Reményik Sándor: Üres kardhüvely szól

Kereslek, Lélek –
Szomjazom Reád –
Nem lehetnek szomjasabbak a fák,
S a füvek szomjasabbak nem lehetnek
Harmat, s eső után,
Mint ahogy én aszottan epedek
Lélek utánad. –
Mert íme megüresíttettem megint –
Hogy ne legyek egyéb,
Mint hüvely, melyből kiröppent a kard –
Valahol véresen és fényesen
Körülhordoztatik
Bíztatni, s erősíteni
E csillagtalan mindenség-homályban –
És a veszedelemre inteni
Minden magyart.
Ahol magyarok élnek, »valahol«,
S talán mindenfelé
Körülhordoztatik
Véresen, s fényesen a kard.
És én megüresíttettem megint,
S talán véglegesen,
Hogy kóboroljak sírón, gyáván, gyermekesen
És test szerint.
Valahol én mindenkivel vagyok,
S itt nincs senki velem,
Mivel megüresíttettem megint.
Kóborolok siránkozón
A beteg testnek törvénye szerint.
Van-e szomorúbb, s nevetségesebb
Egy élőn, s érzőn földbeásott,
Eltemetett
Rozsdás és üres kardhüvelynél?
Mondjátok, én édes testvéreim,
Van-e szomorúbb ennél?
Én is hogy megvetem!
S lassan mindenki vállvonogatva,
S szánakozón legyint –
Mivel megüresíttettem megint.
Nincs mit kezdeni
A rozsdás kardhüvellyel
E testi, s lelki fegyverekkel
Felfegyverzett zord világ közepén.
Hiába jajgat ez a költemény
S haszontalanul jajgatok
Én:
Aki kettészakadtam.
S tán hasztalanul szomjazom Reád
Lelkem, messzetűnt Lélek,
Mint harmat után a füvek, s a fák.
Kiszállt fényes káprázatod
Nyomán hiába futkosok,
Hiába keresem
Fel-felvillanó szikrácskáidat
Ó, lelkem, Lélek,
A velem-rokon tükör-arcokon.
Lehervad róluk megtört mosolyom.
Ijedten és idegenül
Nézem őket
És csupán test szerint.
Mivel megüresíttettem megint.
S Lélek, s világ törvénye tán
És kettészakadt én-emé,
Hogy megüresítve megint
Kóboroljak gyáván és együgyűn,
Sírón és nyomorultan –
Test szerint.
S feküdjem: földbeásott kardhüvely,
Aki mellett szánakozón,
S tán megvetéssel megy mindenki el.
S valahol véresen és fényesen
Körülhordoztassék a kard,
S része legyen,
Parányi része minden diadalban,
Mely égfelé visz embert és magyart.

Kolozsvár, 1941. ápr. 23.