Bárd Oszkár: Én meg akarom magam tartani!

E ránkszakadt, bolond világban,
hol senki sem mutatja azt, ami,
e félrelódult, zagyva árözönben
én meg akarom magam tartani.

Szent hivatás s mindennél nehezebb,
vakmerőn csábító és könnyesen édes,
megmutatni a jövő nemzedéknek,
hogy ember az Istent megőrizni képes,

hogy jöhet pokol és gennyes szerteomlás,
jöhet átok és galád kataklizma,
ki Isten arcára teremtetett egykor,
ön isten-arcában csökönyösen hisz ma!

Én nem látom, ha mind romokban hever
az eddigi világ, a korhadt, az ódon,
én a két karomon kitartom az Istent,
nekem ma nem szabad, én meg nem hatódom.

Érem vagyok, merev, földbe rejtett egykor
menekülő gazdám, kopott érem, régi,
de ha kiásnak s az új kor kikérdez,
legendás titkokat árulok el néki,

a titkait annak, hogy volt ember, tiszta,
lidércek kergették, vérviharban ázott,
de a vészen büszkén hurcolta a fejét,
melyre önarcképet az Isten formázott.

S ha az Úr az embert, elkopott, rossz tükrét
félredobta s aztán végleg elfeledte,
a tükör megmaradt s mutatja a képet,
hogy Akoltó nézett el egyszer felette.

Parancsolom: kétely, fejveszettség, átok,
el innen örökre, nem hallok, nem érzek,
kétségbeesésre nincs időm: ős echót
őriznek görcsösen énbennem a bércek.

E ránkszakadt, bolond világban,
hol sehol senki mutatja azt, ami,
e félrelódult, zagyva árözönben
én meg akarom magam tartani!