Dr. Vitéz Ferenc - Nagy Horváth Ilona: Szénmadarak

Szénrajzversek

Ez az alábbi, zárójelbe tett sor ragadott meg leginkább első olvasásra Nagy Horváth Ilona kötetéből: „Szépnek lenni mégis mily’ nehéz.” A zárójeles (ám korántsem mellékes) mélyreflexiók – nem egyszer ((dupla)) tükrök vagy (((tripla))) én-játékok – általában is mást mondanak el egyazon versen belül a megrajzolt világról, mint a törzsszöveg. Ezért itt is azzal szembesülök, olvasóként, a szépségről beszélni akaró emberként, hogy „hazudni fogok újra”, amikor azt próbálom elmondani, milyen szép a világ – és benne én.

Nagy Horváth Ilona pedig tud nagyon „szép” képeket alkotni – ahogy a szépről azt általában gondoljuk („Fény csorog, finom por szitál, / a délutáni langy árnyak közé / a felső ablakokból / arany oszlopot emel / távozóban a nyár”) –, viszont képeinek „szépsége” inkább az olyan megoldásokban rejlik, mint: „(Ide nem köt semmi. / Üresjárat. Üresváros. / Életem vízbefojtott macska, / eltaposott bogár, / elkent maszat a pohár peremén.)” Baudelaire Egy dög című verse is „szép”, mint a szürrealistáknál az esernyő és egy varrógép találkozása a boncasztalon, mert a szépséget nem a tárgya teszi, hanem a kifejezésmódja, vagy – ahogy Hamvas Béla írta – amikor valami még utoljára fölragyog, mielőtt megsemmisül. Aztán Nagy Horváth Ilona ki is békíti a kétféle szépségelvet egymással: „Ereimben óvatosan fordul a vér, / figyelmem rebbenő madár, / meg-megül a válladon. / (más akarok lenni, / csatába menni a szerelmedért)”.
És csupa ilyen kibékítési kísérlet a kötet. Kétféle állapot szembesítése, ahol a külső természeti a belső lelkit ugyanúgy tükrözi, mint fordítva – illetve szó szerint „fordítva”: tehát az ellentéteiben. Az igazság pillanatának megtalálására legtöbbször csak egy gesztus alkalmas. Az a mozdulat, ahogy a szerző éppen fölvázolja a kint és a bent állapotait, mintegy szénrajzvázlatokat kínálva. Talán erre utal a cím is: Szénmadarak. Nem feketék, nem madarak, de a szénrajzversek, szénrajz-szövegek gyakran öniróniával telt reflexiói olybá tűnnek, mint az elsuhanó madarak, akiknél energiát csupán az elrugaszkodás és a leszállás kíván, mert a repülés maga már a természet energiáira van bízva. S a rajzot (festést, alkotást – vagy én-megteremtő folyamatot) motívumként visszatérően alkalmazza a költő, aki maga is kimondja egy helyütt: „Vázlatoknak születünk”.
Alanyi költészet a Nagy Horváth Ilonáé, mert versvilágának kiindulása alapja saját élményanyaga, mondhatni, verseinek csak ő maga bír tárgya lenni... Tárgyias költészet is, de hasonlóképpen Pilinszkyhez (pedig inkább József Attila tartja őt vonzáskörében): megszemélyesülő tárgyiasságról van szó, mert a leltárba vett tárgyaira átruházza saját érzéseit és tulajdonságait. Szakrális költészet is az övé, mert minden profán vagy profanizáló trópusa és textusa ellenére számol egy magasabb rendű Létezővel, akinek az ő saját akarata is alá van vetve. Metafizikus költészetről is beszélhetünk, mert a fizikai megtapasztalás gyakran átemelődik a meditatív szintre, vagy a szó „mágiáját” alkalmazó poétikai lényegkeresésbe. Igaz ugyan, hogy a megfoghatatlant kutató szándék inkább az ironikus metafizikában fogalmazódik meg, mely szóösszetételben az irónia valóban kritikai attitűddel és távolságtartással van jelen: „Odafenn lehullott imákat görget a mennyei cirok, / rosszul megfogalmazott földi részletek surrogó halma kavarog / a fenséges boka körül. / A mindenható sóhajtva horpadt vödrébe húzza, / s mikor idelenn a szél elül, / ő pattogó tüze mellett kiválogatja gazdátlan szavaink.” Az univerzummal szemben fölébredő semmi-tudatot aztán megint megbékíti a jelen-lét tudatossága: a homlokhoz támasztott homlok egyszerűsége megoldást kínál minden túlbonyolított gondolatra.
Mindazonáltal az orpheuszi alámerülés és a próteuszim alakváltoztató szerepjáték – amit a kötet gerincét alkotó, különösen izgalmas 14 részes ciklusában követhetünk nyomon, klasszikus alkotóinkat megidéző esszéverses palimpszeszt-játékaiban – sajátos erotikus költészetté formálódik. Vagy angyali erotikává abban az értelemben, hogy a férfi és női minőségek egyszerre, egymást karolva, egymást kiegészítve jelennek meg benne. „Ma hiányzol. / Bújnék hangod melegéhez, / ahogy a sülő kenyér illatához / bújik az éhes gondolat. / Gyönyörű vagy, mint az élet, / hegyekben a szűz hó, / a rianó jég élein játszó fény, / régi ablakon szétfutó jégvirág. / – Idegeneket rajzolok.” Bárki ugyanazzal az éhséggel ismételheti e verset, de az „angyali” költő egyes szám első személye pusztán a kívülálló megfigyelése…
S a kötetet ugyan „novellák” zárják, nem választanám külön a versektől. Amennyi prózai elem van Nagy Horváth Ilona verseiben, legalább annyi lírai mozzanat érvényesül a prózában. Kritikai iróniája ugyan virtuózabb módon nyilvánul meg itt, ami viszont a lírába szőve – éppen a kontextus miatt – erősebb. Hogy „szépnek lenni mégis mily’ nehéz”, az talán mellékes is. Sokkal fontosabb, hogy a szépségre törekvés nehézségeit átélve tulajdonképpen magát a szépséget tapasztaljuk meg, ahogy valami föllobban, még mielőtt megsemmisülne.