Czóbel Minka: Krisztus

Magas kereszten a város felett,
Haldokló szent, a Megváltó lebeg.
Bénult idegzetén megszűnt a kín,
Túl van a szenvedés határain.
Keresztje ágain csapdosva száll
Egy nagy sötétollú holló madár.
Megváltónk homlokát érinti szárnya
Reá borul a gyászos tollak árnya.

Tavasz-vihar kél a nagy távol égbe,
Ólomszín felhők szállnak rongyra tépve,
De a zavargó, vad felhők alatt
Elsiklanak az esti sugarak.
Ott lenn a napfény lám mi szépen terjed!

Fehér virágos, nagy gyümölcsös kertek
Selyemzöld fű, zománcos rét felett
Hullámzik, duzzad, nő a kikelet.
Tüzet szór a nap lángoló sugárja
Az ódon város fényes templomára.
Krisztus szeme mosta városra téved,
Utcáin látja azt a tenger népet:
Hogy álmodják ama zavargó álmot,
Hogy üldik a nem-lévő boldogságot
Hogy tolakodnak az egymás helyére:
És ezekért folyt áldozatként vére!

Szívébe vág most az Isten fiának
Mély szánalom, részvét, testvéri bánat:
„Atyám, atyám bocsásd meg, bármit tesznek!
„Hiszen nem tudják, hogy mit cselekszenek!
„Mely most szívembe szállt, ez égi fény,
„Sohsem csillan meg ezeknek szemén,
„Sohsem láthatnak tündöklő nagy égbe,
„Hogy hagyjam őket az örök sötétbe?”

Most lassan lassan a Megváltó lelke
Mintha fehér szárnyakkal útra kelne,
Oly útra, mely az „ösmertnek” határa,
Melyen minden halandó egymagába
Társ nélkül megy –
                         Melyen túl nem marad
Sem földi vágy, sem földi gondolat.

Az alkony száll, de nő az égi fény
Megváltónk megtörő, lankadt szemén.
A fény felitta lelkét, véle szálla
Máslét titkos, magasztos távolába.