Kiss Menyhért: Censztochói legenda

Ős Jaznagora felhős orminál,
Mint egy repülő, óriás sirály,
Mely szárnyait a fellegekbe vonja:
Áll zordonan a templomok templomja;
Hajnaltól egyre folynak a misék,
Tarka búcsúsnép a nagy messziség,
Százezrek jönnek, bánattal, arannyal,
S ha elsírják, mi szívüket átjárja,
Könnyen, fehéren mennek, mint az angyal,
Meghallgatta a censztohói Márja…

És ott, hova litvánok, lengyelek,
Százéves gyászt, keservet, könnyeket,
Titkon elsírni járnak, ahova
Nem ér el a vad zsarnok ostora,
Fehérkámzsás pálosok seregébe,
Hol szent zsolozsmák hangja epedez:
Élt szomorún, törötten, feledésbe,
A legutolsó magyar szerzetes…
Páter Kovács… míg délcegen járt lábán
Lengyel felhőkön ő volt a szivárvány,
Nála a remény sohase volt fogytán,
Míg sírt a lengyel hona állapotján –
Köréje gyűltek, lesték, amit mondott,
Mint a zsidók az égő csipkebokrot:
„Testvéreim, lelketek rejtekén
Éljen olthatlan a remény,
Nőjjön a hit, hogy nem maradtok árván,
Megmozdul egyszer a nagy magyar Kárpát,
Minden fenyüje katonává válik:
A Tátrától az ojtózi határig,
És jönnek és a moszkovita járom
Köddé, párává foszlik mint az álom…”

S Páter Kovács az Úrnak hű cselédje,
Hogy életét irgalommá cserélje,
Míg gyötrő böjtben vergődött a teste,
Minden éjjel a Szűzet fölkereste;
Két pisla mécs sápadó fénye őt,
Kövön térdelvén a szent kép előtt
Aranypiros glóriába fonta,
„E megláncolt, rabszíjra fűzött honba,
Hol Kosciuskó lelke lobogott,
Küldj villámlást, ágyúkat, lobogót,
Fekete sast, szilaj fergeteget,
Mely magyar földön kerekedett,
Lássam a hajnalt, aztán vedd a lelkem,
Áldozattal, engeszteléssel telten…”
És seregestül rohantak az évek,
A Páter haja ezüstösen fehér lett,
Misék, hórák közt várta, egyre várta,
A virradást a censztochói várra…
És a kétkedők a hitlenek
Állták, hogy ma legendák nincsenek.

És aznap éjjel… a kopár, szűk cellába
Olvasván hittel a szent szöveget;
Lelke mennyei álmot szövöget:
Robbanást hall az éjszakába –
Földrengető, hatalmas robbanás,
Még el se ül és követi a más;
Kürtök riadnak, dobok peregnek,
Ütemes lépte döng a seregnek.
Csodaszép álom… tán elszenderült,
Arcán fodrozik vidám, szent derű,
Hogy így tréfál az álom… de mégse, mégse,
Ez kartács, zápor, ágyúk tüzelése,
S lent a klastromhegy lába alatt
Menekülő, riadt, kozákcsapat –
Fölrántja ablakát, s a bősz zsivajba
Különös szót hall, azt, hogy „rajta, rajta!”
És egyszerre… öreg, bicegő lába
Csodálatos erőt érez, rohan,
A magyar szó fölgyúl az éjszakába,
S mint két fénylő csillag, olyan;
A perjelnél terem: „Nézz a völgybe le,
Verve rohan a zsarnok serege,
Magyar huszárok verik a kozákot,
Ez a te csodád, Szent Szűz Anyánk, oh áldott!” …
S a pálosok aranyos kazulákba
Öltöznek és fáklyákat gyújtanak,
Messze csendül kórusuk hozsannája,
Mennek elébe a hadaknak…
Az éj borzalmától reszket a tájék,
Röpködnek a gyémántos pluviálék,
Elül a novíciusok, fráterek,
Kezükbe égő kandeláberek,
Így indul a völgybe a menet,
Elül régi szent zászlók lengenek,
És egy kereszt, magyar szív megremegsz-e?
Az erdélyi Fráter György szent keresztje…
S a város parancsnokához érnek,
Ajkukon elhalkul az ének,
Szól a prior: „Vitéz tábornok úr,
A lengyel Pálos-rend ide vonul,
Magyar lengyel barátok állnak itt:
Vegyék lelkünk szentséges lángjait…
Nézzék az ódon, óriás templomot,
Minden oltárán minden láng lobog,
A megváltó magyar sereget várja:
Ki hozta, védte, a cesztochói Márja”…

S véres-porosan megy a sereg,
Nem fáradtak, most mindenki örül,
Lágyan csókolgatják nyári szelek,
Hajnali sugárzás köröskörül:
Feléjük perzselt lombok inganak,
A csukaszürke világhírű had
Így megy… Köszönti ezer harang,
S égő falvak a völgyben, alant.
És fenn a dómban a szószékre lép
Egy délceg, vállas, fehérhajú pap,
Arcán, szemén gyönyörök láza ég,
Csorog a könnye, mint patak;
Két öreg karját áldásra tárja,
Téged ölel Duna-Tisza tája,
Akar beszélni… a hang, a szó,
Nem tud feltörni, csak emészti, rázza,
Úgy áll, mint bérc, amelynek feje hó,
Bent szaggatja vulkánok izzó lángja;
Könnyítni szeretne nagy honszerelmén,
Szólni kunsági édesanyja nyelvén,
És szól… miképp Szent Mihály harsonája,
Ha éj szakad ezer csillagvilágra,
S mindeneket majd ítéletre szólít,
Napok, csillagok élő s holt lakóit:
Úgy kiált hosszan, megremegve, zokogva,
Mintha lelke ezerre szakadozna,
S egyszerre öntené ki mennydörögve,
Mit éltén át bilincsbe összetörve
A lelke mélye félőn fogva tart:
„Fiaim… Isten áldd meg a magyart!”…

szozattv


szozat a tiszta hang PozsonyiCsata Határterületen szolgálnak Ordo liturgicus Budapestinensis KONDOR_MEGHIVO
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo