Környei Elek: Isten hegedűje

Jegyzetek Európa válságos napjaiban

1940. május 15. [Részlet a könyvből, Pozsony]

Este a Zergehegyről a hegyoldalba épített úton jövet előttem feküdt a város. A levegő tele volt orgonaillattal, az égen szelíd fényű csillagok ragyogtak. Májusi este borult a tájra. Máskor talán egy ilyen szép tavaszi este hangulata fogott volna meg; ezen az estén élményszerűen hatott rám a város esti képe, ezer meg ezer apró fénypontjával, távoli lámpáival, a házakban, lakásokban felvillanó villanyfényeivel. Arra kellett gondolnom: e várostól nyugatra, a Duna jobb partjától, Ligetfaltól kezdve úgyszólván fél Európában, a kontinensen túl, Albionban is és egész Izland szigetéig most mindenütt egyiptomi sötétség borul e tavaszi este a városokra, falvakra. És minél inkább kellett erre gondolnom, éreztem: az esti fényben előttem fekvő város képét most tudatosan magamba zárom. Isten kegyét kell észrevennünk benne, hogy ma még van város az öreg Európában, ahol este kigyulladnak az utcákon, a tereken az ívlámpák, mikor az égen fényleni kezdenek a csillagok. Olyan ez a háborús fergeteg, mely rázúdult az emberiségre, mintha titokzatos, vad erők rabja lenne minden ember; s most, hogy az esti fényben tündöklő várost látva arra sok városra kellett gondolnom, amelyre ezekben a tavaszi estéken a börtön sötétsége borul – az elmúlt világháborúba nagyon sokat szenvedett magyar költő: Gyóni Géza e pár sorával vigasztalva magam szerettem volna vigasztalni az egész emberiséget:

Isten szemei, csak ti nyíljatok!
Isten szemei, fényes csillagok,
Rabságos éjben, bús térdeplésben
Lássatok szegény esdeklő rabot.

A város ott hivalkodott előttem esti fényben; szinte úgy tekintettem rá, olyan hitetlenül, mint egykor ama Tamás Jézus átlyukasztott kezére.