Jócsik Lajos: Demokrácia és a nemzetiségek

A magyarság népi fejlődésében a XIX. század elejéig egy összezsugorodó és összezsugorító irányzat érvényesült. Az összezsugorító hatások közül a legtragikusabb a török megszállás volt, amely a magyarság népi kiterjedésének, telepeinek több mint a felét hasította ki és ezen a területen egyes városias központokat kivéve, megszüntette a magyar népi és nemzeti létet. A török hódoltság megszűnte után az ellenreformáció befejezése, Rákóczi szabadságharcának leverése hatott zsugorítólag a magyar népi kiterjedésre. A Délvidékre milliós tömbegekben telepedtek idegenek, északon az ellenreformáció elűzte a magyar reformátusságot, helyébe a szlávság telepedett. A Felvidék nyugati részén a szlovákság nyomult le körülbelül 60-70 kilométeres mélységben, a keleti részen a Verhovináról leszorult a magyarság és a ruszinságnak adott helyet. A magyar etnikai lét olyan volt, mint Balzac Szamárbőre. Valahányszor gondolt egyet a történelem, az utolsó századokban, ez a gondolat pont annyiszor a magyarság néprajzi kiterjedésének a csökkentésében jutott kifejezésre. Vagy valahányszor a magyarság történelmi vagy szociális vonatkozásban gondolt és tett egyet, annyiszor fizetett gondolataiért és tetteiért népi kiterjedésének összezsugorodásával. 1848-ban és 1918-ban fizetett a legtragikusabban.

    A körülöttünk élő kis nemzetek és velünk együtt élő nemzetiségek is tudatosították magukban a magyar lét balzaci tulajdonságait. Mert valahányszor történelmi és társadalmi fejlődésükben oly fordulathoz értek, ahol magasabb színvonalra akarták létformájukat felemelni, mindig a magyar életből és a magyarságból igyekeztek ehhez eszközöket kihasítani. S szinte már törvényt alkottak maguknak ebből és jogot formáltak magunka erre. Illusztrálásképpen csak a legfrissebb jelenségeket szeretnők összefoglalni.

    Szlovákiában csak az állami önállósulás után indult meg a történelmi, tudományos és egyéb területek önállósulása. A legifjabb (bár egyetemi professzorok által művelt) történetírás, így nevezetesen Hrušovkỷ irányzata nem írja, hanem foglalja a szlovák történelmet az állam területének elfoglaláshoz hasonlóan. Hrušovkỷ egyszerűen kihasítja a magyar történelemből azokat az eseményeket, amelyek Észak-Magyarországgal kapcsolatosak és kész a szlovák történelem. Tipikus balzaci művelet.

    A legérdekesebb példákat azonban a jelenlegi cseh és szlovák emigráció szolgáltatja. Ez az emigráció érthető okokból törekszik arra, hogy magát a demokrácia Lohengrin lovagjának tüntesse fel Közép-Európában. Buzgalmában odáig megy, hogy a magyar történelemből teljesen elvonja a demokrata hagyományokat és önmagát díszíti fel e hagyományok szép színeivel. Az elmúlt esztendőben jelent meg Londonban Hodža Milán Federation in Central Europe című könyve. Hodža ebben a művében terjedelmes fejezetet szentel arra, hogy a magyar hagyományokat reakciósakká tegye és a szlovák hagyományokat demokratizálja. Egyik legfontosabb korszakunkkal, a magyar szabadságharc korszakával kapcsolatban a következőképpen hajtja végre ezt. Azt állítja, hogy a magyar szabadságharc demokratikus törekvéseit kizárólag a nemzetiségek képviselték. A magyarság teljes egészében a reakció pártján állott. Mik a bizonyítékai? Avval érvel, hogy Stur Lajos, aki a parasztság szabadságáért és kulturális ügyekért, valamint nevelési reformokért harcolt, magával Kossuthtal is szónoki párviadalt vívott 1848-ban az országgyűlésben. Ebben a viadalban Stur volt a demokrata, Kossuth a reakciónárius! Egy alkalommal ugyanis az országgyűlésben Stur arról beszélt, hogy a népet tragikus helyzetéből fel kell emelni. Hodža szerint Kossuth 1848-ban, tehát a kossuthi jobbágyfelszabadítás előestéjén azt kiáltotta volna Stur felé: „A nép sorsa a szenvedés!” Mily képtelenség! S Hodža az 1848-as küzdelmek keresztmetszetét így állítja fel. Egyik oldalon állott a magyar arisztokrácia és Kossuthta az élen a magyar dzsentri, a másik oldalon a nem magyar nemzetisége parasztpárti vezérei, nevezetesen Stur, Barnutiu, a szerb Miletics és az erdélyi szászok képviseletében Roth. A magyar nemzet tehát Petőfi és Táncsics kivételével a reakció oldalán állott. Sietünk megjegyezni, hogy ebben a harcban Petőfi például azok ellen az oroszok ellen való küzdelemben esett el, akiket éppen Stur, Hurban és Barnutiu vezetett át a Kárpátokon.

