Agyagfalvi Hegyi István: Harangkötél

I.
Mindenkinek ágya fölé,
álma fölé, vágya fölé,
lenyúlik egy aranykötél,
aranykötél, harangkötél.

Harang: az Úr aranyszíve,
hogy konduljon harangszíve
arra jó az aranykötél,
aranykötél, harangkötél…

Imádkozó, – harangozó –
földi ember, este-reggel,
nagy sereggel
kongatja az istenszívet, –
vajon minek?

Hej, kevesen égi célér!
Templom, ima nálunk cégér,
mellyel a piacnak, útnak
megmutatják, hírül adják,
hogy: itt jóságot árulnak!

Alig páran, oly kevesen,
– nem is tudok tán egyet sem –
kongatják az istenszívet önmagáért:
gyönyörű ezüstszaváért!

Aranyharang, ezüstverő,
boldogságot énekelő
szent muzsika, istenszerszám:
mikor ér a szavad hozzám?

Aranyfényed úgy kutatom,
ezüstszavad úgy szomjazom,
se nem látom, se nem hallom!

A kötelet megragadom,
megragadnám, megrángatnám,
de nem ér a vége hozzám!…

II.
…Így évődtem jó sokáig,
szomorúság órájáig.

Baj, betegség szállt a házra,
két gyermekem piros lázba,
édesanyjuk fehér kínba,
a doktor meg kérdőjelben:
hol bujkál a bajok titka?

…S én akkor, az éjszakában,
felülve a tüzes ágyban:
csodát láttam!

Ott lengett az aranykötél,
aranykötél, harangkötél,
lecsüngött az ágyam fölé,
nagy, segítő vágyam fölé!

A kötelet megragadtam,
Isten szívét megkongattam:
imádkoztam!