Nyirő Józseffel, erről-arról. I. rész

    Nyirő József, „A sibói bölény” szerzője nyilatkozik az erdélyi magyar irodalom problémáiról

    [Székely Molnár Imre, a Hajduföld tudósítójától]

    A múlt hét szombatján nevezetes esemény történt Debrecenben. Az erdélyi írók irodalmi estet rendeztek a vármegyeháza dísztermében. A debreceni közönség szűnni nem akaró tapsaival fogadta az erdélyi írók előadását. Este a Csokonai-kör bankettet rendezett a tiszteletükre az Angol Királynő különtermében, s itt alkalmuk volt hosszabb ideig beszélgetni Nyírő Józseffel, aki az erdélyi magyar irodalom egyik legtehetségesebb reprezentánsa, és az erdélyi újságírás egyik legpregnánsabb képviselője, a magyar ügynek mindig az első sorokban harcoló katonája.

    Az Angol Királynő vendéglő egyik csendes sarkában beszélgetünk. Vékony szikár alak, csontos, nemes metszésű férfiarc, vesékig ható éles tekintet, fekete haj: ez Nyírő József. Elegáns fekete ruha van rajta. Ahogy kérdezem, pontosan lecsapódó rakéta-mondatokban felel, melyekben lehetetlen nem érezni egy lázas koponya nagyszerű idegmunkáját, az igazi nagy író éles szemét, mellyel halálos biztonsággal látja a magyar irodalom jövendő útját, ami egyúttal az erdélyi írók sorsát is jelenti.

    Egymás után teszem fel neki a kérdéseket a magyar irodalomról, új regényéről, A sibói bölényről, jövendő terveiről, munkásságáról, hogy az ő igazi helyén: az újságban a nyomdagép százszorozza meg a szavát s vigye a magyar, keresztény közvélemény elé.

    Régen tanár voltam Nagyszebenben – kezdi a beszélgetést –, de változtak az idők, és a megszállás alatt ott kellett hagynom a tanári állást. A Kolozs megyei Kidén vásároltam egy malmot, ami bizony olyan rosszul ment, hogy sajátkezűleg őröltem a gabonát, mert ahhoz, hogy munkásokat tarthassak, nem volt jövedelmem. Aztán meghívtak szerkesztőnek a Kolozsváron megjelenő Keleti Újsághoz s ott dolgozom azóta folyton a redakcióban. Irodalommal már régen foglalkozom s a Jézusfaragó ember című kötetemben van egy kis novella Lopják a gyümölcsöt* címmel, amely először jelent meg nyomtatásban az életemben. Ezzel a novellával fedezett fel engem az Életben Andor József akkori szerkesztő, aki buzdított buzdító szavaival s leveleket írt nekem Erdélybe. Egymást sose láttuk, de így távolról is, mint a legjobb ismerősöket emlegettük egymást. Még molnár voltam akkor, mikor az erdélyi irodalom új lüktetést vett és irodalmi pályázatokat tűztek ki az írók serkentésére és egymás után háromszor megnyertem novelláimmal a pályadíjat. Utoljára a Kolozsváron megjelenő Ellenzékben volt egy ilyen pályázat, melyet Rapsóné rózsája című történelmi novellámmal nyertem meg s különösen az tölt el örömmel, hogy erre a novellámra még a mai napig is élénken emlékeznek az olvasók s jártamban-keltemben e novellával kapcsolatban beszélgetnek rólam.

    Felcsillan a szeme, mikor A sibói bölény című kétkötetes munkájáról kérdezzük, melyet az Erdélyi Szépmíves Céh adott ki, amely cég az Erdélyi Helikon könyvvállalata.

    A sibói bölény az öreg Wesselényiről szól. Ez a kor ugyanis édes testvére volt a mai erdélyi kisebbségi sorsnak. Akkor is hatalmas küzdelmeket folytatott a magyar az anyanyelvért és nemzeti egységének, szabadságának megóvása érdekében. Ez a körülmény hozza oly közel a témát a mai világban élő emberek szívéhez s ennek tulajdonítható, hogy a könyvemet nagy tetszéssel fogadta az olvasóközönség. (Az érdeklődés a könyv iránt oly nagy, amiből arra lehet következtetni, hogy A sibói bölény az utóbbi évek legnagyobb könyvsikere lesz. Ezt bizonyítja a Nyírőhöz küldött számtalan levelek tömege és az a körülmény, hogy az egyik magyar lapkiadó vállalat soron kívül hozza ki szép kiállításban s egy hónapon belül már meg is jelenik a magyarországi könyvpiacon.) Ennek azért örülök legfőképpen, mert a magyarországi közönség is elevenen érdeklődik az erdélyi irodalom iránt, s ma már komolyan elmondhatjuk odahaza, hogy valóságos templomi hangulatban fogadnak minden újonnan megjelenő magyar könyvet. Az erdélyi írók többet akarnak nyújtani, mint ahogy a szokásos irodalmi munkáknál eddig történt, s ezért a viszony az író és az olvasó között igen magasztos szempontokra támaszkodik. Ezzel tisztában van minden valamirevaló erdélyi író. Ez jelenti nekünk a legnagyobb elégtételt a küzdelmes sorsban. Sajnos, kenyeret az irodalom nem jelent egyikünk számára sem, tekintve a nyelvhatárok kicsiségét, nekünk az irodalom csak kötelességet és igen sokszor megpróbáltatásokat nyújt. Otthon nemes és szent dolog a toll, mondhatjuk, hogy az erdélyi kultúra történelemírása folyik általa és vele. Hogy értékben az egységes magyar irodalom mai nívója mellett mit jelent az erdélyi irodalom, ezúttal nem kívánom érinteni, de az a szellem, ami benne és általa megnyilvánul, feltétlenül akkora érték, ami művészi kiteljesülésében is meg fogja találni a kellő kifejezési formát. Az erdélyi irodalomban mindössze egy tragikus dolog van: nem tudjuk, mi lesz az új írói generációval! Fiataljaink nemigen vannak, és ma, amikor sok leérettségizett magyar fiú nem tud helyesen írni, fájdalmas arra gondolni, hogy hol vannak azok, akiknek a fáradt tollat majd átadhassuk. A tehetség azonban így is meg fogja találni az útját, és hiszem, hogy az erdélyi irodalom még nagyon sok meglepetést fog nyújtani. A magyar városokban mostani utunk alatt örvendetesen tapasztaltuk, hogy a magyar nyelvterületeken ma már nem kell bemutatni tízéves munkánk eredményét, mert az erdélyi lélek mindenhova megtalálja az útját.

    Búcsúzásnál egész szíve lelkesedésével mondja: az erdélyi íróknak csak egy programjuk lehet: minden balsorsban fáradhatatlanul dolgozni és dolgozni!

Hajduföld, 1929. március 31.

[IX. évf. 73. szám], 19. oldal

*/ Nyirő József elbeszéléseit 1909-től közölte a győri Nagyasszonyunk, 1910-től 1921-ig az Andor József Cyprián szerkesztette Élet. A Lopják a gyümölcsöt 1918. június 2-án jelent meg az Életben. Újraközölte a kolozsvári Keleti Újság 1920. november 21-én.  

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo