Vidor Marcell: Orgona szól

Orgona szól… nem halljátok a hangját,
Mikor reszketve a szívünkbe olvad,
Mintha az ének bús melódiája
Lelke volna ott fönt az angyaloknak;
Orgona szól és áhítatra kelve
Tér Istenéhez a hívőknek serge,
S buzgó imába mélyen elmerülve
Egy könny csak az, mely ott csillog szemükbe.

Orgona szól… nem halljátok hangját
Elfojtott könnynek, néma zokogásnak,
Úgy szállnak föl a légben viharozván
És a szívekben véres medret ásnak…
Orgona szól oly lágyan zöngedezve,
S kitör lassan a honfibúnak könnye,
A sós hullámok, amíg patakoznak,
Csöppjei mind, óh mind a honfigondnak.

Orgona szól… te napsugáros Isten!
Űzd el felhőjét vészes zivatarnak,
S kiket lesújtott meghasonlás átka,
Adj már nyugalmat szegény magyaroknak.
Orgona szól… úgy sír, borong a hangja,
Óh tiéd e szó, mindenki úgy hallja…
Tiéd, tiéd s míg száll az örök béke,
Árnya besuhan hívőid szívébe.

Orgona szól: hát jertek templomomba,
Kiknek szívét a fájdalom földúlja,
Orgona szól… ki le a porba omlott,
Azt én a porból fölemelem újra!
Orgona szól… ki hitét elvesztette,
Nézzen föl csak egyszer csillagszemembe,
S hitét éntőlem százszor visszakapja…
Isten vagyok én… a magyarok apja!

Orgona szól… az Isten hangja rezdül
Forrásaként az édes enyhületnek,
Orgona szól, s a lelki meddőségben
Bimbót hajtva új remények születnek…
Orgona szól, s rá fölujjong az ének,
Kik zúgolódtak, azok is megtérnek,
S összeforrnak testvéri szeretetben,
Orgona szól a földön, s az egekben.