Vargha Gyula: A magyar ember
Magyar ember különb ember,
Mint a többi!
Úgy el tudok a fajtámban
Gyönyörködni.
Megfordultam sokfelé már
A világban;
De a legtöbb tisztes arcot
Csak itt láttam.
Becsületre, tisztességre
Nincsen párja.
Azt, mi illik, meg is adja,
El is várja.
Érzi saját méltóságát,
Érzi azt is,
Tekintetes úrnak termett,
Ha paraszt is.
Arca nyílt, de távolködlő
Felhőképpen
Ott borong egy néma árnyék
A szemében,
Mintha folyvást messze nézne,
Messze, messze,
Múlt s jövendő búján, gondján
Révedezne.
Nem szeret szót szaporítni,
Büszkén vallja,
Kár a sok szó, sok beszédnek
Sok az alja,
S azt, amit hall, veszi hosszan
Fontolóra,
Nagyon könnyen nem hajt minden
Szíre-szóra.
Munka közben keze jár csak,
Nem a szája,
Nem is vág ki olyan rendet
Más kaszája,
S vérmezőben, mikor a föld
Sarka rengett,
Senki fia nem vágott oly
Kövér rendet.
De valami gonosz átok
Ül e népen;
Tudja Isten, mi van írva
Sors könyvében.
Elborít a múlt s jövendő
Kétes árnya…
Nem fogy-é el, mint a puszták
Oroszlánja?…