Barkuti Jenő: Ady Endréről szólva…

Van a magyar kultur életének néhány sarkalatos pontja, ami újra és újra szembetűnik, ha a gondolkodó magyarok visszatekintenek elmúlt életükre s sorsunkon kezdenek töprengeni. Aztán ha eljutunk odáig, hogy összevetjük a történteket napjaink közéleti viszonyaival, különös azonosságokat tapasztalhatunk. Legjobb vizsgálati terep ehhez, irodalmi múltunk, ami társadalmi viszonyaink mindenkori állapotának élethű lelki fotográfiája, erkölcsrajza. Mondhatni: össznépi pszichológiai térképünk. Itt van Ady Endre személye és költészete, ami miatt a párhuzamok keresésében nem érdemes tovább menni, s nem szabad megkerülni sem, mert amit a magyar életről, társadalmi kapcsolatinkról, közerkölcsünkről írt, abban sok vonatkozásban kísérteties a hasonlóság napjainkkal. Ergo, ennek okán itt van egy újra éledő Ady kultusz, amivel kezdeni kellene valamit, mert bizonyos hogy a jövő nemzedéknek is sok töprengést okoz majd Ady és költészete, mert mindig visszakanyarodunk Adyhoz, mint szomjazó a kúthoz. Magyar írástudó mind itt köt ki. Ide zarándokol, ide menekül, itt keres vigaszt. Mondhatnám: Ady a mi Mekkánk. Nála keresünk gyógyszert bajainkra. Balzsamot fájdalmainkra. Mellette tudunk csak magyar módra sírva vigadni. Hogy viszonyuljunk hát ehhez a jelenséghez?

    Elöljáróban talán: ne csodálkoznunk azon, hogy vannak s lesznek olyanok, akik nem tudnak betelni Ady Endrével és költészetével és már- már szentként tisztelik. S lesznek, akik nem szeretik, sőt csak a rosszat a gyarló embert keresik, kutatják hátra maradt munkáiban, rövidre szabott életében, mert őszintesége, szókimondása ősi ellenszenvet vált ki bennük. Ami bizonyos: kevés olyan magyar akad, aki közömbös maradna iránta.

    Az utóbbi időben viszont, -- miután az új gazdasági és ideológia földrengés utórezgései is elmúlóban vannak,-- Ady kritikusai részéről, tapasztalható egy hangulatváltozás. Tulajdonképpen, ez is törvényszerű, miután lassan megnyugodni látszik a felkavart magyar közélet, s eljutottunk odáig nagy nehezen, hogy sor kerülhetett az oktatási irányelvek felülvizsgálatára, elkezdődhet az új ideákhoz való alkalmazkodás. Ez a tevékenység viszont nagyobb körültekintést igényel, mint egy privatizált üzemből a régi dolgozók elkergetése. Figyelemmel arra, hogy az ideológia a fejekben, lelkekben él, amit évtizedeken át gondoztak, ápoltak, sulykoltak. S most ezt az ideológiát kellene, megreformálni, lehetőleg nagyobb zökkenők nélkül. S ez bizony nem megy egyik napról a másikra. Ezért fordulhatott elő, hogy az új magyar nemzeti oktatási irányzat, sokat váratott magára, s még így is csak cseppekben jutnak el az új felismerések, a mit sem sejtő, kellően elfásult, iskolát belülről már régen látott közönséghez. Számukra egyelőre, még vásári vitatkozásokból, tojásdobálásokból, emléktábla összetörésekből derül ki, hogy voltak, s vannak nekünk még íróink, költőink, a korábban tanítottakon kívül is. S lassacskán, az elhallgatásra kárhoztatott költők, írók, alkotók, föl –föl bukkannak a feledés homályából és csendesen hazatérnek. Így jutott haza, nagy prüszkölések között Wass Albert, majd Tormai Cecilé s óvatosan itt jár már Nyírő József, Kodolányi János és Kerecsendi Kiss Márton is. A lista közel sem teljes, de ne legyünk türelmetlenek, meg fognak jönni a hiányzok is, amint a régi hatalom vazallusai kellőképpen elfáradnak, és kihalnak. Bizonyos, hogy lehet majd az üldözöttekről is beszélni…

    Ami miatt, most mégis Adyról érdemes szólni, ahhoz ez a mostani átalakítás ad apropót. Mivelhogy az új nemzeti ideológia keresése közben, az újonnan hazatérők elhelyezése, Ady- t sem hagyja változatlanul. Ahogy elnézem, az utóbbi idők publicisztikai termését, több kritikus észrevétel akad vele kapcsolatban, mint a rokonszenvező megnyilatkozás. Ez az új tendencia részint abból fakad, hogy a kommunista rezsimek idején, felfedeztek Ady- költészetében néhány verset, ami úgy illett a kommunista eszméhez, mint tolvajkulcs a zárhoz. Ezért került Ady, tudtán és akaratán kívül a vörös zászló bojtjára és a szocialista oktatási tematikák élére. Pedig hát költészetében szó sincs erről. Ady a magyar életet énekli meg.

    S ami nem lényegtelen: Ady őszintén és szívhez szólóan pendítette meg a magyar lélek húrjait. S most váratlanul kiderül, hogy Ady költészete aktuálisabb, mint egykoron. S itt kezdődnek a most kibontakozni készülő oktatási tematika körül a gondok. Ady egyik- másik verse időszerűvé nemesedett. Mert bizony, a pénz hatalom természete, nem változik. Sőt, mos, a hirtelen jött meggazdagodások idején, amikor nagyobb birtoktestek vannak már az „új családok” kezében, mint ami néhány évtizede még hatalmas bűnnek számított; megjósolható, hogy az új úri osztály és annak összegyúrt hatalma részéről, Adyval bajok lesznek. Némely verse ugyan is, olyan mintha most írta volna. Itt van mindjárt jó példának az egykor kihagyhatatlan, sokat idézett: A Magyar ugaron, verse. Ennek a versnek minden szavát érdemes egy picit ízlelgetni, mert Ady a magyar viszonyok szimbolikus érzékeltetésével, megvilágítja a romlott magyar állapotokat, amelyek sajnos—mint az érzékeljük-- öröklődnek. A vers első sora már rögtön felkészíti olvasóját a nagy konklúzióra. Elvadult tájon gázok—írja. Olvasójára bízva az elvadult táj gazos, áthatolni nehéz látomását. S az elvadult táj megidézése, már sejteti a folytatást, a gyötrelmes, útkereső barangolást a vad indák között. A vers sommája azonban következő pár sorban él igazán: „Lehajlok a szent humuszig: E szűzi földön valami rág./ Hej, égig érő gisz- gazok, hát nincsen itt virág? „ S ezt az idézetet olvasva, hallgatva, a szent humuszon boldogulást keresők, a reménykedők, a csalódottak, ráismernek a kérdésre, amit már annyiszor megfogalmaztak magukban más szavakkal, más időkben és megfogalmaznak napjainkban egymással beszélgetve: Hát nem lesz itt rend? A csibészek, a gazemberek már az égig érnek, s nincs, aki elszámoltatná őket? Azt molesztálják, aki dolgozik? Hát nincs itt igazságszolgáltatás? S lehetne folytatni még hosszan napjaink kérdéseit, amit tulajdonképpen a magyar sajtónak illene feszegetni! Ámde helyettük, még ha szimbolikusan is, egy halott költő kérdése kísért. S ha meggondoljuk hány és hány üres zsebű literátor, holnapért küszködő „feleslegessé „vált mérnök, reménykedő, alkalmazkodni próbáló hivatalnok, munkát álmodó, műhelyét feladni kénytelen, családjáért reszkető varrónő, és hány égő szemű tanár érezte és érzi úgy, Ady verseit lapozva, hogy ő az a kunfajta nagy szemű legény, aki csordát őrzött és nekivágott a híres magyar Hortobágynak.

    Akiknek neki kell vágni, el kell indulni a vándor életnek. El kell menni boldogulást keresni egy londoni étterem mosogatójában, vagy egy francia szerviz autómosójába, mert itt már mindent kapu bezárult, itt legfeljebb tengődni lehet, máról holnapra. Az itt maradó poéta pedig, jobb esetben káromkodhat, vagy fütyörészhet. Bizony, most derül ki, hogy Ady nem szórta el nyilait, hanem a múltból, a túlvilágról is pontosan, egyenesen a lelkünkbe talál. Mondhatnám fennköltebben is: A szívünkbe költözik.Ez a szókimondás rokonszenvet ébreszt a költő iránt, ami nem mindenkinek, s nem minden hatalomnak van ínyére. S ez is milyen különös. Jó néhány költőnkkel nem tud a mindenkori magyar hatalom dűlőre jutni. S úgy veszem észre, Adyval is ez lesz a hiba. Noha a politikai pálfordulások idején, amikor új zászlókat fújnak a szelek, nagyon jól jönnek szókimondó poétáink versei. Lehet tőlük idézni, lehet szabadság vágyukra hivatkozni, mert a változó időkben az igazságra tapintó idézetek nagyon jól hangzanak. De amikor már elkészültek a napenergiával működő villák, s a parknak beillő kertben már unalmas a kinti úszó medence, és azon kell gondolkodni, melyik bankszámlán is vannak azok a könnyen jött, bizonyos tíz és százmilliók, akkor már nincs szükség a poétákra. Egyszerre kényelmetlenné válnak a nemzeti ünnepek, ahol – sajnos-- meg kell jelenni a hatalom gyakorlóinak és elő kell adni a napi 12 órát robotoló, vagy alkalmi munkán tengődő, kopott farmeres fiatalnak, hogy ez az ünnep tulajdonképpen az ő ünnepe is, mert ki van már harcolva a szabadság… Isten ments ilyenkor Petőfit emlegetni. Igazán Babits: Petőfi koszorúi kívánkozik elő nemzeti ünnepeinken, ha akadna, aki meg merné idézni. De hát ugye, ahogy Babits fogalmazott: Hol a szem szemével farkasszemet nézni? Úgy tűnik ez az erkölcsi erodálódás nálunk megállíthatatlan folyamat. A hatalom közelébe kerülve, a legtöbb politikus elveszíti realitás érzékét, a hatalom párnázott székeiben, már néhány év multán mindent elfelejtenek. Elfelejtik mindazt, ami korábban ehhez a földöz, ehhez a néphez kötötte őket. S ez a mentalitás, úgy látszik, független pártoktól-ideológiától. Ez a hatalmi tobzódás, uralkodási vágyás, ez a mámor, minden jel szerint, keleties magyar szindróma. Történelmi kisiklásaink számláit visszalapozva, mindig megtaláljuk ezt a tételt. Ady azért szerencsésebb eset, mint Petőfi: Nem lázad! S meghittebb érzelmeket ébreszt. Az ő költészete líraiba, lágyabb, simogatóbb. Nem töri rá érzelmeinkre az ajtót. Diszkréten kopogtatva kér bebocsájtást. Csak úgy egyszerűen, fülünkhöz hajolva, majdhogynem súgva, tudatja velünk: Párizsba tegnap beszökött az Ősz… Aztán folytatja: Szent Mihály útján suhant nesztelen, / Kánikulában, a halk lombok alatt./ S találkozott velem./ Furcsa módon, ez pár sor, bele tud karolni az ember lelkébe. Hányszor éreztük már nyár végén, amikor egy zivatar zárja le a nyarat, s utána egyszerre frissebb lesz a levegő: Valami megváltozott: Vége a nyárnak. Melegen süt még ugyan a nap, de ez már nem az a nyár. Ez már az ősz, s a befejezés időszaka következik. S mennyivel mást mond ez a nyár vége, az első szerelmétől búcsúzó húszévesnek, mint a hatodik ikszet átlépő ízületeivel bajlódó öregnek?

    Egy perc: a nyár meg se hőkölt belé / S Párizsból az ősz kacagva szaladt/-- mondja Ady. Örök igazság. Kacagva illan el az élet. Ügyet se vet ránk. Új ifjakat igéz meg. Új szerelmeket lobbant fel. S mintha azt kérdezné csúfolódva: miért vártál? Miért nem igyekeztél? S mire észrevettük volna, már búcsú nélkül odébb is állt, mint a hálátlan szerető. Pedig mennyi mindent szerettünk volna még: alkotni, tudni, látni, elutazni, megérinteni, szeretni… De a nyár, az idő, az élet, nem vár egy percet sem. S mindezt az agonizáló, de még zümmögő falevelek erősítik meg: elmúlt az ifjúság…

