
Borult az ég. A küzdelmek világa
Sötét felhőkkel ránknehezedett.
Belévegyültünk izgalmas zajába
S te vitted, zászló, harcba népedet.
Óh nagy harctér a mindennapi Élet,
Harcolva véle, hány hős semmivé lett?
S a győzteseknek mi a pályabér?
Küzdés, önérzet – és száraz kenyér!
Mi büszke zászlónk, féltett szép ereklyénk,
Vezess előre új félszázadig,
Örömünk, búnak, melyben téged felednénk
E nagy időn sem találkozhatik.
Lelkünkbe példák tanítása mellett
Az egyetértés szellemét lehelled,
S az egyetértés köztünk megleszen:
Hogy lengedezhess dicsőségesen!