    Még egy példát a londoni csehszlovák emigráció legfrissebb hamisításaiból. Ez a hamisítás teljesen azonos Hodžáéval, s csak a hamisítók személyében és ideológiájában van némi különbség. A Čechoslovák című londoni csehszlovák lap egyik számából arról értesültünk, hogy a londoni Csehszlovák Intézetben előadást tartott Vladimir Clementis, az egykori szlovák baloldali intelligencia szellemi vezére. Clementis Hodžát megrögzött reakciónáriusnak tartotta annakidején, s íme így került vele egy gyékényre. Clementis a szlovák-magyar viszonyt ismertette. A magyar szabadságharchoz érve, a következőket állapította meg a beszámoló szerint: „Lehetetlen volt az együttműködés a szlovákok és a magyarok között 1848-ban is. A szlovák mozgalom nem egyesülhetett a magyar forradalom erőivel. Ebben az időszakban sem akartak a magyarok – még az egyes demokraták sem – lemondani az asszimilációs politikáról, csak egyedül Kossuth jutott más felfogásra, elismerte az együttműködés szükségességét más nemzetekkel, de ő is csak az emigrációban jutott erre a fölismerésre. A szlovákok egyszerűen nem leltek a magyarokban semmiféle hatékony szövetségesekre, még akkor sem, amikor a nemzetek ébredésük hajnalát élték. Clementis megállapítása eléggé világosan mutatja, hogy a magyar szabadságharcot Hodžához hasonlóan reakciós törekvésnek tartja.

    Nem nehéz dolog visszautasítani e szándékos és tudatos ferdítéseket. A kritikát hátulról kezdjük és előbb Clementissel foglalkozunk. Clementis álláspontjában két rendkívüli meglepő momentumot lehet fölfedezni. Az első világnézeti állásából adódik. Clementis Csehszlovákia ideje alatt a szlovák marxista intelligencia vezére volt és szerkesztette a Dav (Tömeg) című szlováknyelvű intellektuális marxista folyóiratot. Clementis párthű marxista ideológus volt. Ha a csehszlovákiai kommunista párt valamit képviseltetni akart ideológiai színvonalon a szlovák intelligencia felé, akkor Clementist küldték a porondra. Ezt a bizalmat dogmatikus marxizmusával kapcsolatban dogmatikus marxizmusára való visszaemlékezésünk váltja ki első fokon. Clementisnek, ha másért nem, múltja miatt ismernie kellene, hogy az 1848–49-es szabadságmozgalmakról miként vélekedtek a marxizmus megteremtői: Marx és Engels. Marx pl. 1849. augusztus 17-én „pompás magyar ügy”-nek nevezi a magyarok szabadságharcát és ugyanilyen értelemben nyilatkozott erről társa, Engels is. Ők úgy látták, hogy a magyarok szabadságharca a szocialista forradalmak irányába fejlődik. Ennek megfelelően az osztrák és orosz ellenforradalom vizeire sodródott horvátokat, szlovákokat és cseheket reakciós és nem kész nemzeteknek bélyegezték és számtalanszor írtak ellenük. Mindezt azonban egy dogmatikus marxistának nemcsak, hogy illő ismernie, hanem egyenesen kötelessége is. Elfelejtette volna mindezt Vladimir Clementis is?

    Lehetséges, hogy elfelejtette. De akkor emlékeznie kellene arra, hogy éppen lapja, a Dav kiadásában jelent meg 1933-ban Luco Novomeskỷ könyve Marx a slovensky národ (Marx és a szlovák nemzet) címmel. Ehhez a könyvhöz ő maga, Vladimir Clementis írt előszót. Az előszóban buzdítja a szlovák munkásságot és intelligenciát Novomeskỷ könyvének az olvasására. S ebben a munkában Novomeskỷ összefoglalja az egykori szocialista ideológusok, Bakunin, Marx és Engels ítéleteit az 1848–49-es szlovák törekvésekről. Novomenskỷ jó marxista tanítványhoz híven alaposan elmarasztalja Stur és Hurban mozgalmát. Clementis mégjobb marxista tanítványhoz híven dicséri Novomenskỷ munkáját, mégpedig a következő módon: Ez a munka ma (1933. június 6., Clementis előszavának dátuma) annál időszerűbb, mert ha közvetett módon is, de éppen most számol le az idő a szlovák polgárság mindkét táborával, akik harcukat Sturra alapítják. Az egyik tábor az ú. n. „csehszlovákok” tábora, akik Hodža dr. (az emigrációban élő csehszlovák politikus) „Csehszlovák szétválás” című könyve szerint alapítják mozgalmukat Sturra, a másik tábor a szlovák nacionalisták tábora. Az utóbbi időben ebből a táborból kifejezetten Sturra hivatkoznak és az ő nevében keresztelik tanítványaikat és énekelnek emlékműveik alatt, hogy innen aztán Pozsony utcáin végigvonulva, összetörjék a cégtáblákat. Nem véletlen ez a nagy harc Sturért. Az emberiség története azt mutatja, hogy minden osztály, ha átmenetileg hatalomra jutott, legendákkal pótolja kezdeti idejét. Ennek nálunk is így kell lennie. A mi feladatunk azonban az, hogy ezeket a legendákat a marxista látás tiszta módszerével széttörjük és megmutassuk igazi gyökerüket és lényegüket. Novomenskỷ munkája Clementis szerint a Sturral kapcsolatos legendákat törte össze dicséretes módon, tiszta marxista módszerrel és szellemben. Elmúlt azonban 10 esztendő és azt látjuk, hogy az egykor marxista ideológus Hodžával együtt hamisítja a történelmet, szembefordul tíz évvel ezelőtti múltjával és álláspontja egy lényeges történelmi kérdésben teljesen megegyezik annak a Hodžának az álláspontjával, akit egykor csehszlovák reakciónáriusnak tekintett.

    Hogy Hodža elítéli a magyar szabadságharcot, hogy annak demokrata társadalmi hagyományait a feudális ellenforradalom oldalán harcoló nemzetiségeknek tulajdonítja, az Hodža múltját tekintve, egészen természetes. Ezt úgy is mondhatnók, hogy Hodžát egész múltja determinálja erre a szemléletre.

    Legutóbb s már idézett könyvében maga is elárulja ezt. Könyve első fejezetében ismerteti az 1905-től 1914-ig tartó fejlődést, amelyről azt állítja, hogy az utolsó alkalom volt a Habsburg császárság országainak és népeinek a konfederálására – Ferenc Ferdinánd támogatásával. Ferenc Ferdinánd ugyanis – így érvel Hodža – egészen újszerű terveket szőtt a monarchiával kapcsolatban. A nemzetiségek iránti rokonszenvét elsősorban az a meggyőződése keltette fel és erősítette, hogy a magyarok örök rebellisek, akik állandóan felborítással fenyegetik a monarchiát. Csodálatos, hogy Hodža ebben a beállításban mennyire nem veszi észre Ferenc Ferdinánd a 67-es kiegyezés kikapcsolásával az osztrák politikát V. Ferdinándhoz vezette vissza, vagypedig a Metternich, Haynau és Bach befolyása alatt uralkodó fiatal Ferenc Józsefhez. Ferenc Ferdinánd politikai tudata bámulatosan hasonlított a magyar szabadságharc ellen küzdő bécsi politikusok tudatához. E párhuzamosság mellett nem kevésbé meglepő az a második párhuzamosság is, amely a nemzetiségek magatartásában fedezhető fel. 1848-ban Stur, Hodža és Hurban Bécs sugallatára dolgozik s 1905-ben Hodža Ferenc Ferdinánd kegyeit keresi. Bámulatos párhuzamosság, mely arra késztet, hogy kissé tovább időzzünk bemutatásánál. Hodža, Stur és Hurban 1848-ban Szlovák Nemzeti Tanácsot (Slovenská-Národná Rada) létesítettek Bécsben. Ez a tanács küldte kiáltványait Felső-Magyarországba a szlovákság föllázítására. A hármójuk által jegyzett 1848 szeptemberében kiadott kiáltvány a következőkben foglalja össze a szlovák fölkelés célját: „Mi a királyért és az osztrák birodalom egységéért harcolunk. Nem akarunk a magyarokkal menni, nem akarunk a magyarokkal együtt erőszakot elkövetni jótevő királyunk ellen, nem akarunk elszakadni Ausztriától, mint ők, hanem azon vagyunk, hogy a mi királyunk koronája alatt a többi osztrák népekkel egy közösségben legyünk és velük egyforma nemzeti és politikai jogokat élvezzünk… Viruljon ki szabadságunk, éljen a mi királyunk, adjon az Isten jobb napokat nemzetünknek!” A Szlovák Nemzeti Tanács ugyanakkor kiáltványban hívja fel a tanítókat és papokat, hogy álljanak a szlovák felkelés mellé a király és a birodalom védelmére. De valóságos kiáltvány-zuhatagot produkálnak Bécsből. Külön kiáltványban szólítják fel a cseh, morva és szlovák nemzetiségű sorkatonaságot, hogy ne harcoljanak a magyar kormány oldalán, a szlovák felkelés ellen. Kiáltványt intéznek a ruszinokhoz is, hogy védjék a birodalmat és a királyt. És ugyancsak kiáltványban fordulnak a románsághoz is hasonló támogatás érdekében.

    Hodža Milán e hagyományok egyenes folytatója Ferenc Ferdinánd oldalán. Könyvében egyenesen az 1848-as szlovák nemzetiségi törekvésekből eredezteti a maga politikai állásfoglalását. Írja: „A magyarországi nemzetiségek jogaikért való küzdelmüket már nagyon régen megkezdték, kívánságaik és törekvéseik már 1848 óta tisztázódtak. A nemzetiségi politikai küzdelmek szereplői előfutárai voltak már a demokratikus fejlődésnek Magyarországon. 1901, illetőleg 1905 óta, amikor a nemzetiségi politikai élet frissebb és erőteljesebb lendületet vett, a kisebbségi képviselők mindig demokratikus elvekért harcoltak a magyar parlamentben. Ebben az időben két igen fontos kérdés volt szőnyegen. Az egyik az általános választójogra vonatkozó javaslat, a másik pedig az önálló magyar hadsereg felállítása.” És most külön ki kell emelni Hodža alábbi sorainak jelentőségét: „Azáltal, hogy a nemzetiségi képviselők harcoltak az általános választójogért, a demokráciának tettek eleget. Azzal, hogy állástfoglaltak az önálló magyar hadsereg felállítása ellen, a Habsburg-háznak, de különösen Ferenc Ferdinándnak jártak kedvében.” A nemzetiségek tehát még a XX. század elején is éppen úgy, mint a magyar szabadságharc idején, demokraták is szerettek volna lenni, de ugyanakkor híven szolgálták az uralkodóházat és keresték kegyeit. Ugyanaz az ellentmondás fedezhető fel a XIX. század és a XX. század elején a nemzetiségi politikusok tudatában. Stur törekvései lehettek demokratikusak saját nemzete felé, de a reakció szolgálatában képzelte diadalra vinni a demokrácia gondolatát. Hodža az általános választójog erejéig elfogadta a demokráciát, de a kossuthi hagyományokon irányított magyar függetlenségi politikát, mely menteni próbálta a magyar szabadságharc demokratikus tartalmait, azt ellenezte, mégpedig a Habsburg-ház és Ferenc Ferdinánd javára!

    Könyve további lapjain azonban megfeledkezik arról, hogy maga árulja el: mennyire nem volt udvarhűsége következetes és mennyire csak ürügynek tekintette azt, hogy magyarellenességét vele kifejezhesse. Kapcsolatokat keresett például I. Károly román király felé is és sajnálattal állapítja meg, hogy I. Károly vonakodott az erdélyi románok nemzetiségi aspirációi mellé állni, mégpedig a rokoni kapcsolatok miatt, melyek őt a Habsburg-házhoz fűzték. 1913-ban Hodža meglátogatta a román királyt. Ekkor Take Jonescuval is beszélgetett, aki akkor belügyminiszter volt. Jonescu ekkor ezt mondotta Hodžának: „Természetesen, Önnek fent kell tartania a lehető legsorosabb kapcsolatot Ferenc Ferdinánddal. Ön abban a helyzetben van, mint akinek pénze van a bankban. Miért ne használná? Ha használja, ez még nem zárja ki annak lehetőségét, hgoy egy másik üzletet csináljon, ha erre sor kerül.”

    Take Jonescu megállapítása pontosan kifejezi Hodža politikai magatartását. Ezt a magatartást minden tekintetben üzletkötési szándék fűtötte és az üzleti lehetőségek szerint váltotta hozzá az ideológiai fegyverzetet. Milyen üzletet csinált Hodža? Csehszlovákia felbomlása a felelet erre. De ehhez hozzá kell tenni még a következőket. Amikor Hodža a mostani emigrációjában felülvizsgálta a csehszlovák bel- és külpolitikát, a tények hatása alatt sok tekintetben kemény megállapításokat volt kénytelen tenni. Kritikája miatt Angliából Amerikába kellett távoznia, Beneš bosszúja elől. Jelen könyve, amelyben újra leszögezi csehszlovákizmusát, ugyancsak bűn Beneš szemében. Úgy tűnik fel hát, mintha Hodža a különböző bankokba helyezett pénzeit sorra elvesztette volna. Vajon milyen üzletet csinál majd ezután?

szozattv


szozat a tiszta hang mma plakat1 B1 FIN 2 aranykonferencia 2017. 11.19. VASÁRNAP   ArchiRegnum Könyvkiadó Napja   plakát 03 Sinka est meghívó szentlászló szentkorona OMLI Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf