Julius Evola: Felvillanások!

– A tradíciók és a véleményformálás mesterének születésnapján –

„nem csupán általános rassztudatra van szükségünk,
hanem nagyon határozott rasszeszményre is;
nem elméletileg, hanem megélt és őszinte törekvés tárgyaként;” 

                                                                                Julius Evola

 

Julius EvolaJulius Evola, az ősi, szicíliai olasz családból származó filozófus  1898. május 19-én született Rómában. A jobboldali filozófiát követők és kutatók között ismert, az átlagos jobboldali olvasó előtt azonban ismeretlen Evola, bár a világon mindenhol professzornak tekintik, nem volt „szobatudós”. Viszonylagos anonimitásának oka, a meg nem értés. Evola egyrészt a filoszemita liberálisoktól gyűlölt tradicionális metafizika képviselője, kutatja, hogy mi az, ami létezik, mi a dolgok valódi természete? Másrészt a Fasiszta fajelmélet, valamint a Harc és győzelem árja doktrínája című németül is megjelent írásai miatt, bár ezek csak részben adják alapját a nemzetiszocialista fajelméletnek, miközben, spirituális tartalmát napjainkban a francia Új Jobboldal, egykor Hitler és Mussolini is igyekezett felhasználni, tévesen a genetikára redukálni. Bár támogatta a fasizmust, mint a hagyományos értékek őrzőjét, de a katolista fasiszták nem kedvelték, mert a Pogány imperializmus című könyve utószavában azt mondta, hogy a fasizmusnak vissza kellene térni a római Birodalomhoz, szakítani a kereszténységgel, arisztokratikusabbá és kevésbé demokratikussá kellene válnia. Még a csak politikailag korrekt írásokat leközlő liberális német Die Zeit szerint is „Julius Evola máig az egyik legmeghatározóbb és egyben a legspirituálisabb alakja az európai ultrakonzervatív jobboldalnak”.

   Miközben barátja volt Roberto Farinacci, a Fascio pártújság főellenőre, minden más állítás ellenére Evola nem volt zsigeri antiszemita. A zsidóság és a matematika, 1940-ben publikált írásában kifejti: „A matematikai tudományágak modern képviselői között a zsidók jelentős része meglehetősen különös és szembetűnő irányt határoz meg. Az emberek általában nem tudják, hogy mit is gondoljanak róluk. Úgy tűnik, hogy az antiszemita polémia itt egy nem is olyan könnyen hárítható akadályba ütközik. A matematika teljességgel objektív és absztrakt tudomány hírében áll. Milyen jelentőséggel bírhat tehát egy rasszokon alapuló értékelés ezen a területen? Hogyan lehet itt komolyan zsidó felforgatásról beszélni? Ha az ember jogszerű és pártatlan akar maradni, úgy a kutatás reménytelennek tűnik”. Egészen fiatal korától kezdve Evola már a vallási-spirituális tanítások reális értelmét kutatta, a fő doktrínákat, melyeket megismert, és amelyeknek mesterévé vált, és ezek, különböző területekre való alkalmazásokként is – mint „kiterjesztési” formák és „továbbélési lehetőségek” – helyet kaptak életművében. Lángelme, korai dadaista költészete, festészete és művészetfilozófiája is bizonyítja, ugyanakkor minden bizonnyal még inkább igaz ez filozófiai korszakára – már huszonhét-huszonkilenc évesen úgy tekintettek rá, mint aki mind logikailag, mind ismeretelméletileg, mind axiológiailag, mind ontológiailag meghaladta a klasszikus német idealizmus filozófiáját – akárcsak politikai művei tekintetében is. A tradíciók és a véleményformálás mestere, hatalmas életműve – amely csak a hosszabb esszék tekintetében háromszáz, újságcikkek tekintetében pedig több mint ezer írás, azonban jelentőségében ezeket is meghaladja életművének „nagy könyvei”. A Cinóberösvény című, szellemi önéletrajza; művészeti orientációja és egyszersmind útmutatása képezi az első csoportot [Absztrakt művészet – versek és teória, 1920; A benső táj homályos szava – négy francia nyelvű vers, 1921; Raaga Blanda – összes versek, 1969; Írások az avantgard művészetről – összes művészetelméleti írása, 1994; Az Abszolút Individuum fenomenológiája című művének bizonyos részei, 1930); filozófiai, hiperfilozófiai munkássága alkotja életművének második csoportját [Tanulmányok a mágikus idealizmusról – 1925; Az ember és a világ keletkezése – előadás és tanulmány, 1926; Reális idealizmus – cikkek gyűjteménye 1924–28-ból, 1997; Az Abszolút Individuum teóriája és fenomenológiája – két kötetes filozófiai főműve, 1927 ill. 1930]; a keleti hagyomány képezi életműve tematikáinak harmadik csoportját [Az ember mint hatalom – Az erő yogája című mű korai verziója, 1926; A Princípiumnak és Akciójának könyve /korábban Az Út és az Erény könyve/ – Tao-te-ching fordítása és kommentárjai a taoizmushoz, 1923 ill. 1959; A Felébredés doktrínája – 1943; Az erő jógája – 1949]; a nyugati hagyomány adja életműve tematikáinak negyedik „irányvonalát” [A Hermetika hagyománya – 1931; A Grál misztériuma – 1937; Bevezetés a mágiába, ami az Én tudománya – 1927–29 ill. 1954; bizonyos tekintetben a Lázadás a modern világ ellen – 1934]; az ötödik irányvonalat a történelem-morfológia és politikai tanítás képezi [Lázadás a modern világ ellen – 1934; Orientációk – 1950; Az emberek és a romok – 1953; A fasizmus jobboldali kritikája – 1964; egyes tanulmányai tekintetében az Észrevételek című gyűjtemény – 1974; La Torre – cikkek 1930-ból, 1977; Az Állam – 1934-43 közötti cikkek, 1995]; a hatodik „útirány” az egzisztenciális orientációk [A szexus metafizikája – 1958; Tigrislovaglás – 1961; Pitagoreus aranyversek – bevezető tanulmány a pitagoreizmusba, 1959; A „Munkás” Ernst Jünger gondolkozásában – 1960]; és végül a hetedik irányvonal Evola életművének tematikái, „útmutatásai” és „útirányai” között a tematikusan is kifejezett spiritualitás [Az ember és a világ keletkezése – előadás és tanulmány, 1926; A jelenkori spiritualizmus arca és álarca – 1932; Bevezetés a mágiába, ami az Én tudománya – 1927-29 ill. 1954; Az íj és a buzogány – esszék, 1968; Észrevételek – esszék és tanulmányok, 1974].  