Nyirő Józseffel erről-arról. V. rész

    Thury Zsuzsa szerint Nyirő József „a székely nép megingathatatlan, súlyos szobrát” akarja írásaival kifaragni

    Kolozsvár [1932.] május 7.

    Egy ember jött be Kolozsvárra tizenkét évvel ezelőtt. Csizma volt a lábán, kis egylovas szekérről zsákot vett le. A zsák búzát eladta, karjával egy kicsit megkefélte a kabátja elejét, azután elindult a Szentegyház utca felé. Egyik bolthelyiség ajtaján bekopogott. Két íróasztal állt a sötét, ablaktalan szobában, és az a néhány ember, aki a szobában tartózkodott, csodálkozva nézett a furcsa jövevényre.

    - Nyirő József vagyok – mutatkozott be az ember.

    Nevek hangzottak el: Áprily Lajos, Reményik Sándor, Walter Gyula, S. Nagy László… Volt, aki ismerte a fiatal Nyirő József nevét, a falusi molnárét, aki novellákat írogatott a Katolikus Szemlébe. A zsák búzától beporozott kabát belső zsebéből írás került ki, az Erdélyi Szemle legközelebbi számában napvilágot látott a novella, és az ablaktalan bolthelyiségben, ahol az akkori Erdély szellemi életének jelentős része lezajlott, hamarosan otthonos lett Nyirő József. A mesteri novellák kéziratán barna olajfoltok éktelenkedtek: szerzőjük a malomban írta azokat… A gép forgott, a molnár ott kuporgott alatta, a térdén papírlap, a gépből csepegett az olaj a papírra, szálltak a fehér lisztszemecskék az író kezére, a fekete betűkre, amelyek sűrűn sorakoztak egymás mellé. Ebben a zajos fehér világban megszületett az első kötet, a Jézusfaragó…

    Bécstől Kidéig

    Az új író megnyerte a Napkelet novellapályázatát, rögtön utána még kettőt, közöttük az Ellenzék 5000 lejes pályadíját. Egyszerre mindenki felfigyelt: ki az a Nyirő József? Honnan jött? Mit művelt mostanig? Hamarosan szájról-szájra szállt legendás élete. A hatalmas tehetségű székely író még nemrégiben katolikus pap volt. A Rika tövében született. Apja tanító volt Székelyudvarhelyen, ő maga Bécsben végezte el felső teológiai tanulmányait. Nagyszebenben, Besztercén tanárkodott, majd Kidébe került plébánosnak. A hatalmas erejű, hangos kacagású, talpig ember papért rajongtak a hívek. Még akkor is, változatlanul, amikor levette a papi ruhát – ott maradt közöttük, megvásárolta a faluvégi ócska malmot. Akkor már nős ember volt Nyirő József, és nagyon szegény ember volt. A rozoga malmot egyedül megjavította. Heteken át éjjel-nappal kínlódott a rozsdás géppel, amely nem akart elindulni. Egyszer azután azzal is elkészült, és járt a malom…

    Az asszony vezeti a malmot, a férj újságíró lesz

    A Keleti Újság levele* érkezett egy napon Kidébe. Kétezer lejes fizetést ajánlottak fel benne Nyirő Józsefnek, ha belép a lap szerkesztőségébe. Nyirő nem akart menni – ott volt a család, három gyerek és a malom. Akkor az asszony mindent magára vállalt. Majd ő vezeti a malmot, minden rendben lesz, Nyirő csak menjen be a városba, ahol a helye van. Így került Nyirő József Kolozsvárra, ahol már szerető baráti kör várt rá.

    - György Dénes kollegámnál laktam dr. Orbán Elemérrel együtt – meséli Nyirő. – György kis szobát bérelt, amelyben mindössze egy ágy volt. Ketten a földön aludtunk. Szombatonként azután mind a hárman hazautaztunk. Két lakótársam vonaton, én gyalogszerrel. Kide 39 kilométerre van Kolozsvártól, éjszaka lett, mire odaértem. Másnap éjjel három óra tájban elindultam visszafelé és hétfőre megint Kolozsváron voltam…

    Az újságírás közben novellákat ír Nyirő József, és ezeknek a novelláknak mindegyike már irodalmi eseményszámba megy. A még felfedezetlen székely nép minden ereje, zamata, jókedve és tragédiája benne van ezekben a féktelen erejű írásokban, amelyek valósággal megdöbbentik a közönséget. Egy egész felfedezetlen kimeríthetetlen világ áll Nyirő rendelkezésére – a székely néplélek. Nagy és szép művészi feladat az, amit Nyirő tűzött ki maga elé.

    „Minden élet gyökere a nép”

    – A nép a legnagyobb a világon, minden élet gyökere, megrendíthetetlen a maga erejében. Egy ököl reccsenésében benne van az egész világ, és ezt a magát kifejezni nem tudó erőt írásban ugyanúgy érzékeltetni – erre a tökélyre törekszem. Megingathatatlan súlyos szobrát kifaragni a székely népnek… Regény keretében szeretném megpróbálni azt, amit eddig novellában csináltam. Nálunk még van becsülete a regényírásnak. A világkiadók révén a regény teljesen üzletté aljasodott, a külföldi írók legnagyobb része a kiadók megrendelésére csak azt nézi, hogyan lehetne legjobban kielégíteni az emberi szenvedélyt. Külföldön ezért már félig eltemetett cikk a novella, pedig szerintem éppen emiatt óriási fejlődési lehetőségek előtt áll a novellaírás, amely ilyen üzleti szempontoktól természetszerűleg függetleníteni tudja magát. Hozzánk még szerencsére nem érkezett el az „üzleti” áramlat sem az írók, sem a közönség részéről. Mi még magunknak írunk…

    Két nagy regénysiker emelkedik ki az újságírás néhány esztendejéből: A sibói bölény országos jelentőségű irodalmi esemény volt 1929-ben a megjelenéskor. Ezt követte két esztendő múltán az Isten igájában című regény, aminél őszintébb vallomást keveset írt le íróember tolla. Benne van az ember és a pap minden küzdelme emberrel, sorssal, Istennel, és benne van minden emberi nyomor, szegénység és szomorúság, amiről amíg így az életét szakaszokra osztja, nem beszél Nyirő József… A regénynek már az alsórákosi kúrián örül a feleség és három kicsi gyerek…

    Ahol ma Nyirő József lakik

    A falu közepén áll ez a kúria. Van vagy 100 esztendős, félig rombadőlt már. Hatalmas kőfal övezi, azután jön az erdő és a földek. A gazda hajnalban kel, kimegy az erdőbe fákat döngetni a földre a kaszával a kezében. Harsány kacagása, erős hangja olyan az embereknek, mint az éltető levegő – fáradhatatlanul mennek a munkában a gazda után. A déli szünetben, a cserépfazekak mellett irodalmi vita kerekedik. A sibói bölény egy-két szakadozott példánya még ma is kézről kézre jár a faluban, beletelik néhány hét, amíg egy család végez vele, azután elmondják róla a véleményüket.

    - Na, elolvastam, tekintetes úr. Ügyes ember lehetett az a Wesselényi, látom értett a lóhoz…

    És kérdéseket tesznek fel:

    - Mondja tekintetes úr, igaz történet, vagy csak úgy kitalálta?

    A faluban időnként megjelenik egy vándorköltő. Kis füzetkében saját költeményeit árusítja az emberek között. A falusiak sokszor összehasonlítást tesznek a két nevezetes író között.

    - Egyazon mesterségen vannak – mondják – csak annak valamivel gyengébben megyen, mint a tekintetes úrnak…

    Egyik kezében a kasza, másikban a toll. Egyik adja a kenyeret, másik azt a keveset, ami még kell a három szép, egészséges gyermeknek iskolakönyvre, füzetre, cipőre, ruhára. Egyik sem elegendő a másik nélkül a talán sikerekben leggazdagabb erdélyi írónak. És a kasza kedvesebb, megértőbb, engedékenyebb a tollnál. A toll néha szúr, sokszor fáj és sajog, amikor egy-egy szigorú kritikus rámutat a görbéire, az elhúzásaira. Nyirő Józsefnek van egy ilyen szigorú kritikusa.

    A legszigorúbb kritikus

    – Amikor lekészülök egy-egy írásommal, már készenlétben áll a kislányom, Ildikó. Este ketten leülünk az íróasztalom mellé, és én felolvasom a kész írást. Ildikó néha félbeszakít, megmondja a véleményét, és a végén együtt megbeszéljük a dolgot. És én azután sokszor hajnalig ott maradok az íróasztalom mellett, hogy átdolgozzam azokat a részeket, amelyekkel a kislányom nem volt megelégedve…

    A múltkoriban, felolvasás közben elsírta magát a kritikus.

    - Nem hallgatom tovább – zokogta. – Soha többé nem hallgatom meg! Apu, mért írsz mindig ilyen szomorút? Apu szívem, írj ezután vígat…

    Nyirő József a térdére vette a kislányát, és okosan beszélt a fejével. Megmagyarázta, hogy íróembernek milyen kincse a szomorúság, a nyomorúság, az éhezés, a lelki harc, a keserves testi munka, amin ő keresztülvergődött. Hogy ez a legmélyebb művészi forrás. Hogy apu nem szomorú, mert a szenvedés szép volt. Hogy a megváltás gondolata is, ami a legszebb ezen a földön, az is a szenvedésen és a halálon alapszik…

IN:Ellenzék /Kolozsvár/, 1932. május 8.
/53. évf. 106. szám/, 7-8. oldal