    S lehet azon vitázni, hogy mindezt megérezni és felfogni, csak egy élmény, hangulat kérdése; vagy általa valami más fajta kötödés is kialakul? Kialakul bizony. Költő és olvasója köz észrevétlenül létrejön egy bensőséges érzelmi kapcsolat. Mondhatni: ez már barátság. Ady jó barát lesz és évek múlásával is él a kapcsolat. Noha nem találkoztunk személyesen, de versei révén ismerősünké lett. Sőt, úgy tűnik, mintha régóta ismernénk. Mintha egyszer régen beszélgettük volna már egy kávéházi asztalnál vagy a Duna parton. Olyan barát, aki tanácsot tud adni, mint egy tapasztalt nagyapa. Nem csak egy megállapítás, nem csak egy impresszió jön át ezen a versen, hanem a figyelmeztetés is: Számolj az elmúlással, az idővel! Tartsd jól az emlékezetedben: semmi sem tart örökké… S ebben a jó tanácsban érezzük a barátság melegét. Ami természetesen, csak azoké, akiket meg tud érinteni ez a vers. Ez Ady múlhatatlan ajándéka! Noha bennünk él a sejtelem, ott lüktet a vérünkben, az exitus, mert ez mindanyónk közös sorsa, de mégis, erre az elmúlásra Ady hívja fel megkapóan a figyelmet. Ezért költözik lelkünkbe ez a pár versszak. S ezért érezzük fájdalmát minden ősszel, amikor elindulnak az enyészet felé a tréfás falevelek. Halljuk a figyelmeztetést: Vigyázz, mert az élet, a boldogság, gyorsabban múlik, mint azt gondolnád!

    S van ebben a versben két sokat magyarázott sor, ami Ady szimbolizmusának sajátja: Ballagtam éppen a Szajna felé /S égtek lelkemben kis rőzsedalok/ Füstösek, furcsák, bíbora/ Arról hogy meghalok /Néha felvetődik a kérdés: mit is rejt ez a néhány sor? Mit takarnak a kis rőzsedalok, amelyek füstösek, furcsák, búsak és bíborak? Erről a szimbolikáról is több féle magyarázat forog. Idő múlásával ugyan is a „kis rőzse dalok”, felejtődtek. Merthogy ritkán égetnek manapság már rőzsét. Sokan valamiféle egzakt impresszionista költői látomást vélnek felfedezni, pedig a kép sokkal prózaiba. Néhányunknak még ehhez a költői képhez elég visszautazni emlékeink lőcsös szekerén az elmúlt század présházai elé, ahol ősszel, szüret után a hegyen, amikor már leforrt a bor, pezsget az élet a pincék előtt, a dér fehérre festette a sárguló pázsitot, tüzet gyújtottak a tavalyi rőzse venyigével, hogy egy kis vizet melegítsenek, s a rőzseláng fellobbant néhány percre. Furcsán, ringatózva sűrűsödik ilyenkor a füst, majd bíbor színre vált a tűz, s a cifra lángok tánca közben, kiadja melegét. S ahogy fellobbant, úgy hamvadt el, néhány percek alatt a rőzse tűz. Ebben a fellobbanó tűzben, jó szem meglátja az élet elmúlását. Az égő- síró, nedves kis rőzse nyalábok pedig a jó fülűeknek énekelnek; azt énekelik: jaj, meghalok… S ha egyszer az életbe úgy adódik, hogy ősszel, valami csoda folytán, meglátjuk, még ezt a tűzet, biztosan ráismerünk Ady melankóliájára. Mint ahogy A grófi szérűn is ott tudunk állni azon a bizonyos reggelen, amikor pernyét fújnak a szelek. Idézzem a verssorokat? Azt hiszem jó olvasóimnak felesleges. Sokan vagyunk, akiknek ezt a verset kívülről kellett fújni. Inkább úgy tenném fel a kérdést: Ki érzi meg közülünk ezt a pernye szagot, mert ez a vers is aktuálissá módosult? Aki, valami eldugott műhelyben alkotott már valamit, s alkotásában benne van munkája verejtéke, szorgalma, tehetsége, boldogsága; aki katedrán állva kibontotta már a gyermeki értelmet, s látta azt felragyogni, aki fizetségül mindig csak annyit kapott, hogy holnap is folytatni tudja a robotot: az érzi a pernye szagát. S jaj, hányan vagyunk ilyenek!   S tudjuk azt is, hogy jön valaki, aki birtokba veszi, amit teremtettünk, amibe a szívünket adtuk. S rá kell ébredni, hogy amit oly nagy szeretettel alkottunk, az nem a miénk, mert csak eszközök voltunk az alkotásban, mint valami élő szerszám. Rádöbbenünk: az élet örök körforgása ez. Nem is volna ezzel gond, mert hiszen erről szól életünk minden lüktetése.Csakhogy a magyar valóság arról is szól, hogy innen kezdve ránk már nincs igazán szükség. Ki érzi ezt? Nyilván a magyar élet iskoláját megjárt, sokat tapasztalt versolvasó. Pontosan tudja, hogy ebben a versben, az ő életéről is szó van, mert már jó néhányszor nem méltatták erőfeszítéseit, eltulajdonították ötleteit, mert csúnyán alul fizették, mert becsapták, mert kirabolták, menekülnie kellett, avagy egész egyszerűen baleknak nézték, ez a méltánytalanság köszön vissza újra és újra a magyar sorsban. Ezt az életérzést interpretálja Ady, az utat kereső, csalódott olvasójának.

