Sajó Sándor: Az utolsó magyar

        Az MTA Farkas Raskó jutalmával kitüntetett költemény

Hadd meneküljek enmagam elül!
Oh jaj nem lássak ilyen rémes álmot!
Szörnyű teherként a lelkemre ül
És gyászba vonja az egész világot;
És hogy valóra válhat csakugyan:
E gondolattól szívem holtra dermed,
Oh hitet, hitet, hitet adj Uram,
Hogy álmodván is, tudjak bízni benned…
Hallgasd meg álmom s adj, Uram kegyelmet!

A rónaságon hűs szél csavarog,
Mint szárnyas bú, mely nyugtot nem találhat;
A Tisza árján csobbanó habok
Gyászt zsonganak az alvó hun királynak.
A szeri emlék immár puszta rom,
Kőomladékát bús avar takarja,
Ott bujdokol, még élő fájdalom,
Egy meghalt ország utolsó magyarja.

Bolyong magában átkos egyedül,
Mint züllött vad, mely idegenbe tévedt;
Milliók keserve mind szívére gyűl,
Vak éj borul rá s hajnalt nem remélhet.
A mindenségbül letört egy darab,
Egy nemzet sorsa lebukott az égbül,
Amerre néz a puszta ég alatt
Iszonyú rémek kelnek a sötétbül.

Nagy temető a messze rónaság,
Lidérctűzként leng lelke búja rajta;
A gyászos csönd a zordon némaság
Lesújtja, – mégis egyre űzi-hajtja.
Leroskad végül- Gyötrő lázra gyúl
És látományok tolulnak eléje,
Panaszol halkan, fölsír szilajul,
Haldokló búval zokogván az éjbe…

Hahó! Kik vagytok? Árnyak, erre, erre!
Hová rohantok? Mért nincs hangotok?
Mi lég ez itt, hogy elhal a hang benne?
Mi föld ez itt, hogy szíve nem dobog?
A rónaságrul hova lett az ihlet?
Távolból mintha dalszót hallanék –
Hajh, többé mért nem a mi dalainkat?

Eget és földet új hang nyilal át:
Idegen népek győztes üvöltése;
Ledöntötték a Kárpátok falát:
Vad árba fúlt az Árpádok vetése…
Élet ha zsong itt, nekünk az – halál,
Hantdübörgéstül vonaglik a lelkem,
Haldokló vágyam messze múltra száll,
Hogy annak fényén enyhülésre leljen.

Altassatok el ősi szent regék!...
Ím paripáknak dobogását hallom,
És látom daliák büszke seregét,
Hogy száguld végig messze síkon, halmon,
Lovát pányvázza íjas Napkelet
Szűz erdők, rétek harmatos füvére,
Nyugat földjében itt vert gyökeret,
Hajh régesrégen, másfélezer éve…

Ekék villognak párás hantokon,
Nő a magyar vér, fölvirul az élet:
Sok ezerévrül zen g a szárnyas ének;
Dicsőség kél a Kárpátok alatt,
Ezt harsogja a Duna-Tisza árja, –
Egy nemzet él itt, boldog, hős, szabad,
És szent a földje – magyarok hazája!…

Oh hazug álom, csalfa látomány!
Nem, nem igaz már itt e földön semmi!
Káprázat leng a múltak fátyolán
És most se hagy még végképp megpihenni.
Nem, nem igaz, hogy dicső volt e föld,
Mint bennem zsongó emlékek regélik,
Nép, kit a sors ily könnyen összetört
Nem élhetett itt másfélezer évig!

Késő káprázat, ne kínozz tovább!
Ne regélj immár elhunyt dicsőségrül!
Vagy tégy, te Isten, még egyszer csodát:
Támaszd föl népem a sír sötétjébül!
Hallom, mit mondasz. Zord ítéleted
Száz hanggal zúg, mint viharban az erdő,
S haló szívembe átokként mered
A bűnös múltba elsüllyedt jövendő…

Mért kellett buknunk: bennem sír a vád,
Lelkembe zúg a borzasztó ítélet:
Mert nem tudtuk szeretni a hazát
S minden mi szent volt, csúfos üzletté lett;
Rút önzésbe fúlt minden akarat,
Önámításban elernyedten éltünk,
Vérünk megromlott, erőnk elapadt,
Semmit sem szerzénk s mindent elfecséltünk.

Eszményre lelkünk vak lett és süket,
A honszeretet cégér, puszta szó csak:
Hajh, megfogyott a magyar becsület,
Mint rónánkon a büszke, tiszta kócsag…
Egymásba omlott múlt, jövő, jelen,
Így olvadt egybe: örökös halálba…
Új nemzet kél a régi téreken
És csontjainkat szanaszét dobálja!

Tovább virul majd róna, völgy, halom,
Lesz selymes füve, aranyos kalásza;
De víg dalszóval, derűs hajnalon,
Új, idegen nép gyűl majd aratásra;
Bús télre megjő mindig új tavasz,
Megifjul erdő, madárdal az ágon,
Az idők árja – marad ugyanaz,
Csak magyar nem lesz többé a világon!

A mindenségben én vagyok magam…
Végső sugára leáldozott napnak…
Elröppenek már én is nyomtalan,
Szép rónaságom, immár idehagylak;
Tied a szívem végső dobbanása,
Hívnak… Megyek már… Födj be bús avar!
Az én múlásom nemzet elmúlása
Világ, ne tapsolj, – nincs többé magyar…
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

S ott fekszik – látom! – némán, mereven,
Fáradt fejét a puszta romra hajtva;
Hűlt szívéből a bús honszerelem
Átleng a rónán utolsót sóhajtva;
Égen és földön komor, tompa gyász van,
Sötét a táj, mint óriás ravatal,
Nincs haza többé, nincs többé hazátlan,
Kiszenvedett az utolsó magyar…

Hadd meneküljek enmagam elül!
Óh jaj, ne lássak ilyen rémes álmot!
Jön átkos szörnyként, a lelkemre ül
És gyászba vonja az egész világot;
És hogy valóra válhat csakugyan:
E gondolattól szívem holtra dermed,
Óh hitet, hitet, hitet adj, Uram.
Hogy bízni tudjak minmagunkba’ s benned!

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf