Herczeg Ferenc: Az „utolsó magyar”

Egy olvasónk az írja nekünk, hogy megütközést és szomorúságot kelt benne két szó, mely elég sűrűn szerepel az újsághírek címei közt. A két szó: az „utolsó magyar”. Egyszer egy erdélyi vármegye utolsó alispánja, másszor egy felvidéki vagy bánsági város utolsó magyar polgármestere haláláról emlékeznek meg a lapok. A levélíró arra kér minket, legyünk figyelemmel erre a két fatális szóra, mely látszólag a jogainkról és földünkről való lemondást hirdeti.

    Anélkül, hogy a dolognak nagyobb fontosságot tulajdonítanánk, meg kell állapítanunk, hogy a levélírónak igaza van; csakugyan jobb, ha elkerüljük a reánknézve kedvezőtlen látszatot. Semmi értelme, hogy egy-egy értelmes hazafi holttestével együtt szimbolikusan sírba fektessünk olyan dolgokat, amelyeknek joguk van a halhatatlansághoz. A városok és vármegyék, amelyeket a polgármesterek és alispánok mellé temetünk, emlékeztetnek az istenszobrokra, melyeket egyiptomi fáraók sírkamráiban találnak.

    Egyébként is azt hisszük, a nemzet jövőjével kapcsolatos kérdésekben nem időszerű és még kevésbé stílszerű az a megadással telt, mélabús őszi hangulat, mely a két szóból kiárad. Jövője csak olyan népnek van, amely rendületlenül hisz a saját jövőjében. Az erős hit maga életerő és cselekedet, a jövő biztosítéka; aki pedig a hitetlenséget és lemondást hirdeti, az öngyilkosság és a halál apostola.

    1860. május 11-ik napján kikötött Marsalában ezer olasz önkéntes, azzal a képtelenül vakmerő szándékkal, hogy meghódítják Szicíliát és Nápolyt. A nápolyi királynak százezer katonája állt fegyverben, olaszok voltak ezek is, azok is, erő és bátorság dolgában alig lehetett köztük különbség, a marsalai ezer mégis elérte célját, meghódította Szicíliát és Nápolyt, mert az ezer ember hitt valamiben, hitt az egységes Olaszországban, a százezer pedig nem hitt semmiben, csak a káplár botjában.

    A nemzetnek tudnia és hinnie kell, hogy a Nagy-Magyarországba vezető út az egyetlen, amelyen járva kimenekülhet mai szorongatott és tűrhetetlen helyzetéből. A revízió gondolata, mivel a nemzetek önrendelkezési jogából és az emberiség ösztönös szabadságszeretetéből indul ki, beleesik az általános emberi haladás útvonalába. Aki a revízió híve, az a világkultúrát szolgálja, aki pedig ellenzője, az a szennyes és ostoba középkor felé akarja visszaigazítani az emberiség óramutatóját.

    Soha még egyetlen etikai értékű érvet nem tudtak felhozni a revízió elmélete ellen. A revízió ellenségeinek csak kétféle argumentumuk van: az igazság elferdítése és az erőszakkal való fenyegetés. A ferdítésekkel szemben föl kell világosítanunk a nemzetközi közvéleményt;a kardcsörtetőkkel szemben pedig arra kell emlékeznünk, hogy eddig még minden imperializmus megtalálta a maga Waterlooját. A beati possidents ezt soha sem tudták, vagy nem akarták elhinni, pedig a világtörténelem minden lapja ellenük bizonyít.

    Ha 1916 előtt II. Vilmos császár jelenlétében egy angol újságíró szóba hozta volna az elzászi kérdést, a császár alkalmasint még élesebb szavakat használt volna, mint Károly román király, midőn a napokban egy angol újságíró előtt a magyar revízióról nyilatkozott. „A határmódosítás tárgyában a vitának még árnyéka sem lehetséges!” – vélekedett Hohenzollern Károly. Hohenzollern Vilmos, aki egy vasból kovácsolt nagyhatalom uralkodója és a világ legkülönb hadseregének ura volt, talán nemcsak a vita árnyéka, hanem a vita árnyékának gondolata ellen is tiltakozott volna.

    Elzász azonban francia lett. A népek és országok sorsát nem az uralkodók szavai, hanem történelmi erők irányítják. Ezek a történelmi erők minket is célhoz fognak vinni; érezzük és látjuk, hogy leheletük a mi vitorláinkat dagasztja. Tehát: Sursum corda! – az „utolsó” jelzőt pedig tartsuk egyelőre fenn zsupánok vagy prefektusok számára.

1936. február

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo