Buda Ferenc: Szólásért való ének

Uramisten, ügyelj reám,
mert érkezett nagy nyavalyám,
feljött napom pusztaságra,
jutottam rideg szállásra.

Elért az idő haragja,
fekete aszály évadja,
forgok sokféle próbákon,
vergődöm betonkarámban.

Anyám méhéből kivontál,
szólván néven szólítottál,
terhet rám bőséggel raktál,
gondból rakott fészket adtál.

Bujdostam szoros utakon,
ismeretlen földhátakon,
hosszában poros pusztáknak,
széltiben szikes mezőknek.

Homokszitáló szelekkel,
sófehér felhőfalakkal
hágtam a hegyek hátáig,
fatenyészet határáig.

Szavam fogytán gyéren szóltam,
gyarló voltomban némultam.
Hideg vassal száraz fába,
kezdettem én más munkába.

Haj, de erőm viaszfüstből,
valék vásári ezüstből.
Konok fámat kemény ékkel
szilánkokra zúztad széjjel.

Szánj meg, Uram, ügyeimben,
lakhassam ligeteidben,
szárnyad árnyékában rejts el,
tollaiddal Te fedezz el.

Fölépítsd puszta falaim,
újítsd romlott oszlopaim,
veszteg álló vizeimet,
indítsd meg énekeimet.

Halál porába ne fektess,
igaz utamra egyengess,
szegény rút szégyenfája,
ne legyek világ szajhája.

December hideg havában,
kilencszázhetvenháromban,
emez éneket szerzettem
szorongatott perceimben.