Sajó Sándor: Rab Magyar

Messze, messze, napkeletre,
Hol az ég a földet éri,
Onnan újra éghajlásra
Tízszer, százszor, sokezerszer,
Hegyeken túl, vizeken túl,
Ismeretlen bús országban
Fakunyhóban, deszkaágyon
Sindevész egy rab magyar.

Ott más az égbolt, más a földhatár;
Odáig innen el nem jut madár,
Szárnyat hiába bontogat,
Se vándorfelhő, se a kósza szél,
Csak a sóhajtó gondolat,
Az is megőszül, mire odaér;
Magyar rab ottan búban tengve él,
Vihartól sodrott árva falevél…

Ott gyászruhában kél a hajnal,
És fojtott jajjal, száz sóhajjal
Telíti meg a rab szívét;
A bús nap búsabb estbe száll át
S félénk remények gyönge szálát
Kegyetlen kézzel tépi szét.
Idegen rögön robotolva
Szegény rab széttekint a tájon:
Ha madár lenne, szárnya volna,
Akkor sem tudná, merre szálljon,
Hiába nézi az eget, –
Kis falujának karcsú tornya
Hej, semerrül sem integet…
Csüggedten vonszolgatja sorsát:
Be messze vagy, szép Magyarország,
Tán nem is vagy már úgylehet…

Esténkint, sorsán eltűnődve,
Elréved múltba, jövendőbe,
S mit éji csend szőtt s szétterített,
Száz árnyék reszket a falon,
Mit gyötrött szívből kivetített
Megannyi néma fájdalom…
Esténkint pihenésre dőlve
A búnak nincsen pihenője,
Az akkor is csak sír, sajog;
S kik ott fönt hideg fényben álltok,
Nem hitetek rá enyhe álmot,
Ti búszengésű csillagok!
Nem szánjátok, hogy gyászos árván
Álmatlan szenved töviságyán
E nagy világ, túlsó felén,
Szegény magyar legény!

Még olykor ott a deszkaágyon,
Ha megfelejti bánatát,
Lelkére száll a hősi álom
És vív rohamzó bősz csatát;
Aztán – álmában – diadallal,
Virággal, dallal megy – haza…
Már menne, – ámde kél a hajnal
És vele ébred új sóhajjal
A kínok tompa jajszava…
Esténkint, nyugosztalva testét,
Óh, szépet hányszor álmodott:
Nótázó munkát, szombatestét,
Vasárnapreggelt, templomot;
E csalfa hazaálmodás
Oly édes, oly bús, oly csodás:
Itt leng az édesanyja képe,
Itt leng a lelke is talán –
Öreg akácfák hosszú végbe’
Az utca mindkét oldalán;
Az esti égbolt csupa csillag,
A levegőben szénaillat
S egy kapuban egy barna lány…
Már karja ölelésre hajlik,
Már keble boldog diadal –
S a deszkaágy csak megsiramlik,
Mint felnyikorgó ravatal –
S magához tér a rab magyar.

Sok rossz közt mégrosszabb napon
Elkeseredve árva sorsán
A jármát sínylő bús barom
Még felüvölt, mint rab oroszlán;
Még darvadozva néz nyugatra,
De lelkén megtört már a hit
S fölengedt fájó öntudatja
Az égre szórja átkait;
Szavára ég és föld süket,
Kínozza kétség karmos ölyve,
Szívéből végképp ki van ölve
A büszkeség, a becsület;
Nincs enyhülés a szenvedésben,
Se anyja többé, se hazája,
Istennek sincs már gondja rája,
Óh tán már Isten sincs az égben!

Később már nem is álmodik,
Robotol fásult mereven;
A lélek lassan megkopik
És rápenészlik a jelen;
Reménye, vágya porba hullt,
Egykedvűségre vetkezett,
Agyán dermedten ül a múlt,
Mint ráfagyott emlékezet.
És telnek-múlnak a napok,
És nyárra t él jön, télre nyár,
Minek él, aki már halott?
Szegény magyar rab mire vár?
Óh bárcsak vége lenne már!

És egyszer minden véget ér,
És egyszer minden sebre ír van,
És odalent a néma sírban
Nincs többé se idő, se tér.
Bús idegenben jeltelen sír…
Ott nyugton nyugszik már a rab;
De sorsán lelkem gyásza felsír:
Nincs végzet ennél – magyarabb:
Ezt hordja mind e faj szülöttje,
Ha hős, ha rab, ha él, ha hal
Mindenütt balsors üldözöttje,
Világ árvája a magyar…