A tanulmányok olyan történelmi időszakban születtek, amely egyszerre volt a hősiesség és a kiábrándultság kora. Témáik, melyek az írásokat hol lazábban, hol szorosabban szövik össze: a küzdelem, dicsőség, győzelem – bukás, pusztulás, halál. Evola orientációja alapvetően nem a síkokra irányult, e kérdésben életműve nem mond ellent annak a nem eléggé hangsúlyozhatóan fontos guénoni elvnek, miszerint „a szellemi és metafizikai igazságok függetlenek az időbeli és emberi-egzisztenciális értelemben vett lehetőségek különféle formációitól”. René Guénon, Evola szellemi társa az egyetemes és abszolút igazság örökérvényűségét s a tág értelemben vett „emberi” egzisztenciától való távolságát húzta alá. Azt hangsúlyozta, hogy amennyiben valóban feltétlen és abszolút igazságról van szó, akkor az nem „szorul”, nem „kényszerül” arra, és gyakran viszonyban sem áll azzal, hogy néhány ember, vagy egy társadalom egésze megvalósítja-e azt vagy sem. Evola – hiteles tradicionális tanítások alkalmazásait látva életművében – nem mond mást, és végképp nem mond ezzel ellenkezőt. Amit ő hangsúlyozott, az az ember struktúrájának egy nagyobb, átfogóbb, különböző szinteket érintő mozgósítása ugyanezen feltétlen és megingathatatlan érvényű öröklétre és természetfelettiségre való „állandó nyitottság” értelmében. Életműve pontosan azon feladat megoldásának tekinthető, hogy egy birtokba vett szellemi valóság – amely akár a legtisztább metafizikum is lehet – milyen módon maradhat fenn, igazsága milyen legmegfelelőbb formákban őrződhet meg az emberi világ különböző területeire vetülve. Az örökérvényűséget, egyetemességet, feltétlenséget és abszolút lehetőséget Evola egyáltalán nem húzta, nem rángatta le különféle merőben emberi alkalmazások síkjaira: a „mindenkinek a magáét” elvét tartotta szem előtt. Evola számára tehát a szellemi-transzcendentális- metafizikai igazság feltétlenségének emberi szinten is megvalósuló megőrzése volt. Életútja is igen változatos. Egyes állításait keresztényként nem lehet elfogadni, hisz Evola a Lázadás a modern világ ellen című művében kifejti, hogy az „emberiség akkor indult el a hanyatlás lejtőjén, amikor a nagy ókori birodalmak összedőltek, és az új vallás, a kereszténység vette át az uralkodó szerepet a történelemben. A csőcselék győzelmével megvalósul a liberális demokrácia, amely a nők egyenjogúságába torkollik! Az emberek közötti természetes egyenlőtlenséget semminek sem szabad eltörölnie!” – magyarázta. Az 1930-as években dolgozza ki és véglegesíti a szellemi rasszizmus alapjait. Ezekben az években ismerte meg a szintén ultrakonzervatív román Corneliu Zelea Codreanut. Majd 1943-ban, a fasiszta rendszer összeomlásakor Bécsbe költözött, és az SS Ahnenerbe-nek dolgozott és a szabadkőművességet kutatta. Üdvözölte a nemzeti szocialista rendszer arisztokratikus jellemzőit, különösen Himmler SS-éét. Bécsben komolyan megsebesült egy bombatámadás során. A háború után újra Rómában él, politikai számkivetettként, a „reálpolitikusok” éleslátása miatt gyűlölték. A National Európa folyóirat 1951. júniusi számában, előrelátóan már foglalkozik az európai egység kérdésével is. Véleménye szerint: „Az európai egység csak magasabb rendből eredhet, mint bármi, ami a »nemzet« fogalmat meghatározza. Formája csakis »organizmusokból álló organizmus« lehet; amelynek a csúcsán és a súlypontjában a szellemi valóság fensőbbsége kell, hogy meghatározó módon működjön; Organikus egység az állandóság princípiuma nélkül elképzelhetetlen. Azt kell tehát megvizsgálni, hogyan lehet az állandóságot az európai egység számára biztosítatni. Érthető, hogy nem lehet állandóságot találni az egészben, ha az már részeiben sincs meg. Az európai egység előfeltétele ezért az, amit az egyes nemzetek organikus integrációjának nevezünk. Az európai szerkezet minden valódi szilárdságot nélkülözne, ha egyrészt egyfajta internacionális parlamentre támaszkodna, másrészt ha olyan politikai rendszereket tartalmazna, amelyek – mint a demokratikus-népképviseleti rendszer esetében – semmiképpen sem tudják teljesíteni az irányzat és vezetés folytatólagosságát, mert állandóan és váltakozva alulról vannak meghatározva”.

   Szülővárosában, Rómában hunyt el 1974. július 11-én, hamvait az Észak-Olasz Alpok egyik gleccserhasadékába helyezték örök nyugalomba. Az urna felirata „nem zuhant…”! Julius Evola filozófiájában a küzdelem tudatosan ki tud egészülni a bukás, a kezdődő pusztulás meglátásának képességével, illetve a pusztulás tapasztalatát le tudta győzni a dicsőség újra és újra felébresztett vágya [a dicsőségé, amely „örökkévaló győztesre épít”]. Ez, az egymásból-egymásba csavarodó filozófiai szintek birtoklása egy olyan új minőséget teremtett, amely örökre legyőzte a halált…

összeállította-cspb-

szozattv


szozat a tiszta hang nyiro pl Fényességes csillagok 1124 bevonulás A5 Matyas 1129 szentmihálynap napéjnapfor Patriotak Kronikaja 3.3
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf