Jankovics Marcell: Hajótöröttek üzenése

Háborg a tenger. Láng az ég körül.
Szegény kis sajkám lassan elmerül.
    Háborg a tenger.

Még egy imádság. Állom a vihart, –
– És Isten hozzád, napsütötte part, –
    Száz istenhozzád!

Csak egyszer még – csak volna valaki,
Ki tudná és akarná hallani,
    Mi fáj, mi éget…

Csak egyszer még – egy csók, egy ölelés…
Ma értetek egy esztendőm kevés –
    Tíz évet adnék!

Tíz hosszú évet – ki hallgat reám?
Nincs más körül: nagy ég és óceán, –
    Magasság, mélység!

Hajótörött a végtelen vízen
Palackba zárja, amit még izen.
    Utolsó jaját…

Palackba zárom én is jajomat,
A könnyet, mit elsírnom nem szabad, –
Nagy igazam maroknyi hamuját,
Melyet még élet lángja perzsel át, –
Varázsigéket, mik megváltanak,
A néma szókat, mik kiáltanak, –
Hitem nagy átkát, – átkom nagy hitét,
Mely jövő fátylát tűzként tépi szét,
    Palackba zárom…

Haragos habba én is bevetem, –
Föl és le úszva omló vizeken
    Elringatózik…

Én süllyedek, – de messze valahol,
Amerre újra pacsirta dalol,
    S a fényt köszönti,

Forró fövenyre hullám visszatér, –
És üzenésem mégis partot ér, –
    Kifogják egykor!