Zsabka Kálmán: Isten

Isten – a sok kínt nem bírom tovább.
Hitetlen népek halott torát,
Mit ülnek vérző nemzetem felett,
Mely vérrel védte mindig szent neved –
Nem nézhetem már némán, tétlenül.
Rabivadékot a puszta nem szül
S én gyáva lenni tovább nem tudok.

A végzet ellen harcba indulok.

Kezem a láncát, mit érted kapott,
Trónodhoz vágja! S mit a múlt hagyott:
Bosszúm kiöntöm szívem mélyéből
S a hitvány földnek hazug képéről,
Vérrel mosom le az álnok kacajt,
Mely ránk zúdított gyászt s ezernyi bajt!
Bűnöktől fonnyadt, céda kebelét
A tíz ujjammal tépem szerteszét,
Kivájom onnan a kufár szívet,
Mert rút aranynak szeretője lett!
Aztán kacagva, vértől részegen,
Csontokat termő néma réteken,
Keresztül izzó tűzfolyókon át
Fogom kergetni magát a halált!
S űzöm mindaddig, míg csak nem felel,
Szívét hazámnak hol temette el,
Ezer esztendő sírja hol zokog,
Az ellopott tűz merre, hol lobog,
Hol egy félisten, hol az a titán,
Ki átcsatázott a lét viharán,
Kinek szavára sírjából kiszáll
Fajtám s még egyszer hősin talpra áll,
Aki majd harcba viszi népemet
S megmenti ezt az árva nemzetet!
Ha pedig nem szól, a véres kaszát
Én forgatom meg és őt födöm át!
Aztán… aztán… jaj! ne hidd Uram,
Isten, ne hallgasd káromló szavam…
Nem tud a lelkem lázadni, csupán
Zokogva járni a nagy Golgotán,
Imát mormolni félve, remegőn,
S mint árva gyermek népes temetőn,
Keresni sírját annak, kit szeret…
Megérdemelten nyom az a kereszt,
Mit próbaképpen küldtél rám Uram.
Kelyhed, nyújtsd azt is, borát hadd igyam.
Tőle a lelkem majd lecsendesül,
Átkom a bánat könnyébe merül,
Vad láz sugalmát elfelejtem én
S feltámad bennem újra a remény.
S ha majd szívemben elhamvad a kín,
Akkor hazámnak véres útjain,
Honnan az élet messze költözött,
Fehérlő csontok ezrei között,
Melyek vádolva fordulnak felém –
Hozzád vánszorgok s trónod lépcsején,
Eléd borulva hajtom meg fejem
És sírva kérlek, bocsásd meg nekem,
Amit vétettem bűnt te ellened,
Hogy aztán újból áldhassam neved,
És hogy zokogva kérhesse a szám:
Isten – add vissza még egy szer hazám!