Sajó Sándor: Rab Magyar

Messze, messze, napkeletre,
Hol az ég a földet éri,
Onnan újra éghajlásra
Tízszer, százszor, sokezerszer,
Hegyeken túl, vizeken túl,
Ismeretlen bús országban
Fakunyhóban, deszkaágyon
Sindevész egy rab magyar.

Ott más az égbolt, más a földhatár;
Odáig innen el nem jut madár,
Szárnyat hiába bontogat,
Se vándorfelhő, se a kósza szél,
Csak a sóhajtó gondolat,
Az is megőszül, mire odaér;
Magyar rab ottan búban tengve él,
Vihartól sodrott árva falevél…

Ott gyászruhában kél a hajnal,
És fojtott jajjal, száz sóhajjal
Telíti meg a rab szívét;
A bús nap búsabb estbe száll át
S félénk remények gyönge szálát
Kegyetlen kézzel tépi szét.
Idegen rögön robotolva
Szegény rab széttekint a tájon:
Ha madár lenne, szárnya volna,
Akkor sem tudná, merre szálljon,
Hiába nézi az eget, –
Kis falujának karcsú tornya
Hej, semerrül sem integet…
Csüggedten vonszolgatja sorsát:
Be messze vagy, szép Magyarország,
Tán nem is vagy már úgylehet…

Esténkint, sorsán eltűnődve,
Elréved múltba, jövendőbe,
S mit éji csend szőtt s szétterített,
Száz árnyék reszket a falon,
Mit gyötrött szívből kivetített
Megannyi néma fájdalom…
Esténkint pihenésre dőlve
A búnak nincsen pihenője,
Az akkor is csak sír, sajog;
S kik ott fönt hideg fényben álltok,
Nem hitetek rá enyhe álmot,
Ti búszengésű csillagok!
Nem szánjátok, hogy gyászos árván
Álmatlan szenved töviságyán
E nagy világ, túlsó felén,
Szegény magyar legény!

Még olykor ott a deszkaágyon,
Ha megfelejti bánatát,
Lelkére száll a hősi álom
És vív rohamzó bősz csatát;
Aztán – álmában – diadallal,
Virággal, dallal megy – haza…
Már menne, – ámde kél a hajnal
És vele ébred új sóhajjal
A kínok tompa jajszava…
Esténkint, nyugosztalva testét,
Óh, szépet hányszor álmodott:
Nótázó munkát, szombatestét,
Vasárnapreggelt, templomot;
E csalfa hazaálmodás
Oly édes, oly bús, oly csodás:
Itt leng az édesanyja képe,
Itt leng a lelke is talán –
Öreg akácfák hosszú végbe’
Az utca mindkét oldalán;
Az esti égbolt csupa csillag,
A levegőben szénaillat
S egy kapuban egy barna lány…
Már karja ölelésre hajlik,
Már keble boldog diadal –
S a deszkaágy csak megsiramlik,
Mint felnyikorgó ravatal –
S magához tér a rab magyar.

Sok rossz közt mégrosszabb napon
Elkeseredve árva sorsán
A jármát sínylő bús barom
Még felüvölt, mint rab oroszlán;
Még darvadozva néz nyugatra,
De lelkén megtört már a hit
S fölengedt fájó öntudatja
Az égre szórja átkait;
Szavára ég és föld süket,
Kínozza kétség karmos ölyve,
Szívéből végképp ki van ölve
A büszkeség, a becsület;
Nincs enyhülés a szenvedésben,
Se anyja többé, se hazája,
Istennek sincs már gondja rája,
Óh tán már Isten sincs az égben!

Később már nem is álmodik,
Robotol fásult mereven;
A lélek lassan megkopik
És rápenészlik a jelen;
Reménye, vágya porba hullt,
Egykedvűségre vetkezett,
Agyán dermedten ül a múlt,
Mint ráfagyott emlékezet.
És telnek-múlnak a napok,
És nyárra t él jön, télre nyár,
Minek él, aki már halott?
Szegény magyar rab mire vár?
Óh bárcsak vége lenne már!

És egyszer minden véget ér,
És egyszer minden sebre ír van,
És odalent a néma sírban
Nincs többé se idő, se tér.
Bús idegenben jeltelen sír…
Ott nyugton nyugszik már a rab;
De sorsán lelkem gyásza felsír:
Nincs végzet ennél – magyarabb:
Ezt hordja mind e faj szülöttje,
Ha hős, ha rab, ha él, ha hal
Mindenütt balsors üldözöttje,
Világ árvája a magyar…

szozattv


szozat a tiszta hang Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Trikolor Gala 2020 Stefania REGISZT Rátkai 2020 01 30 jorafordulopal vers2020a Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf