Nyirő Józseffel erről-arról [XVI. rész]

Őszinte beszélgetés Nyírő Józseffel

a regionális erdélyi és bácskai irodalomról
„A lélek, amely az írást megalkotja, a tájból és a vidék sajátos alakjából meríti erejét – a mű azonban sohasem regionális”

 

Kolozsvár, [1941.] augusztus

Azt mondják, Erdélyben izzóbb a talaj, nyugtalanítóbb minden probléma, elkülönültebb, de belső fölépítésében mégis egységesebb a magyar élet, mint bárhol másutt. Magyarázata nincs ennek az állításnak, de érezni megérezni, ha ott jár az ember a Királyhágón túl, a Szamos völgyében vagy a Székelyföldön.

A kincses Kolozsvár, mint előretolt őrszem a székelység kapujában, az erdélyi magyarok patinás lélekkel telt fővárosa, magyar múlt és magyar jövő középútján pompás kifejezője az erdélyi lélek akaratának. Erős centrifugális hatása van ennek a városnak egész Erdélyre –á a határok inneni részekre éppen úgy, mint a román uralom alatt maradt vidékekre –, mert természetes központ nemcsak földrajzi, hanem lelki értelembe is. Az erdélyi ember magától értetődő öntudatossággal beszél Kolozsvárról: a város kielégíti. Kolozsvár csúcsot jelent az erdélyinek kultúrában és mindenben – ezt egyetlen vidéki magyar város sem tudja elérni.

Ennek a zárt, kis magyar világnak legtetején tényleg van sajátos kultúra olyan fokon, hogy arra az egész magyarság büszke lehet. Az úgynevezett erdélyi irodalom betörése a magyar kultúréletbe szenzáció volt.

A Kolozsvárra érkező íróember a dolgok természeténél fogva először a csúcsra jutott legnagyobbakra, Nyírő Józsefre és Tamási Áronra gondol és irántuk érdeklődik.

Nyírő Józsefnél

A Vörösmarty úti villasor felé kocog a bérkocsi. Hegynek fel megyünk. Kolozsvárnak ez a villanegyede, pompás kertek, vasrácsos kapuk követik egymást. Szép lehet itt élni – sóhajtja a törődött utas, ez az érzésem akkor is, amikor előttem ül egy apró kis filagóriában a villa kertjének végén Nyírő József. Kedvesen fogad a messziről jött embernek kijáró kedvességgel. Nem is kell kérdeznem sokat, gyakorlottan, gyorsan tárja ki a lélekkaput – persze a regionális, az erdélyi irodalom a probléma! Mosolyogva beszél, az átfésült szavak és gondolatok nyomán át is jól érezni a forrás közelségét, az erdélyi forrásét, amelyből bőven bugyog ki a víz, kristálytisztán, úgy, ahogy a jó Isten az erdők és völgyek mélyére odavarázsolta.

- A lélek, amely az írást megalkotja – mondja Nyírő –, bizonyos szempontból regionális, hiszen a tájból, a földből veszi erejét, és ha művészetet formál, olyan embereket érzékeltet, akik körülötte élnek. Nem is lehet ez másként. A hang csak akkor üde és művészi, csak akkor valószínű, ha erős van mögötte. Az erő pedig a valóság! Átszűrve, persze, az alkotóművész egyéniségén. Ilyen értelemben a művészi alkotás visel magán bizonyos regionális bélyeget – a mi esetünkben erdélyi jelleget – de tagadom, hogy ezt programszerűen lehet csinálni. Tagadom, hogy amikor írok, azt mondom: na most te, Nyírő József, erdélyi irodalmat csinálsz. Írok, mert ez belső szükség, kenyérkereset, vagy mit tudom én, micsoda. Írok, mert író vagyok, magyar író.

Néhány szóval informálom Nyírőt, hogy nálunk jónéhány év előtt nagy volt a bácskai locale couleur-ről, a bácskai sajátos irodalomról, kell-e vagy nem kell, legyen-e ilyen:

- Már az előbb választoltam. Az írótehetség nem szabadulhat el földjétől. Annak minden sora visszavetíti a millieau-t, a talajt, a tájat, az embereket, de ha ezt valaki egészen programszerűen csinálná, az nem lenne irodalom, hanem izzadmány. Higgye el, hogy mi soha sem akartunk így erdélyi irodalmat, és mégis van ilyen! Van, mert erdélyi írók is vannak. A mű sohasem lehet regionális, a mű magyar, emberi, az írója viszont, igen, az írója erdélyi…

Még sokáig időzünk ennél a témánál. Változatlanul, de makacsul ugyanazt hangoztatja Nyírő. „Minket olvasnak és szeretnek az Anyaországban, a külföldön. Szeretnek és megértenek, mert embereket és tájakat írunk őszintén. Ez volt az úgynevezett erdélyi irodalom sikerének titka.”

A székely lélek háromfélesége

A székelységre terelődik a szó, és Nyírő lelke kinyílik, akár a virágoskert. Szűkebb hazájáról, Udvarhely megyéről beszél. A három székely megye népéből ez a legszegényebb. Mesemondó, álmodozó fajta, a tollforgatók jobbára innen kerülnek ki. Tamási Áron is Udvarhely megyei. A csíkiek a képzőművészek – mondja. Fúró-faragó emberek. A háromszékiek állanak anyagilag a legjobban, ezekben van a legtöbb realitás, kereskedőszellem.

Szeretettel beszél a csíki fafaragókról. Csík megyében él – mondja – az utolsó székelykapu-faragó, Dávid Mózsinak hívják, jól ismerem személyesen. Valóságos művész. Tisztult, régi hagyományok nyomán dolgozik, és amit csinál, az eredeti népi, igazi székely. Ezekkel a székelykapu-faragásokkal is baj volt egy ideig. Mint ahogy a népdal és a népi irodalom eltért az eredeti gyökereitől, elvárosiasodott, ugyanúgy a divatossá lett székely faragványok motívumaiba sok idegen elem kertült. – Érdekes esetet mesél egy székely legényről, aki Marosvásárhelyen volt sörgyári kocsis, és évszámra hazahordta a sörösüvegek fémkupakjait. Amikor székelykaput faragott, ilyenekkel verte ki a kaput, és a falu környékén tucatszámra akadtak követi. Egy ilyen „egyéni kilengés”, ha idejében útját nem állják, képes egy népművészeti irányt teljesen hamis útra vezetni. Szerencsére akadtak lelkes és képzett székely vezetők, akik idejében gátat vetetek az ilyen kilengéseknek, és ma már ez a fontos népművészeti ág letisztultan, ősi eredetiségében folytatódik és kap helyet, mindenütt, ahol szeretik az igazi népművészetet.

Önmagáról keveset mond Nyírő. Nagyon elfoglalt ember – már politizálok is – mondja mosolyogva, később tudom meg, hogy Nyírő az Erdélyi Párt kolozsvári tagozatának elnöke. Ugyanakkor főszerkesztője a kitűnő Keleti Újságnak, kiadókkal levelez állandóan, színházakkal tárgyal, filmirodákkal folyatat megbeszéléseket. Most forgatják Pesten legújabb filmjét, amelynek címe Emberek a havason. Havasok könyve című novelláskötetének figurái lépnek vászonra ebben a filmben, amely bizonyára egyik remeke lesz az új magyar filmgyártásnak.

- Hogy élnek odalent a Délvidéken? – kérdezi Nyírő.

Válaszunkra elmondja, hogy jól ismeri a néhai Szenteleky Kornél szerepét a bácskai irodalomban. Több nevet sorol fel, majd visszaemlékezik tavalyi belgrádi és újvidéki útjára. Nagyon meglepett – mondja többek között –, milyen nagyfokú az irodalom iránti érdeklődés Újvidéken és a Bácskában. Egész egyszerű emberek, piaci kofák, iparosok jöttek ott hozzám, és kértek dedikációt könyveimre. Tudom, hogy ez akkor bizonyos fokig nemzeti fellobbanás volt nálatok, mégis azt kell mondanom, hogy a magyar betű, a magyar írás a magyar kultúra vertikális és a mélységbe nyúló terjedése erősen észlelhető ott, és boldog lehet az a terület, ahol egyszerűbb emberek is így érdeklődnek a magyar betű és a magyar író iránt…

Mosolyogva búcsúzik Nyírő, búcsúszavaiban üdvözletét küldi a bácskai magyar közönségnek és kedves olvasóinak.

 

Majtényi Mihály, Délmagyarország (Szabadka), 1941. augusztus 3.
(I. évf. 2. szám), 6. oldal.  
 

szozattv


szozat a tiszta hang Sinka minosz 2018 06 22 MÁTYÁS 2018 06 30 VÁC MÁRIANOSZTRA trianon 768x432 lovaijjász kurultaj magyarokogyűlése
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf