Pakocs Károly: Hegytetőn

Megállok az esti alkonyatban
a hegytetőn. Síri néma csend.
Lelkemet a titkok mozdulatlan
ős-hatalma tartja fogva fent.

Alattam a hétköznapi lárma
halk morajba-alvón pihen el,
mintha éji szerenádra várna,
mit az ég a földnek énekel.

Szeretem a hegytetőn bevárni
az éjt, mikor lent elpihen az élet.
A hegytetőn megédesül bármi
kín s a lélek újra-éled.

Mert a hegynek nincsen hétköznapja.
A hegytető mindig ünnepel.
Akinek a lelkét bánat lakja,
vigasztalódni jöjjön ide fel.

Mert a hegytető az égre néz
s feléje tárja karját szüntelen.
Az égbe-néző szemnek ködbe-vész
a föld s betölti azt a Végtelen.

Milyen fönség: hallgatózva lesni
a csendből az élet titkait;
magasokban az Istent keresni,
míg valóra nem válik a hit!

Milyen fönség: hegytetőre állva
vágyakozva nézni fel az égre,
mintha lelkem jegyesére várna
s menyegzői izgalomban égne!

Milyen fönség: közeledbe’ lenni,
emberektől messze, Istenem,
hol a lelkem’ nem kínozza semmi
földi gond, csak Te vagy énvelem.

Hegytetőről ne hívjatok engem
csalogatón, vándorok, a mélybe.
Végtelenbe vágyakozó lelkem’
örömötök úgyse’ töltené be.

Megállok az esti alkonyatban
a hegytetőn. Rámborul a csend.
Bánatában sír a föld alattam
s az ég mosolya fénylik odafent.

szozattv


szozat a tiszta hang szentkorona OMLI Meghívó Hazatért liliomok aversereje Horthy szobor avatás arany200 Ordo liturgicus Budapestinensis
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo