Pázmándy László-Varga Rudolf: Nevünket vízre írták

(Utóhang – prózában,
Pázmándy László, Varga Rudolf „Nevünket vízre írták” című könyvéhez)

nevüketvizreHasonló a hasonlónak örül (similis simili gaudet) – állították a rómaiak. S miután azt is ők hirdették szóval és cselekedeteikkel, hogy a változatosság gyönyörködtet (varietas delectat) – én mindent elhiszek a rómaiaknak.

   Következésképp, Pázmándy László és Varga Rudolf verseinek egy közös kötetbe történt válogatása – méghozzá a két szerző szabad akaratából! – számomra elsősorban azt szimbolizálja: hasonló a hasonlónak örül. Költő a költőnek, sőt, a jog doktora Pázmándy a filozófia doktorának Vargának, és viszont.

   Ez olyan erős igazság, amely képes felülírni, képes überelni még annak az ősi magyar mondásnak az igazát is, miszerint két dudás nem fér meg egy csárdában.

   Bár … mivel „múzsafiakról” van szó, ez a „két dudás” hasonlat azért gondolkodásra késztetett. Már csak azért is, mert eszembe jutott egy „ördöngős eset”, ami anno Gesztelyen, egy Miskolchoz közeli településen esett meg. Ott, ahol vizaki Puky István uram gyakorta látta vendégül két kedves, ám öntörvényű barátját, a költő Csokonai Vitéz Mihályt és a zenész Lavotta Jánost. Ők ketten napközben leggyakrabban vendéglátójuk kocsmájában múlatták az időt, ahol azonban másfél liter per fő tokaji elkortyolgatása után szinte mindig hajbakaptak egymással a művészet sorskérdéseit és a nőkhöz való viszonyukat illetően. Olyankor a kocsmáros lélekszakadva szaladt Puky uramhoz: „nemes nagy uram, tessék jönni hamar, mert a múzsafiak mindjárt agyonverik egymást!”

   Szóval e történet kapcsán egy pillanatra elgondolkodtam, hogy két kitűnő barátom, Laci és Rudi úr esetében megtörténhetne-e hasonló eset, mondjuk az én bogácsi pincémben. De azon nyomban még a feltételezés gondolatát is elhessegettem magamtól, hisz ők ketten ma már nemhogy egymásnak, de már a légynek sem tudnának ártani. Ironizálva azt mondhatnám, szerencsére későn, túl a hatvanon találkoztak egymással, akkor, amikor már mindketten maguk mögött hagyták fiatalságuk szilaj duhajkodásait és a mutáló hangon vérükig védelmezett világmegváltó terveiket.

   Találkozásukkor már mindketten a „de jól nézel ki!” korban jártak, szóval öregek lettek és bölcsek, akik azt is megtanulták az életben az élettől, hogy például a borban bölcselet van és tűnődő hallgatás, s hogy a duda együtt jobban szól, mint egyedül. Persze ehhez alázat és egymás iránti tisztelet is kell. Mert egyébként is, versenyezni az ő korukban már mire való? (Ez utóbbit persze lehet, hogy csak én kérdezem, aki még tőlük is öregebb vagyok.)

   Szóval−, visszatérve rájuk −, Ők csupán költők, furcsa teremtmények, egy másik, egy kihaló világból itt felejtett lények. Mert mi más is lenne az, aki ma verset ír? Csak fura lény, a cirkusz porondján sétálni próbáló pillangó, aki – mily bohókás! – mindig megbotlik a szárnyában. S a közönség – aki ma már talán azt sem tudja, ki volt Vörösmarty Mihály – nevet rajtuk. A mosolytól a hahotáig a nevetés minden változatát megtapasztalják. Igen, a való világ, a jelenkor – minimum – bohókásnak tartja a költőt. A vers ugyanis idegen a jelen bálványától, a pénztől, a vagyontól. Ez a világ más nyelvet beszél, s nem érti, hogy a vers szabadság, garaboncia, szindbádi szárnyalás. Fogalma sincs a mai világnak arról, hogy a vers könnycsepp. Bánatkönny és örömkönny. A vers simogatás és vigasz. A vers ölelés és katarzis. A vers tükör és tumort kiváltó szike – de csak annak, aki érti ezt a nyelvet és érzi ezt az üzenetet.

   Ők azok, akiknek a költő nem porondon sétálgató, szárnyaiban bukdácsoló lepke, hanem légben, fényben szárnyaló pillangó. Ők azok, akik tudják, hogy a vers földről felszállt gondolat és szívből kicsordult érzelem különleges ötvözete. A költő hírt hozó angyal pálmaággal vagy pallossal, vagy együtt mindkettővel.

   Visszatérve eme kötethez, Pázmándy Lászlóhoz és Varga Rudolfhoz, valamint a „két dudás egy csárdában” hasonlathoz, s elolvasva e kötet verseit, azt kell, hogy mondjam a „két duda” jól szól. Két hangszert említek, holott itt egy egész hangszerpaletta adja a koncertet. Mert hol duda szól a szó szoros értelmében, máskor meg klarinét búg és mélyhegedű. És olykor meg a cselló hangján szólal meg a versben megírt „Cantata profana”.

   A francia Goncourt-fivérek híres mondása, hogy „a világon a legtöbb ostobaságot a festmények hallják a múzeumokban”. Igen, a kép nem szorul magyarázatra, a zene megmagyarázhatatlan. És a vers? Egy másik francia, ráadásul költő szerint a vers egy lelkiállapotnak vagy közérzetnek a kifejezése, amit az olvasó megért vagy sem, de elemzéssel megmagyarázni nem lehet.

   Nem szeretném tehát a Goncourt-fivérek rosszalló fejcsóválását kiprovokálni, ám mégis kénytelen vagyok – már csak azért is, mert felkértek rá –, Pázmándy László és Varga Rudolf e kötetben megjelent verseiről elmondani véleményemet, pontosabban leírni azt a hatást, amit ezen versek kiváltottak bennem.

   Előrebocsátom, a versek megértéséhez – különösen Varga esetében nem mindig elegendő a puszta ész, hisz mostanság „az iszonyúság a lelkekre / Kaján örömmel ráhajtott, / Minden emberbe beköltözött / Minden ősének sorsa. / Véres, szörnyű lakodalomba / Részegen indul a Gondolat / Az Ember büszke legénye.”

   Varga Rudolf számára – Adyt idézve – „a vers csak cifra szolga”. Rímek és ritmusok, mértékre szedett sorok és strófák helyett a nyers tények meztelen költészete nyilvánul meg nála. Ő nem érzeleg, nem mentegetődzik, ellenben dacos forradalmisággal – mint ügyész a vádbeszédében – felsorolja, egymás mellé és fölé rója sorra a visszhangos sorokat, mint az antik templomépítők az egymásba illő kőkockákat. Egyszerűen, nyugodtan, folyamatosan, erőteljesen. S közben látni véljük a kövek formáját, halljuk mély zengésüket az „építő” szerszámjainak súlya és lendülete alatt.

   Varga verseiben megvalósítja mindazt, amire a költő-író egyáltalán vállalkozhat. Márai szavaival élve: külön miliőt teremt maga körül, neki jó éghajlattal, erkölccsel, külön nyelvjárással.

   A semmiből meghökkentően újat hoz létre! Megjegyzem, világi sorsa reménytelen, mert titka, művészete nem igazán kell a tömegeknek. A tömegeknek mindig csak a középszerű kell, amitől a tömeget alkotó egyén „beavatottnak” gondolja magát. Rudi nem avat be senkit titkaiba. Fütyül az egész világra. Ám ezzel a tiszta, kérlelhetetlen elhatározással nem lehet elismerést szerezni, nem lehet rendjelet kapni se csillaggal, se kereszttel. Maximum három-négy sor a „jutalom” egyik-másik lexikonban. Ez minden, amit elérhet. Ide kell írnom, mert nem bírom magamban tartani: szörnyű, hogy ilyen hülye világban élünk.

   Ennek ellenére, Rudi barátom – akit közel fél évszázada ismerek – ír és ír. Minden gát, nehézség és közöny ellenére ír. Csakazértis daccal. Ez élteti. Ír mindenről, ami az emberi lét értelme és értelmetlensége. Ám azt a szót, amit a bűnös világ elvár a költőktől és a prófétáktól, a megbocsátás szavát soha nem mondja ki. Ő kurta köpönyegben áll a világ felett, nyakában lábig leérő sállal, szakálla gondosan nyesett, s szeme messze fürkészőn figyel. Pártatlanul. A fejébe nem látunk bele, de azt azért tudjuk, hogy káromkodásból emelt katedrálisába nem mer belépni a bűnös világ. Ettől az „ősz paptól” retteg a középszerűség! Rettegjen is, megérdemli!

   Pázmándy László, aki aktív életében a bűnt üldözte (néha utol is érte), réveteg tekintetével napjainkban (sőt már jó ideje) más irányba figyel. Jobbára befelé, s megfigyeléseinek tárgyát és tartalmát az egy életre megunt rendőrségi jegyzőkönyvek helyett versekben „dokumentálja”. Verseiben a sorok sokaságát értelmével alkotta, ám minden verséből előbukkan egy-egy sor, amely szívével, látomásával, haragjával, érzelmi indulatával született. Ezek a sorok szinte örökre megmaradnak bennünk, ezek a sorok tartják a vers épületét. Ezek a sorok költészetének bizonyítékai, hitelének zálogai.

   Pázmándy verseinek jó része üzenet és álomkép. Egyszerre van bennük jelen bennük a tündéri és a félelmetes, az emlékezés és a remegés, a szívdobbanás és a látomás. Verseivel – bár azok az értelemre is hatnak – az érzelem húrjait pengeti. Szavai egyszerűek, mint a víz, ugyanakkor mélyek, s a mélység képes bennünket elbizonytalanítani.

   Hangja különös. Olvasva őt, mintha öreg mezőkövesdi házak vályogfalai között örökké imádkozna valaki. Egy elhagyott pincében pókháló takarja be a néma cimbalmot. A piac melletti kocsma zaja is elült már, hazamentek a legények. Az éjszakában egy bőrkabát dalolni kezd, gordonkaszó kíséri. Az ének bús és fájdalmas. Egy szobában gyertya ég, virraszt az emlékezet. A kapualjba már nem süt be a nap, sötét lett minden a sóhajoktól. A dörrenéstől máig nem szabadult meg a lélek, a ledőlt torony borzalmától most is reszket.

   Máskor meg úgy érzem, hogy versei segítségével egy zárt szobából a szabad természetbe lépünk. Hogy szinte együtt lélegzünk a széllel, a fénnyel, az elemekkel, hogy semmise korlátozza létünket, életkedvünket, s hogy szabadon, tettre készen élünk a végtelen Univerzumban. Ez a tág és szabad forma teremti meg a tartalmat, s a tartalom irányítja, építi és telíti a formát.

   Különös és sokszínű Pázmándy hangja. Mindenről tud ez a hang! Megnyugtat és felizgat egyszerre. Olyan, akár a hullámzó víz. Sodró, elsodró. Emberi sorsok hangja ez, olyan sorsoké, amelyeknek történetét vízre írja a történelem. S a víz, a hullám egyszer-egyszer kitakarja őket, de aztán végleg elnyeli. Ez az életünk – dalban elmesélve.

   Olvasva Varga Rudolf és Pázmándy László e kötetbe szerkesztett verseit, s általában, amikor mostanság verseket olvasok, különös vízióm támad. Egy házat látok, mely házból – köszönhetően a háborúnak – mára, mire béke lett alig maradt meg valami. Az épület tetőzete elpusztult, falai leomlottak, ám egy fatális véletlen folytán – afféle torzóként – megmaradt a boltíves bejárati kapu, s a kapufélfán – milyen érdekes és meglepő, hogy az oroszok nem vitték el! – megmaradt épen a húzós rézcsengettyű, amelynek békeidőben, a normális emberek világában funkciója volt. Jelezte a házigazdának, hogy fontos pillanat következik: vendég érkezett a házhoz. Nos, ez a csengettyű ezer Sztálin-orgona pusztító tébolyában is, valami isteni csoda folytán épen maradhatott. De éppen ezért vált szánalmassá! Hisz nincs már, aki jelezzen vele, s az is odaveszett, akinek hajdan jeleztek.

   Miért gondolom azt, hogy ehhez a csengettyűhöz hasonlítanak korunk költői is? Varga Rudolf, Pázmándy László, e két „poeta doctus” fölül is a tető elvitte a légnyomás, a falazatot a 20-21. századi buckamanók már régen elbontották. Körülöttük – Abaújban, Borsodban – lebontott, eltüntetett mindent egy furcsa így mondani – „békés háború”. Elveszett minden, amiben hittek, amiben éltek, amiben szerettek élni. S most itt állnak egy kihűlt, reményét veszetett világban. Szerencsére nem beletörődve! Ugyanúgy, ahogyan az a csengettyű a torzónak megmaradt kapufélfán, ők is jelet adnak, mert ez a küldetésük. Hogy ki hallja meg ezt a csengettyűszót? Egyáltalán meghallja-e valaki? Ezt nem tudom. Sohasem voltam optimista ember, de ha az is lettem volna, optimistának lenni öregkorban egyenesen szánalmas. Ellenben „mintha pályaudvaron ülnénk, / kínosan valami vonatra várva. / A bölcsebbek mereven mosolyognak / ők már tudják, hogy semmi sem jön.”

   Mindeközben barátaim hosszú széltrombitákon dalt dideregnek. Meghallja-e ezt Hunniában az egyébként zokogó ember?

Hajdu Imre

 

Pázmándy László
NEVÜNKET VÍZRE ÍRTÁK

Megfejteni a titkát,
Az ég nem engedi.
Nevünket vízre írták,
Angyalok seregei.

Búcsúzni megy a vándor,
Csillagtalan éjben,
Kiben az a vágy lángol,
Hogy időben odaérjen.

Tévutakon bolyongás,
Kezét elengedte,
Utolsó találkozás,
Álmából keltette.

Nevünket vízre írták
Otthontalan szelek,
Szívünket szétszakítják,
Búcsút intő kezek.

Nincs szavunk ahhoz, ki elmegy,
Gyertyaláng pótolja,
Erőt ad minden csendnek,
Helyettünk elmondja.

Üveggyöngyök fényében,
Megyünk mindahányan,
Szirének énekében,
Sötét hallgatásban.

Vigasz nélkül a világ,
Mégis gyertyát gyújtunk,
Nevünket vízre írták,
Az Úr kezében sorsunk.

Így indultam el én is,
Szavaimat vesztve,
Árnyékuk ott volt mégis,
A gyertyafénybe rejtve.

Varga Rudolf
EZER ÉVRE

                                Farkas Lászlónak

Azt az álmot nem adom,
selymekbe burkolom,
szívem kamrájába zárom,
esti fuvallattal simogatom,
csókjaimba pólyálgatom,
hónom madárfészkében
babusgatom, idegeim hálójában
ringatom, fogaim közt
bulldogharapással
szorítom, gatyám korcában
hordozom, éjszaka
párnám alá dugdosom,
agyam feketedobozában
ezer évre titkosítom.

szozattv


szozat a tiszta hang
  2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 2023.06.10.11.XVI.Szent_Korona_Konferencia03 Családom bhi 2023október 31 Históriás szabadegyetem 2023 06 02 2023. 02. 25. SZENT KORONA DÉLUTÁNOK03istenszülőMeghívó két oldalonszekelyfold-november Szaszregen-december2022 pusztaszabolcs-1Meghivo Orosz Ors Szoborsors aink c könyv bemutatójára Gyóni_kötet Patriotak-Kronikaja-4.1 
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf