Herczeg Ferenc: Hadjárat az igazság ellen
Az íróasztal, amelynél dolgozom, Budapesten van, Budapest pedig beleesik a cseh nehéztüzérség „működési sugarába”, – gondolom így mondják a katonák. Én tehát, és velem együtt még egymillió magyar ember, állandóan a cseh ágyúk tűzvonalában dolgozom, alszom, szórakozom, más szóval: Magyarország életere fölött Prága az úr. Azt hiszem, a töviskoszorúk közt, amelyeket Párizs környékén a világháború legyőzöttjeinek osztogattak, ez a legmérgesebb tüske, ehhez képest a sokat emlegetett lengyel korridor is csak tréfa.
Anélkül, hogy véteni akarnék a velünk békében élő állam fejének kijáró tisztelet ellen, bevallhatom, hogy valahányszor Masaryk elnöknek a megértő bölcsességtől és az emberszeretet kenetétől csepegő nyilatkozatait olvasom, mindig azt kérdezem magamban: ilyen öreg ember hogyan lelheti kedvét a komédiázásban? Mert előtte, a népek lelkének buzgó tanulmányozója előtt nem lehet titok, hogy mindaddig, amíg töltött fegyvert szegez a homlokunknak, nemcsak barátság, de normális szomszédi viszony sem lehetséges köztünk.
Mi nem lehetünk a csehek barátai, hanem a valóságban két lehetőség közt kell választanunk: vagy szolgái, vagy ellenfelei vagyunk Csehországnak. Mivel pedig a szolgasághoz sohasem volt és sohasem lesz tehetségünk, tehát nincs is szabad választásunk. Hogy így van, annak nem mi vagyunk az oka, hanem a csehszlovák köztársaság megalapítói, akik annakidején jónak látták, hogy az új államalakulat főpillérét ráépítsék a magyarság lihegő mellére.
Amint Európa mindjobban kijózanodik négyéves vérmámorából, magától terjed a felismerése annak, hogy a trianoni szerződés, a háborús dühnek legnyomorultabb torzszülöttje, nem életképes. Az igazság eddigi hódításai pánikot okoztak a kisantant táborában és újabban ellenakciót váltottak ki. A csehek már kísérletet sem tesznek, hogy érvekkel védelmezzék a békeszerződést, – ma már senkit sem győzhetnek meg, hogy a mai határok megfelelnek az igazságnak! – tehát megszokott és bevált harcmodorukat alkalmazzák: kitérnek a mérkőzés elől és ott támadnak, ahol nincs ellenállás. Egy-két hét óta azon fáradoznak, hogy rágalmaikkal tüzeljék a francia közvéleményt Magyarország ellen. Olyan európai lapokban, amelyek beleesnek a prágai sajtóiroda „tüzérségi sugarába”, de a beugratott jóhiszeműek egy csoportjában is, úgy állítják oda nemzetünket, mint a világbéke, az emberi haladás és Franciaország csökönyös ellenségét.
Kimerítő jelentéseket közölnek arról a katonai összeesküvésről, amelynek részesei, Olaszország, Magyarország és újabban Ausztria is, nyíltan és titokban fegyverkeznek, hogy alkalmas pillanatban megrohanják a békés Európát. Egyik párizsi baloldali lap pontos adatokat tud Ott királyfi közeli trónralépéséről is – a királyválasztó nemzetgyűlést augusztus 15-ére fogják összehívni – Székesfehérvárra! Természetesen fölmelegítik a már-már feledésbe ment frankhamisítási pert és újból meg újból hangoztatják, hogy Magyarországon nem lesz előbb rend, míg a mostani vezetőket fel nem váltják a „demokraták”. (Bizonyos, hogy a propaganda éktelen zavarba jutna, ha össze kellene állítani azt a demokrata kabinetet, amely alkalmas és képes arra, hogy kiszolgálja a kisantantot.)
Ez a rágalmazási hadjárat, amelynek veszedelmét semmiképpen sem szabad kicsinyelnünk, mert éppen a magyar igazság iránt fogékony francia köröket igyekszik igen ügyesen ellenünk fordítani, most úgy tajtékzok végig rajtunk, mint a szennyvíz-Niagara és fontos és kényes feladatokat hárít a nemzeti ügy szolgáira.
A cseh propaganda izgatott viselkedéséből különben azt a tanulságot meríthetjük, hogy komolynak érzi a veszedelmét. Az örökös epekedés egy demokrata magyar kormány után, amellyel meg tudná magát értetni, arról tanúskodik, hogy maga sem bízik már benne, hogy a saját erejéből meg tudja oldani a feladatokat, amelyek elé Trianon állította, hanem a magyar demokráciával akarná alátámasztani a maga roskadozó imperializmusát. Szóval: a békeszerződést csak magyar segítséggel lehetne érvényben tartani. Ez is mutatja, milyen diplomáciai kontármunkát végeztek Trianonban.
Természetesnek kell találnunk, hogy az új kelet-európai „rend”, amely hazugságoknak és hamisításoknak köszönheti megszületését, csak hazugságokkal és hamisításokkal képes magát életben tartani. Az igazság épp olyan megölője, mint a napsugár a betegségokozó mikrobának. Egyelőre tehát jobban óvakodjunk Prága névtelen újságközleményeitől, mint nehéztüzérségétől.
1933. február