    Mindehhez az életérzéshez, forró nyarat enyhítő éjszakában, a fékezhetetlen tűz tántorító hőségének látomásával lep meg bennünket. Hirtelen rá eszmélünk a tragédiára. Reccsenő deszkapalánk, égre morduló láng, és a vad fájdalom. Csupán néhány Ady gondolat s a kép magyar fájdalommá áll össze. S észrevétlenül, akaratlanul, lelkünkre telepszik a szomorúság. A végzetes tűz és a kiszolgáltatottak: koldusok, rossz álmú zsellérek sorsa elér bennünket. S ez a körülmény is különös. A verset olvasva ébredünk rá, a hétköznapok kiszolgáltatottságára, lelki sivárságára, amikor azon vesszük észre magunkat, hogy tulajdonképpen belenyugszunk a hazugságok láncolatába. Nem tiltakozunk már a megtévesztések, a svindlik, az átverések ellen. Tudomásul vesszük, hogy a semmirekellőknek, a svihákoknak a csalóknak, tízszer-százszor több jár erre felé, mint aki becsülettel végzi munkáját. Nem keresünk már okokat, összefüggéseket. Beletörődünk a sorscsapásba: Nekünk itt ennyi jár! S ezt már csak csendesen nézni szabad. Legyen ennyi elég, mert Magyarországon ez így van. Így is volt, és ennek így is kell lenni… Azt is tudjuk, hogy máshol, jobb helyén a világnak, más mércével mérnek. Ady mindezt nem mondja ki nyíltan, de mégis érezzük, tudjuk egy váratlan megénekelt tűzvész okán. Azzal is tisztában vagyunk, hogy ott, ahol etika, nem csak szavakban létezik, és gondozzák is, amiről mi csak ábrándozunk, ott másként értelmezik a tisztességet. Mi viszont elfogadjuk, hogy nálunk etika szempontjából visszafelé forog az idő! Aki erősebb, akinek több pénze van, nyugodtan áthághatja a törvényt, nem lesz semmi bántódása. S minderről a magyar társadalom kiválasztottjainak, a parlamentbe szavazott, de az óta már újságot olvasó, unatkozóknak, ásítozó ripacsoknak, nincs véleménye. Ez az állapot ugyan olyan katasztrófa, mint a tűz s egyik ellen se tudunk már tenni semmit, mert ha csak felemeljük, a hangunkat rögtön jön a kirekesztő bélyeg és annak minden következménye: számkivetettség, munkanélküliség, bírságok végeláthatatlan láncolata és végül a menekülés. Megtörtén, s újra s újra megtörténik, hogy a munkát végzőt, nem védi semmilyen biztos szerződés, pedig már jogszabályból van fonva a kerítés. Vagy ha talál is ilyen jogot, a rászedett munkás, a magyar jog dzsungelében, nem tud annak érvényt szerezni, mert úgynevezett joghézag van. Örülnie kell annak, hogy egyáltalán megkapja csekélyke bérét, vagy annak egy részét. Olyan mélységesek és katasztrofálisak ezek a bűnök nálunk, mint a tűzvész. Már – már Fazekas Mihály: Ludas Matyijában reménykedünk titokban, hogy talán valami csoda folytán feltámad s igazságot tesz… S ha mindezt most a laptopok világában ki merjük mondani, meg merjük fogalmazni: megkapjuk a demagóg jelzőt, s nyomban egy jutalmat szimatoló vicsorgó falka veti utánunk magát és igyekszik még a levegőt is megvonni. Mondhatnám: Magyar „napszámos” sors ez, ami emberöltőkön ível át, felfogjuk a hazugságokat, de lelki nyomorúságunknál fogva, képtelenek vagyunk ezen változtatni. Viszont Ady verséből, a minden napok robotosa, megérezi, hogy akad valaki, aki nem hazudozik, aki nem ígérget, mert pontosan ismeri azt a magyar sorsot. Van egy ember, egy halott költő, aki üzen abból a nagyon remélt túlvilágból. Még ha csak egy hátrahagyott vers által, de üzen: Azt üzeni: veletek vagyok. Ismerem és kimondom a nyomorúságotokat, mert tapasztaltam annak minden keservét. Ezért szeretik, a reménykedők s ezért húzzák az orrukat a még nagyobb haszonért tolakodók. S ott van a vers szerkezete, ritmikája is, ami a vers szempontjából ugyan csak fontos s már szinte egy elvont tudománnyá dagasztottak. Ámde mégis azt kell megjegyeznünk, hogy a szavak érzelmi töltése, hangulata, ritmusa, csak az értelmi üzenettel együtt teljes! De ez már egy hosszabb fejezet. Amit esetünkben érdemes megjegyezni: ezek az érzelmekkel fűtött szavak, az értelemi jelentéssel így együtt, versbe szőve, igazán döbbenetes erejűek. Ettől válik ez a vers maradandóvá: Éjféli hajnal, szörnyű fény ez,/ Nincs párja napja neve / Fut, reszket a riadt mezőn / Az égő élet heve / Lelkünk legmélyén, legbelül, érezzük a nagy bajt. Itt már nem is a veszélyre gondolunk, hanem a sorscsapásra, ami majd elér hozzánk. S ilyenkor nem számit már ki szenvedi el a kárt. Kinek a szérűje ég, kinek az otthonát viszi el az ár, Kinek a javait rabolták el, mert a baj, a gond, ma vagy holnap, hozzánk is eljut.   Néhány gondolat erejéig kiderül ebből a versből az is, hogy azért nem kell mindenkinek búslakodni. Vannak, akik a legnagyobb baj idején is vígan élnek, tudomást se vesznek a veszteségről. Megtudjuk Adytól, hogy a grófnak lesz mit a tejbe aprítani. Ez a grófság azonban sajátos magyar szimbólum. Olyan szimbólum, ami fölött eljárt már egyszer a századokban mérhető idő, Egyszer már látványosan elsüllyedt az a sokat kárhoztatott világ, magával rántva alkotó emberek millióit, akiket bele gyömöszöltek a grófság kizsákmányolónak elnevezett zsákjába. Ám de újra itt van, más neveken, más furcsa érthetetlen kft. címek alatt. Voltak mélyre ásó irodalmárok, akik tudni vélték, hogy ez a lump, csak az élet élvezeteit hajkurászó, de még többet akaró gróf, néhai Károlyi Mihállyal azonos, aki majdhogynem sírba taszította Magyarországot. Igaz- e vagy sem, a vers lelke szempontjából tulajdonképpen mindegy. Tény viszont, hogy Ady egy bizonyos grófról beszélt! Erre utalnak, a névelők minden sorban, ahol a gróf kifejezés előfordul. Lásd: A gróf—így, mindig névelővel, kihangsúlyozva azt, hogy egy bizonyos személyről van szó… Csakhogy ezt sem volt szerencsés boncolgatni. S ma sem célszerű, mert nem kell sokáig kutatni: megtaláljuk ennek a grófnak a mai inkarnációját. Így vált általánossá és „közkincsé” ez a grófság, amit ily módon azonosítani lehetett az osztályellenséggel. Ami viszont érdekes: ez a megvetendő magatartásforma, mostanában, az új telekkönyvezések után, visszaköszön, és egoizmusban, pökhendiségben, túltesz a hajdani megvetett grófságon. S milyen paradox az élet: Az egykori grófüldözők lettek napjaink ’káeftés grófjai! Ettől lesz igazán aktuális ez a vers és ezért kell hátrább sorolni a nem olyan fontos költemények közé… Mert bárhonnan közelítünk a kérdéshez, azt kell látnunk, hogy ez a pökhendiség, újra kihajt a magyar társadalomban, akár a mezőn a gyom. Ezek az emberek, legyenek azok bármi nevű, rangú földi halandók, mindig előkerülnek. Napjaink „grófjai” százmilliókért építenek maguknak villákat, fél megyéket bekerítek azon a címen, hogy az most már az ő tulajdonuk. Tíz milliókért vadásznak stb. Mondhatnám: mélyről jött emberekre jellemző flancolás. S mért tagadnánk: mostanában elég rendesen jutott ebből a rongyrázó fajtából. Pedig azt hittük, hogy évszázadok érlelték ki ezt az embertípust. S lám, rá cáfolt az élet; megdöbbenve kell tapasztalnunk: egy negyed század elég volt hozzá s itt vannak, fricskát mutatnak a dolgozni, pusztán csak tisztességesen élni akaróknak. Azt tapasztaljuk, hogy némely új tulajdonosnál a legelemibb tisztesség is hiányzik. Ezért érezzük úgy, hogy a tűzvész, ami egykor a szérűskertben megesett, az tulajdonképpen mos történt. Miért érezzük így? Azért mert a szérűt most privatizálták… Ily módon ránk is vonatkozik a cselekmény. Rá kell eszmélnünk, hogy rendszerváltással tulajdonképpen a mi jövőnk is elégett. Nekünk kell ismét összébb húzni majd a nadrágszíjat. Mert az efféle baj, valamilyen formában mindig elér hozzánk. A gróf, avagy az új furcsa nevű tulajdonos, kap majd kártérítést, támogatást. Nyer vissza nem térítendő támogatást, pályázat. Miatta nem kell aggódni! Hogy mondta ezt Ady? Ne sírj, grófodnak lesz azért / lánya pénze bora. S amit ebből érdemes megjegyezni: A magyar idők változtak ugyan, de ott él a tudat alatt, hogy a gond, a baj, megint lefelé fog gördülni. Az elhibázott döntésekért a különféle, szövetségesi szerepvállalásokért, azok következményeiért „költségvetési hiányokért, korrupciókért, mindig nekünk kell az utolsó számlán fizetni! Örökké az alul lévőket nyomorítja a nehézségi erő. Nekünk jut ezután még kevesebb. Merthogy ilyen ez a magyar élet. Erről beszélt Ady. Ráismerünk a sorsunkba szőtt összefüggésekre. Sőt: azt is tudjuk, hogy ezt örököltük.     

       Valami ősi átok miatt, nem tudunk szabadulni a kishitűségtől, a gyávaságtól, lelki gyengeségtől: Ehhez mérten szavazunk, választunk, áruljuk el egymást, jövőnket, gyermekeink jövőjét, pusztán néhány garasért. S ebből következik, hogy ilyenek a közéletünk, a közbiztonságunk, ilyenek a mindennapi viszonyaink. Ilyen az egész életünk, ami tulajdonképpen ősi félelmünkből, egymás iránti bizalmatlanságunkból, szolidaritásunk hiányából, frusztráltságunkból, vagy éppen irigységeinkből fakad. Ráadásul azt is tudjuk mindannyian: az almafa nem teremhet körtét. S mégis, újra és újra, almafától várjuk a körtetermést… S ebből lesz a mindennapi szorongásunk, mert sejtjük: nekünk kell majd ilyen- olyan jogcímen, adók formájában, vagy büntetések módozatában, juttatások megvonásában, valamilyen néven, megint megfizetni a bekövetkezett kárt, amiből aztán másoknak lesz jutalom. Pedig amúgy semmi közünk nincs ehhez a kárhoz. Ámde a sorscsapás, mindig a kicsikre, a máról holnapra élőkre, a robotolókra, az áru feltöltőkre, a kisbolt tulajdonosokra, rakódókra, napszámosokra, busz sofőrökre, pénztárosokra, ápolókra, kosárfonókra, tanítókra és a többi reszketőre hat, mert az említett történelmi nehézségi erő mindig a mi hátukon tér nyugvópontra.

2o14 Bátaszék

szozattv


szozat a tiszta hang 2017. SZENT KORONA KONFERENCIA mod meghivo 2017 dec 16 Kerecsen 17 Kerecseny 17 lelkisegély1 lelkisegély2 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf