Harsányi Lajos: Tragikus magyar
Száz millió helyett csak néhány millió
Olvassa zengő költőjét, ha ír.
Konstantinápoly ebein egy világ könnyezett,
A magyar senki nem szánja, ha sír.
Nincs minden ötödik magyarnak autója,
Mely sötét tükör-utakon cikáz.
Poros úton nyikorog lőcsös szekere.
S marasztalja lábát pokolbeli sár.
Nizzában bársonyos fekete rózsák nyílnak.
Tövisük nincs. Az illatuk ámbra.
Nálunk holtfáradt arató-hadak.
Pipacsra dőlnek s apró szarkalábra.
A Rajna partjain kastélyos hegytetőkön
Kíváncsi missz s nyurga diák barangol.
A magyar várakat török és német kirabolta.
/Még királyát is elvitte az angol!/
Égre szöknek a svájci havasok kevélyen,
Hűsíti völgyeit rózsaszín gleccser.
Nálunk perzsel a nyár. A hosszú tél pedig
A Ságról minden havat leseper.
Beláthatatlan kéklő tengerek öveznek
Országokat, hol yachtok rengenek.
Nálunk elakad a kicsi zsúfolt propeller
S a Balatonban állnak békés tehenek.
Genfben királyhoz illő paloták ölén
Ül a nagytanács csillárok alatt.
És fejbiccentés jut ama komor magyarnak,
Ki a termen borongva áthalad.
A magyar mellben mázsás szív: bú zakatol.
Ó, árva embert csak éj ha takar!
Egy-egy dacos száj hát el-elkiáltja:
Mit ér az ember, ha magyar?
De nézd: pallossal a kezében szoborként ő áll
Nyugat kapuján, hű őr, ezer éve!
Mongol, tatár, török mind itt véreztek el.
Magyar mellen folyt el a bolsevik vére.
Rendeltetett magányos társtalannak.
Kerubnak földi éden-kapuba.
Nincs nyelv, faj, táj, mit mással elcserélne,
Legyen bár a világnak nem több: Hekuba!