Turcsány Péter: A Duna üzenete
Mielőtt lehullunk, korcs ivadékok,
nemes tőkének visszanyesetlen
hajtásai, mielőtt betemetnek végleg
századunk peronoszpórás felhői:
cella-vakon, magányainkban görnyedve
ülünk a szóvesztés görcsös kispadján,
hiteink emlékét dicstelen orozzák,
hajtva barmainkkal céljainkat is.
Hajcsáraink korbácsáról lekopik
a mézes celofán! Csomagolatlan
nyers erő menetel, rendeletekbe
szabva a kényes tizedelést!
„Gyülevész kavarcz” bitorolja a törvényt;
kavarog becses és becstelen egyként
forrva a pokol görgetett hordójában
s ömlik a Dunába, szennyezve földet, hazát.
Szomszédos fenekedéstől hangos a sírhely,
hová magunkról beszédülni se hagynak
éhínséget görget az Olt, a Maros,
s betömött szájú jaj az echó!
Megtömött ludaink lidérces rontása
hányadékként nyomja hánytorgó mellünket,
Delphoi elhízott jósai gágogják
fölénk a „gyászos” végítéletet;
temetni, halni, szabad átkot szórni
sem tudunk, csak süllyedünk, s elároklunk;
ha folyó s nép nem gyöngyöz e tájon –
Attila koporsóját vesse ki majd a meder.
Hogy merre tekintsen a majdani gyermek,
arról kellene szólni. Zavartalan
fényes köve lesz-e még fűzfás partjaink-
nak, s röptet-e ott Főnixet a tűz?
Csámcsogó, másnyelvű, szerencse kerekét
vidáman forgató, új fajta áll-e
a régi helyébe? Vagy néma veszésünktől
mint kráterektől a hold – sajog a föld?
– Hisz folyik még és szigeteket ölel,
örvényeket szab, s öblök csöndjeivel
csalogat, hét nép szívverése ő,
közönyös lelkünk – a „bölcs folyó”.
Szerzettem Tahitótfalun 1987-ben;
elhangzott 1988. szeptember 12-én a Parlament előtt a Vízlépcső megépítése elleni békés tüntetésen.