Zsabka Kálmán: Földrajzóra

Az elemi iskolának ötödik osztálya,
A tanítás kezdetét már nagyon régen várja.
A kis fiúk a padokban némán ülnek, csendben,
Nézik a tanító bácsit s nem mozdul meg egy sem.

A tanító – öreg lélek – izeg, mozog, reszket,
Idegesen lapozgat egy régi földrajzkönyvet,
Mikor pedig az osztályon lassan végigpislog –
Azokban a vén szemekben hej! nehéz könny csillog.

Ma tartja az első órát a magyar földrajzból,
Mióta a régi térkép lekerült a falról,
Ma tanít csak legelőször azóta, hogy hordák
Magyarország drága testét széjjeldarabolták.

Ma tartja a vén tanító a legelső órát,
De a nehéz, fájó könnyek fojtogatják torkát…
Nem tud, nem bír szóhoz jutni, nincs erő szegényben,
Jaj, mert egy más, egy szebb földrajzt tanítgatott régen.

Nagysokára mégis erőt vesz nehéz fájdalmán,
– Egy halk s fáradt sóhaj búja susog fel az ajkán –
Fájó könnyét letörüli vén, reszkető kézzel
S akadozva, búsan halkan tanítani kezd el:

„Gyermekeim figyeljetek… ez itt… Magyarország…”
De elcsuklik, mert a könnyek szavait elfojtják.
Sírva nézi a térképet, melynek csonka foltja
Belemarkol a szívébe és szinte vádolja,

Hogy hazudott… gyermekeknek… őszbe vegyült fejjel…
Mintha törvény előtt állna… rájuk nézni nem mer.
Eldadogja azt a csonka, a meghagyott földet
S összetépi a térképet, mert nem mondhat többet.

Összetépi, darabokra, hogy többé ne lássa,
Hogy miatta ne hazudjon soha többé szája;
Majd szívéhez szorítja a régi földrajzkönyvét…
És az öreg úgy átkozza, átkozza a békét.

A legelső padban ült egy árva gyermek: Lackó.
Mohón leste mindazt, amit mondott a tanító,
De amikor elhallgatott s tovább nem folytatta,
Szemeiből könny csordult ki s így sírt fel az ajka:

„Jó tanító bácsi kérem, hisz’ sokat kihagytunk:
Erdélyország, Csíkszereda, hol apámmal laktunk,
Halkan zúgó fenyves Tátra, szép Besztercebánya,
Ős Kolozsvár, kuruc Kassa, Branyiszkó és tája,

Ahol édes jó anyuskám tanított imára
S fent, a légben fütyörésző pacsirta dalára!”
„Az már nem a miénk, fiam… idegenek bírják…”
Szól a vén tanító halkan: „… más betűvel írják.”

„Nem lehet azt írni másképp, érzem, csak magyarul!”
S a zokogó gyermek arca a láztól kipirul.
„Magyar kéz és kard szerezte, magyar fény övezte,
Pirosszínű virágait magyar vér öntözte!

Nem!… az másé sosem lehet: magyar virágos föld!
Nem is lesz ott más kikelet, csak piros-fehér-zöld!…
Itt anyám bölcsője ringott, ott született apám…
Székelyország és Tótföld, ők az én szent hazám!”

Elnémul a szegény, árva gyermek síró ajka,
Gyenge térdeit a poros padlóra lehajtja,
Egymásba kulcsolja a két kis kezét reszketve,
Ráfüggeszti könnybenúszó szemét a keresztre,

S az elemi iskolában, a templomi csendben,
Rezdül a lég s szívettépőn gyermekima lebben
És száll, repül szerteszéjjel, kunyhó-palotáig:
„Légy híve édes hazádnak magyar, mindhalálig!”

szozattv


szozat a tiszta hang Ősök Napja 2017 plakat 660x929 Esztergom-Nagyboldogasszony templom Shakespeare Szentivánéji álom1 Shakespeare Szentivánéji álom színlap aug202017bazilika vacsztistvan arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo