Cs. Szabó László: Kis népek hivatása
Victor Hugo nyolcvanadik születésnapján a külföldiek is hódoltak előtte. A költő akkor már az emberiség látnokának tartotta magát. Rászoktatta a számkivetés. Sokáig élt egy szigeten, szemközt a megőszült tengerrel, amelyen látomásai rajzottak. Sokat látott, két királyság és két császárság bukását: 1848-ban majdnem agyonverték a vörösök, s 1871-ben a fehérek. Mindenkit túlélt, a családját is s úgy fogadta ünneplő házába a népeket, mint Noé apó. Főpapi botja az emberiség fölé emelkedett: szerepeket osztott. Bemutatták az angolt. «Shakespeare» felelte zengőn. A spanyolt. «Cervantes». Aztán a többit. «A világosság», «a szabadság», bókolt az aggastyán. Egy kis nép előtt kifogyott a szép szóból. «Ah, l’humanité!» vágta ki magát. Lehet, hogy másnap fordítva emlékezett volna a jelzőkre. Öreg és feledékeny volt, a szerepek kapásból jutottak eszébe. A népek másnap amúgy se kezdtek volna a szabadságért és világosságért fáradozni. A jelenet egyszerre fennkölt volt és nevetséges, de a magatartás mindenképpen tiszteletreméltó és jellemző. Európa egyik tekintélye minden népnek egyenrangú szerepet szánt, a hozzásereglő hódolatra az alkonyuló nagy század legkedvesebb eszméjével felelt. Eötvös Józsefnek vagy Wesselényi Miklósnak tetszett volna ez az ünnep.
A század a megelőző századtól örökölte a népszabadítás és népek közti egyenlőség eszméjét. Amióta Voltaire kedves, jóhiszemű vadembere s a vadregényes Amerika jámbor követe: Franklin Benjamin megfordult Párizsban, a kis népek már nemcsak Isten, hanem minden jóérzésű ember előtt egyenlők voltak. Hirtelen jóra fordult a sorsuk. Igaz, hogy egyelőre csak a regényekben, de ezeket a regényeket tisztnövendékek és ügyvédjelöltek, szóval a jövő emberei olvasták. Las Casas, az indiántérítő, irgalmas spanyol pap lelke oszlott szét az emberekben; mindenki tört egy darabot a jóságból. A kis népek a nagy népek lelkiismeretébe túródtak, sorsukért fegyverkeztek a hatalmak, dalaik előtt megalázkodtak a költőfejedelmek. Közeledett a szabadulás órája.
És egyszer eljött. Megérkezett a szabadító is: a francia forradalmi sereg. Sarcolt, akasztatott, belgát belga, piemontit piemonti, lombárdot lombárd, bernit berni ellen uszított. Amit papíron felszabadulásnak hívtak, a valóságban megszállás volt. A felszabadító filozófus a felszabadított nép földjén átváltozott harácsolóvá. Egy negyedszázadig hullámzott a felszabadító rémuralom Moszkvától Madridig; Koppenhága lángolt, az észak-olasz képtárak és sekrestyék kiürültek, a bajorok a francia jobbszárnyon a szembenálló porosz balszárnyra lőttek, a német költők kenyér nélkül hányódtak hazájukban, s az angol költők meghasonlottak egymással és hazájukkal. A kis népek megrettenve szétnéztek a füstölgő Európán. Mindez állítólag értük, vagy legalább értük is történt. Rossz sejtelmük nem csalt, a leszámolásnál és jóvátételnél a bűnösök közé kerültek, bűnrészesként nekik is fizetni kellett s a bécsi kongresszus, amely a felszabadítási rémdrámát befejezte, a kis népeket ismét szétszabdalta. Sokkal kegyetlenebbül bánt velük, mint Franciaországgal.
Az apák meghaltak és sűrű sebhelyük nem fájt a fiúknak. Az ágyúszó már csak a síri fülekben csengett. Az eszme hamarosan kiheverte a háború borzalmait s másfél évtized múlva ismét egy kis népért dörögnek az ágyúk a görög tengeren. Az elnyomott népek s az elnyomott külvárosok közt titkos összjáték kezdődik: 1830 s még inkább 1848 a kétféle elnyomottak közös vállalkozása, nemzeti és társadalmi bosszú a trón és tőke ellen. A párizsi vörös felkelők még elszánt patrióták, akárcsak jakobinus őseik, Petőfi viszont a nyilát nemcsak az idegen trónba, de a Rotschildok székébe, a Banque de France elnöki trónjába is belelőné. Együtt éreznek, együtt szoronganak, s együtt buknak. Először a munkások a Clos St. Lazare s a Pantheon közti utcákban, aztán a milánói hazafiak, aztán a frankfurti nemzetgyűlés, végül a magára maradt magyar. a sorsuk pontosan összeillik: Proudhon, Blanqui, vagy a bécsi Robert Blum a segesvári holtak közt lehetett volna. Petőfit Bresciában vagy a Notre-Dame hídon is elérte volna a végzet. «Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, te a népek hajnalcsillaga!» üdvözölte Petőfi a végzetes esztendőt. Ez egyszer, talán életében egyetlen egyszer tévedett. 1848 és 1849 csillaga csak vért harmatozott a hallgatag közös sírokra. Egymás mellett feküdtek az összetört háromszínű és vörös zászlók. A kis népek – és ekkor még látszólag a német s az olasz is az volt, – megint fizettek. A vörös zászlókat később se lehetett fölemelni. 1871 még kegyetlenebb kudarc volt a párizsi utcán, mint 1848. A háromszínű zászlók azonban erősebbek voltak s kedvezőbb szélbe kerültek. Amihez 1848-ban gyenge volt Frankfurt, elég erős volt 1866-ban Berlin, Novaráért bosszút állt Solferino, Aradot kiengesztelte 1867. Úgy látszott, hogy a tizenkilencedik század, mint egy jóságos Herkules teljesíti a próbákat, amelyeket a megelőző század filozófusai kiszabtak.
Holott a valóságban csupán az történt, hogy két nagy nép: a német és az olasz óriási késéssel megszerezte nemzeti egységét s ezzel legalább külsőleg utolérte Angliát és Franciaországot. Mivel nemzeti egységük a francia forradalom s a forradalmi népszabadítás jegyében született, a két nép az egyesülés után a forradalom belpolitikai folytatását is megpróbálta utánozni. A parlamenti és gazdasági liberalizmust. A Reichstag elpártolt Bismarcktól s a német közgazdaságban List Frigyestől, mindkettőnek Anglia lett a mintaképe; az új Olaszország a jakobinus Garibaldit és Gambettát éltette. A kísérlet nem nagyon sikerült. Jóformán a nemzeti egység óráiban föltűntek azok a próféták, akik egyelőre a homályban, homályos egyetemi tanszékeken vagy havasi házacskákban a két nemzet belső forradalmát: a fasizmust s a nemzeti szocializmust előkészítették.
Közben a francia sereg pusztítása a megszállássá fajult népszabadítása végképp feledésbe merült, a forradalmi legenda szeplőtlenül ragyogott s az egész világ hibátlanul fújta, hogy Marceau, Kléber és Napóleon serege fölszabadította a jobbágy népeket, akárcsak a forradalmi törvényhozás a parasztokat. A valóság sokkal tökéletlenebb volt. Ma már tudjuk, hogy a permanens forradalom a tizenkilencedik században eltért a legkisebb ellenállás felé, s a kis népek helyett kizárólag szunnyadó nagy népeket állított helyre. A költők tovább dédelgették Voltaire vademberét, s Herder megható kis népeit, de a történelmi valóság foglyul esett a Róma gondolatnak, s germán mítosznak. A kis népek helyett a kis részekre darabolt nagy népek ügyét szolgálta. A kis népek a forradalom határmezsgyéjén éltek, igen különböző sorsban. Portugália és Hollandia a tengeri múltjába menekült, semmit sem köszönhetett a francia forradalomnak, sőt Hollandia e forradalom utóhatásaként vesztette el Belgium néven a déli felét. Svájc polgári lövészei Tell felszabadító nyíllövését gyakorolták; szabadságuk: ősi parasztszerződés és fegyveres hitvédelem, semmi köze sem volt a francia forradalomhoz. Északon csendben élt három skandináv nép, s írásos egyezmény nélkül, szokatlan érettséggel kiküszöbölte köréből a háborút. Ezek a kis népek a nagy népek ellenére maradtak fenn. Hollandiának és Portugáliának megkegyelmezett Anglia, Svájcnak három hatalmas szomszédja, a skandináv országoknak Németország és Oroszország. A többi összetörve hevert a lábuknál. Írország, mely az újkor hajnalán írni-olvasni, s latinra tanította a részeges, barbár Európát, elnéptelenült. «Aki éhenhal, araszonként hal meg» szól egy angol mondás. Kitűnően talált az írekre. Varsó teljesen elnémult; elcsukló tüntetéssel sereglett évente egyszer Miczkiewicz szobrához. Chopin szíve a kőurnában hangosabban vert ebben az időben, mint az élőké. A balti tengerparton eltűnt egy nép, egyébként rokonunk. Egy másik rokonunk a sarkvidéki fenyvesekben kerülte a zsarnokát. A szultán egy féltucat népet rontott a Balkánon, mint a züllött öregúr a karmába került lánykákat.
Küldd reánk te koronás haramia
Légiónként bérszolgáidat,
Hogy számodra innen a pokolba
Holttestünkből építsünk hidat…
A pokolba bérszolgák helyett legyilkolt kis népekből vertek hidat. Szerencsére még hatott a forradalmi legenda; a forradalom örökösei és gondnokai tudták, hogy a hagyatékból sok beváltatlan váltó kering, különösképpen Közép-Európában. Napóleon föl akarta szabadítani az illireket. Az utódok az illirekhez hozzáadták a monarchia többi népeit, s a forradalom végső utóhatásaként megkezdték a monarchia aláaknázását. Mivel az eszme szabály szerint ezúttal is a fegyverek előtt járt, a tudósok és kutató intézetek, a szlávisztikai tanszékek s a kelet-európai szemináriumok jóval megelőzték a külügyminisztériumokat, amelyek csak a világháború végefelé hallgattak a radikális tudósokra. Végre létr4ejött a hatalmas békemű, a jakobinus Clemenceau és puritán Wilson: az amerikai és a francia forradalom egyesített utolsó művel.
Még nedvesek voltak a falak, még be se rakták az ablakokat, még el se készült a bejárat s már tetőtől végig megrepedt. Az ukrán nép egyszerűen eltűnt a rendezésben. Az írek régen a sok eső s az angol földesurak miatt éheztek, most elkeseredett hazaszeretetből. A flamandok utcakövekkel támadtak legnagyobb háborús hősükre, a királyra, Magyarországot négy Elzász-Lotaringiára tépték. Az örményeket tovább öldösték. Minek folytassam? A felét a legfontosabb listából is kifelejteném. Egy sereg kis nép ismét kimaradt. Az államférfiak feledékenyebb meg váltók, mint Krisztus.
De az új látszatrendben a sok mulasztás volt a kisebbik baj. Utóvégre Európa mégis csak megszaporodott néhány kis néppel s a népszabadítók azzal mentegetőzhettek, hogy a befejezés a következő nemzedékre marad. Lépésről-lépésre, kétszáz vagy háromszáz esztendő alatt a forradalmi sereg, amely valamikor átlépte a Rajnát, végül mégis csak céljához ér és leszerelhet.
Ekkor azonban kiderül, hogy a versailles-i későszülöttek valóságos szörnyek. Ez volt a nagyobbik, ez volt az igazi baj! Hollandia, Svájc, Dánia ősi kis népek hazája. Csodálatos élettani egyensúllyal úgy is éltek. Versailles gyermekei azonban a nagy népek bűneit utánozták. «Nagy szerencsétlenség» írja Rivarol, «ha a népek túlságosan emlékeznek a múltjukra, mely örökre elszállt». Ez a maxima lehetne a szerencsétlen Lengyelország fejfája is. Amennyi ködös fantom kísértett a szláv mitológiában, mind leszállt birodalomalapítónak. A fájdalomban nem kell mérséklet: egy elbukott népet sokszor csak a lobogó látomás és túlhajtott büszkeség menti meg. De a mértéktelen győztes mindig elbukik. Az új Európát a zabolátlan győztesek dúlták fel, s ebben a rombolásban a kis népek többet vétkeztek, mint a nagyok. Genfről, a szeplőtlen zord kálvinista fellegvárról kiderült, hogy új török Porta, balkán háremőrök álltak a kapuiban.
A kis népek Versailles után vizsgáztak először. A legtöbbjét megtévesztette, hogy területük, népük, s múltjuk néha a nagy népekével vetekszik. De lelkiismeretük sose volt tiszta, hivatásért, küldetésért a nagy népek fegyvertárába nyúltak, a csehek Descartes-ot és Locke-ot, a románok a latinitást, a lengyelek a keresztény nyugatot védték, eszeveszett buzgalmukban néha az angolok, a mediterrán latinok, s a hívő katolikus németek ellen! A nagy népek bűnei és gyűlölködései megsemmisítették a keresztény európai egységet, Erasmus hazáját s a kis népek kérkedve ugyanezekbe a bűnökbe estek.
Ez a tökéletes erkölcsi bukás éppen kapóra jött a huszadik század uralkodó eszméjének. Ahogy a tizennyolcadik századi moralisták és filozófusok csak a tizenkilencedik században arattak, a múlt század társadalombölcsészei és látnokai is csak a mi századunkban uralkodnak. Nietzsche és Marx, a korlátlan hatalmi mámor és a nagy kollektívumok korában élünk. Eldurvult és megkopott tanításuk a tömegtudatba hatolt s a legkülönbözőbb világnézeti előjelekkel végighúzódik a világon. A kis népek nem sok irgalomra számíthatnak ebben a filozófiában. Marx a kézművest, a kis parasztot, a kis népet a torlaszon is lenézte. Ezt a megvetést még elpártolt tanítványai is átvették. A kis népek eddig legalább papíron számíthattak irgalomra, ma már az eszme is ellenük fordult. A technika korlátlan hatalmi eszközökkel áll ahhoz, aki a korlátlan hatalmat vállalja. Ez a szolgálatkész technika még a legjózanabb államférfit is halmozásra, hódításra csábít; csak ki kell vetni a hálót: minden belefér. Nehéz Cincinnatusnak lenni, ha mindenki Nagy Sándor lehet. Add a kezembe a mai technikát, adj mellé egy pártot s én a kisbirtokot gabonagyárrá, a gyárakat nemzeti műhellyé, a világot falanszterré s a kis népeket hűbéresekké egyesítem.
Itt tartunk. A hegyomlás görget, ki tudja, hol állunk meg. A kis népek nagy része eljátszta az isteni irgalmat, új hivatást kell keresniök, magukhoz valót, magukhoz méltót. Ilyen is van.
Első hivatásuk a fennmaradás. Első kötelességük is: tartoznak vele a régi költőknek, akik belepusztultak a nemzetféltésbe. A példa Svájc, mely sose adta meg magát.
Másik hivatásuk az erkölcsös élet. A nagy népek sem fizikai erejüknek, sem hiúságuknak, sem dicsőségszomjuknak, sem megrészegítő múltjuknak nem tudnak ellenállni. Ők rendezik a történelmet. Ha a világból ki lehetne irtani a hatalmat, valószínűleg minden nép erkölcsös lenne. De amíg van hatalmas nép, s e nép kebelében vagy külföldön nagy államférfit talál magának, az erkölcsös élet éppen úgy a kis népek dolga és öröme, mint a társadalomban a szegényeké és megalázottaké.
Egy harmadik hivatásuk, hogy ne lépjék túl az emberi mértéket. Azt hiszem ez a legszebb. A kis népekre hárul, hogy az emberi mértéket megtartva, csöndesen, erőszak nélkül ellenálljanak az új Bábelnek. Erény, érdem, dicsőség az, hogy Svájcban nincs piszkos falu, Svédországban nincs rossz ház, Finnországban nincs elhanyagolt gyerek, Magyarországon nem kallódik el népdal. Ezekből az apró teendőkből válasszák ki nagy hivatásukat. Lehet, hogy ebben később Franciaország is segít. Mindig álmatlanul, nyomott kedvvel vállalta a világhatalmat; lelke mélyén mértékletes nép maradt. Lehet, hogy egyszer ő lesz a legnagyobb kis nép a példás kis népek között. Ithakának lenni jobb, mint Rómának. Korzika jobb, mint az égő Moszkva.
