Hajdu Imre: Mayer főjegyző úr

Hajdu Imrének, a bogácsi születésű írónak, újságírónak a legújabb könyve síri csendben, mondhatni titokban jelent meg. Csendben, ahogyan a szerző összes többi, ötvennél is több kötete. Mi, olvasók, megszoktuk azt a szerénységet. Már szinte tartozéka az Hajdu Imrének, mert ő soha nem csap lármát, olyat, mint a semmitmondó, tartalom- és formamentes, lelket, szellemet mérgező, úgynevezett posztmodernek, a már nevükben is fertőző, kártékony náthánok, s náthások.
    Hajdu Imre viszont minden hókuszpókusz nélkül teszi a dolgát. Teszi, látszatra fáradhatatlanul. A Mayer főjegyző úr életéről szóló kötetet már sok évvel korábban eltervezte, de talán csak mostanra gyűlt össze a főhős emlékirataiból, levéltári és magánarchívumokból előkerült teljes anyag. Csak mostanság érlelődött meg a mű az íróban horizontális, vertikális és szellemi síkon. Tehát most jött el az ideje annak, hogy tető alá hozza azt a művet, melynek megírására talán kisfiú korától kezdve, amikor Mayer főjegyző urat megismerte, azóta készült. A bevezetőben, magára a szerzőre hagyatkozva olvasható, régi szívügyét teljesítette be ezzel az összetett műfajú munkával.
    A műfaji különlegesség abból adódik, hogy első pillantásra csupán egy, a Csáter Apó pincéjében, szolid borozgatás közben készült, képzelt riportnak, vagy inkább mélyinterjúnak, életútkövetésnek látszódik az anyag, pedig a címben említett főjegyző úr élettörténetének elregélésénél sokkal többről van szó. A könyv lapjain a félmúltunk úgy jelenik meg, mint a mai, mesterségesen gerjesztett tudati káosznak, társadalmi romlásnak az előképe, és minden rettenet ellenére mindaz bensőséges, vallomásos formában. Amellett, hogy izgalmas olvasmány (én magam, le sem tudtam tenni hajnalig, amíg magától lecsukódott a szemem), számos, a folyamatosan meghamisított történelmünk mindezidáig homályban tartott zugaiba is bepillanthatunk.
    Lehet azt még fokozni? Igen. Egy elveszettnek hitt magatartásforma, az embernek, magyarnak lenni, olykor gerincroppantó erkölcsiségnek állít szavakból szőtt emlékművet az író. Azt csak én teszem hozzá kesernyés humorral, amit baráti beszélgetésekben többször hallottam már, hogyasszongya, ki is a jó magyar ember? Az, akit reggel lezsidóznak, délben lefasisztáznak, délután lekommunistáznak, este pedig leszittyáznak. Az a jó magyar ember, már amennyiben meri és bírja is vállalni a megpróbáltatást. Mindnyájan tudjuk, vagy csak sejtjük, nincsenek véletlenek. Szükségszerű, sorsszerű volt az, hogy a szerző visszatérjen a gyerekkorában megismert Lojzi bácsi legendás alakjához, aki kilencvenöt éves korában távozott közülünk. Valljuk be őszintén, keserű szájízzel, mégis győztesen. Mert, ha valaki elég hosszú ideig él a földön, megtapasztalhatja a győzelem és az aláhullás borzalmas szépségét is.
    A sorok közül kiolvasható, hogy az erkölcsi mércét, az ethosz megtestesülését mintaképként egész életén át magával hordozta Hajdu Imre. És nem csak hordozta, hanem magára nézve kötelezőnek tekintette azt a példát, amit Mayer főjegyző úr jelentett számára. Szerénytelenség nélkül rögzíthetjük, saját létében meg is valósította azt az ideát. Persze, testre szabottan, a saját adottságainak, lehetőségeinek megfelelően. Mert az úgynevezett sors nem egyformán kegyes, meg kegyetlen mindnyájunkkal. A könyv főszereplőjét és a szerzőt is számtalan „gyűlöletrúgás” érte. Mindketten emelt fővel, méltósággal tűrték a fő vezérlő elvből, az irigységből és butaságból származó, övön aluli, alattomos ütéseket, sunyi mesterkedéseket.
    Mindketten az isteni jókedvben teremtett bükkaljai-táj, Bogács, valamint a tágabb értelemben vett, maradék haza bűvkörében és szolgálatában élték le életük jelentős részét. Csak halkan, zárójelben teszem hozzá, hogy menetközben elkövették még azt az attrakciót is, amely a szent megszállottak közül csak keveseknek sikerül, hogy napi huszonnégy órás szolgálatukat a családjuk sem sínylette meg, vagy ha igen, akkor csak alig érezhetően.
    Beletemetkezvén Hajdu Imre terjedelmében is jelentős munkájába, a kifordított szólás-mondás, a népi bölcsesség sejdült fel bennem: jó tett helyébe, jót ne várj! Mégis, sajna, de mahorka, azt kell, mondjam, nem elsősorban a megvezetett tudatú népeket hibáztatom azért az általuk elkövetett sok, mégis megbocsájtható gonoszságért, amit az „oszd meg és uralkodj” hatalomgyakorlási technika torzított egészséges lelkületükön. Így vált mára általános életérzéssé az, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene. De hát, mit is tehetnénk, mit is tehetnének? Az évezredek óta tartó sátáni terv terelgetésének köszönhetően bégetünk, mint a birkák. Bégetünk, és nem vesszük észre az új(?)világkormány már a torkunkra tette a kést. Minél jobban elmerülünk a történetben, annál inkább saját atyai jóbarátunknak érezzük Lojzi bátyánk, dr. Mayer Alajos főjegyző úr szeretnivaló alakját.
    A mélyebb elemzés egy, a Mayer főjegyző úr című könyvvel azonos terjedelmű analízist érdemelne meg. Várjuk ki, hátha … Addig pedig az olvasók tovább zengethetik lelkükben a főjegyző úr, Hajdu Imre tolmácsolásában megjelenő, szeretetteljes intelmeit. A kiállításában is remek mű tipográfiai és nyomdai megjelenítése a Pető nyomda érdeme. A könyv 2021-ben, a HAJDU-VINPRESS Kiadónál jelent meg, Bogácson.

Varga Rudolf

HAJDU-VINPRESS Kiadó, 2021.