Huzella Ödön: Ki boldog?

Most hazamegyek újra. Pihentem. Szünidőm volt.
Bolyongtam sóstavaknál és fenyvesek alatt,
feledtem klubot, korzót és más városi tébolyt,
s hogy milyen áloműzők otthon a kőfalak?
Képről, szoborról, ókor kincseiről beszéltem
egy régi barátommal, kit mellém csend sodort.
s gondoltam arra gyakran, hogy nyomormártíroknak
ki fest ma csodafreskót, ki farag ma szobrot?

Most hazamegyek újra. Pihentem. Szünidőm volt.
És otthon újra kezdem aszkéta életem.
A sóstavak elnyelték már régi ifjúságom
és nem maradt számomra, csak emberszerelem.
Gondom: mindenki gondja. Bánatom minden bánat.
Könnyem: mindenki könnye. Ma ugyan ki kacag?
S arra gondolok gyakran, míg békét prédikálnak,
hány munkanélkülinek nem jut ma egy falat?

Otthon, aszkéta priccsen, álmatlan kínba fekszem
és gyakran riadok fel, ha éjjel szél süvölt:
Miamit, Nápolyt, Svájcot miért nem látja egy sem,
kit kivetett az élet s nem fogad be a föld?
Miért nem utazhat és örülhet minden ember,
miért álom a jólét és a kenyérfalat?
s miért nem élünk mind, mind bő emberszerelembe,
– s ki boldog, boldog, boldog a csillagok alatt?