Kádár Lajos: A doni halálbánya

Banyai-Balazs_Kastely-mese

 

Páratlan kortörténeti könyvet, dokumentumgyűjtemény kerül most az Olvasó kezébe az első világháborúban orosz fogságba esettek szinte ismeretlen „malenkij robot” korszakából. Ezt az igényes kötetet, a II. világégés után Medvigy Endre szerkesztésében olvashatják újra az érdeklődők, magyaroknak „kötelező olvasmány”!

 

SZINOPSZIS

Kádár Lajos A doni halálbánya című I.világháborús naplója 1936-ban jelent meg az Athenaeum Kiadónál Móricz Zsigmond erkölcsi támogatásával és Zilahy Lajos elismerő előszavával.
Az elsőkönyves szerző műve hiányt pótol, mert az I. világháborús visszatekintések, naplók szerzői kivétel nélkül a polgárságból, a középosztályból kerültek ki. Kádár Lajos harctéri naplójának megjelenéséig nem volt könyv, amely a világégést alulnézetből, a szegényparaszt bakák szemszögéből ábrázolta volna.
Ebben a kérdésben Zilahy Lajos, a Hadifogoly magyarok története című könyv szerkesztője a legavatottabb: „Lehetőség szerint minden adatot, minden naplót felkutattunk, ezeket a naplókat azonban tisztek, önkéntesek vagy szellemi foglalkozású közlegények írták. Hiányzott a magyar paraszt naplója. Évekig hiába kutattunk a magyar paraszt naplója után.” Zilahy Lajos rátalált a hiányzó láncszemre Kádár Lajos juhászbojtár naplójában.
Móricz Zsigmond 1936. december 6-án, a Pesti Naplóban megjelent, A magyar hadifogoly című recenziójában megerősítette Zilahy véleményét a napló értékéről, egyediségéről. „[…] a tömérdek szellemi foglalkozású ember vallomása után megjelenik itt egy tősgyökeres paraszt baka. Nyolcszázezer földmíves magyar szenvedett a hadifogságban, ez az egy fiú egymaga közli a típust.”
Kádár Lajos könyve nemcsak szociológiai, társadalomtudományi szempontból fontos, mint a magyar múlt elveszett, így meg nem ismerhető része, hanem mint irodalom is elsőrangú. Tatay Sándor szerint e könyvet „szokatlanul tiszta magyarsággal írták”. Mónus Illés úgy látja, hogy „a sok háborús visszaemlékezés közül messze kimagaslik Kádár Lajos juhászbojtár elbeszélése (A doni halálbánya).
A mai olvasó nem ismeri, mert nem ismerheti Kádár Lajos kitűnő stílusú, dokumentum értékű és népi szemléletű lágernaplóját. A jeles mű hiányzik a közkönyvtárakból és antikváriumokban sem vásárolható meg. Ezen kíván segíteni az IdőJel Kiadó a napló megjelentetésével. A tervezett új kiadványt kiegészíti Kádár Lajos fényképe (Bérci László felvétele), Móricz Zsigmond, Mónus Illés és Tatay Sándor egykori kritikája és Medvigy Endre professzor, irodalomtörténész utószava. Zilahy Lajos előszava ma is joggal számíthat az olvasók érdeklődésére.

Medvigy Endre Baranyi Krisztina
szerkesztő az IdőJel Kiadó vezetője

IDŐJEL KIADÓ

Az eredeti kiadásból előbb Zilahy Lajos bevezetője áll itt, majd kiváló Kossuth és József Attila díjas írónk Tatay Sándor és az agyonhallgatott Sértő Kálmán költő recenziója:

ELŐSZÓ

Néhány évvel ezelőtt előadást tartottam a rádióban a világháború magyar hadifoglyairól. Ismerem ezt a kérdést, már amennyire ismerni lehet a partról a tengert, a földről a fellegeket. Ismerem abból a néhány hónapból, amit a háború alatt a kenyérmezei táborban az orosz hadifoglyok barakkjaiban töltöttem. Olyan mindegy, hogy a szakállal kivert arcok, a lerongyolódott ruha és a lerongyolódott lélek mögött orosznak, vagy magyarnak hívják az embert.
Én magam fent a harctéren csak néhány óráig voltam orosz hadifogoly, ami nem is számít annak. De lélekben, érzésben és képzeletben hosszú évekig voltam odaláncolva egy családi tragédián keresztül az orosz mélységekben vándorló és pusztuló magyar sorsokhoz. Ez több is, meg kevesebb is, mintha ott lettem volna. A távollevők képzeletében megnőnek a dolgok. De vajon nőhetnek-e nagyobbra, mint a valóságban voltak? Ezt csak akkor tudtam meg, amikor pár esztendővel ezelőtt a Magyar Hadifoglyok Történetét szerkesztettük.
Nem nőhetnek. Az összegyűlt és addig jórészt még ismeretlen anyag arról győzött meg bennünket, hogy a hadifogság, de különösen az orosz hadifogság a modern hősköltemények olyan forrását nyitotta meg, amely mellett szédülten áll a képzelet is.
A hatalmas anyagból azonban mégis hiányzott valami. Talán a legfontosabb. Lehetőleg minden adatot, minden naplót felkutattunk, ezeket a naplókat azonban tisztek, önkéntesek vagy szellemi foglalkozású közlegények írták. Hiányzott a magyar paraszt naplója. Hiányzott az orosz hadifogságba került nyolcszázezer magyar paraszt írott, epikus emlékezése ezekről az időkről, erről a nagy tragédiáról, amelynek függönyei a világtörténelem legnagyobb fuvalmától lengenek. A fogoly paraszti lélek csak néhány nótában nyilatkozott meg. A nehéz állati munkára fogott magyar hadifogoly kezéből hiányzott a plajbász, a magyar parasztnak különben sem kenyere az írás.
Évekig hiába kutattunk a magyar paraszt naplója után. A nagy eposznak, a nagy Mahábháratának ez a része nagy és rejtélyes sötétségben maradt.

*

A rádióban tartott előadásom után egy hang jelentkezett ebből a nagy sötétségből. Egy hang a telefonban.
Rosszkedvűen vette tudomásul, hogy nem beszélhetett velem személyesen, mert egy regényt írt, amit mindjárt el is akart hozni.
Bevallom, a „regény” szótól megijedtem. Az idők folyamán minden íróban hatalmas ösztön fejlődik ki, amellyel elsősorban ismeretlen szerzők regényei ellen védekezik. Próbáltam lebeszélni, hogy ne hozza el a regényt, rendetlen ember vagyok, a kézirat elvész a sok limlom között.
A nevét se mondta meg, letette a kagylót. Elmentem hazulról és este, mikor hazajöttem, jóképű ügyvédi bőrtáskát találtam az asztalomon. Kinyitottam: benne volt a regény.
El kellett mosolyodnom a ravasz fogásra. Egy ilyen tekintélyes bőrtáskát nem lehet a papírkosárba dobni. Egy ilyen bőrtáskáért naponta el lehet jönni és ha nem adják vissza, lármát lehet érte csapni. Egy ilyen bőrtáska védi és oltalmazza a benne rejlő reménytelen szívdobogást, az ismeretlen kéziratot.
De azért nem adtam meg egykönnyen magamat a sorsomnak. Csak annyit határoztam el, hogy belenézek. Paraszti írással ez állott a címlapon:
„A Dóni halál bánya. Írta Kádár Lajos, született Alpáron 1896-ban.”
Könnyű volt megállapítani már az első sorokból, hogy a regényíró úr az írás mesterségének legkisebb szabályával sincs tisztában, sőt a helyesírással is erősen hadilábon áll.
Éjfélkor vettem kezembe a kéziratot, fáradtan és kimerülten a napi munkától. Gondoltam, elalszom mellette.
Reggel hét óráig olvastam. Az utolsó betűig. Felizgatott és felkavart ez az írás, a lelkem mélyéig megrázott.
Nem regény ez, hanem napló. A napló, amit évekig hiába kerestünk. Annak a nyolcszázezer magyar parasztnak naplója, aki névtelenül járta meg az orosz hadifogság legmélyebb poklait. A nagy sötétség egyszerre megvilágosodott.
Másnap megjelentem az Athenaeumnál, ahol nagy megértésre találtam. A naplót ki kell adni még áldozatok árán is.
Eljött hozzám Kádár Lajos is. Nagyon rossz bőrben volt, betegen, munka nélkül. Vallatóra fogtam, beszéltetni kezdtem és láttam, hogy még sok olyan dolgot átélt, ami nincs benne a naplóban.
Visszavitte a kéziratot azzal, hogy kibővíti. A második kézirat eseményekben és megfigyelésekben gazdagabb ugyan, de az a néhány esztendő, amely a két kézirat között eltelt, s amelyet az egykori juhászbojtár mint munkanélküli, legfeljebb mint kisegítő pincér kültelki kis vendéglőkben Pesten töltött el, rendkívül sokat ártott az első kézirat üde, a népmesékhez közelálló hangjának. Az első kéziratot a juhászbojtár írta, a második kézirat azonban néhol már túlságosan sokat fecseg és az alföldi nyelv tisztaságát erősen megfertőzte a kültelki pesti nyelv.
A sajtó alá rendezés feladatát abban látom, hogy az első kéziratot változatlanul meghagyva, a második kéziratnak csak azok a részletei kerüljenek bele, amelyeknek adatszerűsége valóban értékkel bír.
Mielőtt átadnám a szót a Kádár Lajos naplójának, el kell mondanom, hogy kicsoda a szerző. Született Alpáron… ez még csak annyit árul el róla, hogy a Tisza menti kun Alföld egyik legrégibb, alapításában honfoglalás korabeli községéből származik.
De mi van mögötte, miféle famíliából ered? Kádár Lajos írói személytelensége szükségessé teszi, hogy körülnézzünk ebben a famíliában. Vajon valóban jelentheti-e ő azt, amit benne keresünk: a magyar parasztot?
Azok után, amiket előad, ebben a tekintetben nem maradhat kétség.
Öreg Kádár Mihály, kun őrmester a Bem apó vörös sapkás seregében szolgált. Ebben a minőségében úgy megutálta az osztrák császárt, hogy amikor a Bach-korszak alatt Jóska fiát katonának kellett volna állítani, inkább nehéz száz forintot fizetett egy Kádár József nevű béresnek, azt vitték el Bécsbe, a fiát pedig, az igazi Kádár Józsefet kivitte a bugaci pusztára, ahol csak a madár meg a jószág járt és az egyik komájánál juhászbojtárnak adta.
Egy szép napon elindultak a lakodalmas szekerek a puszta felé. Menyasszonyt vittek a bujdosó juhászbojtárnak. Góg Erzsébetnek hívták a menyasszonyt. (Szép nevében valami ősmagyar emlék él.)
Nem is lett volna semmi baj, ha Kádár József elrejtőzve kint marad a pusztán. De egyszer „ződ vásárkor” ő is elindult a város felé a többi juhásszal, akik az eladó bárányokat hajtották. Elindult, hogy körülnézzen a szülői házban. Még ebből se lehetett volna baj, de vásár után beült a kocsmába áldomást inni. Búsuló juhászbojtár a nyakas üveg mellett, ebből nem származott más, mint rettentő verekedés. Kádár Jóskát megvasalva vitték el a pandúrok és kisült róla, hogy katonaszökevény. Elvitték Bécsbe, besorozták tizenkét esztendőre.
Telt, múlt az idő, Kádár Jóska alig tudott hírt adni magáról a bécsi garnizonból, mert nem ismerte a betűvetés magas tudományát. Csak, ha magyarokkal találkozott, azokkal üzengetett haza. Hogy „mondják meg a feleségemnek, Góg Erzsébetnek…” De hát az ilyenféle üzenetek nem igen jutottak el a címzetthez.
Letelt a tizenkét esztendő, az obsitos katona elindult hazafelé. Bekopogtatott a feleségéhez és szállást kért. Az asszony persze nem ismerte fel, tizenkét év alatt félméteres bajuszt eresztett Kádár József és úgy megvállasodott, hogy semmi se maradt benne a régi szikár juhászbojtárból. Góg Erzsébet nem adott szállást a jövevénynek, hiába fente magát az obsitos, hogy így meg úgy szép menyecske, elalszok én a pitvarban is. A válasz mindig csak az volt: „menjen kend tovább egy házzal, én férjes asszony vagyok.”
Miután így meggyőződött az asszony erkölcséről, a nagybajuszú katona felfedte kilétét és nagy volt a boldogság.
Góg Erzsébetet nemsokára magával vitte a kunsági táj réme: a fehér halál, a tüdővész. Az özvegy és öregedő katona újra megházasodott és ebből a házasságból öt gyermek származott: három fiú és két lány. Az új asszony kocsmát örökölt és Kádár József vezette a kocsmát. De nem sokáig, mert valamennyi komáját ingyen itatta, erre aztán ráment a kocsma is, meg a négy hold szőlő a Szikrában.
Amikor az égen, se földön nem maradt semmijük, visszament juhászbojtárnak. A gyerekek is a pusztán nevelkedtek. A nagybajuszú Kádár a háború előtt halt meg, 1912-ben.
A két lány férjhez ment. A fiúk közül a legidősebb, József, a család szemefénye és büszkesége, rettentő nagy pályát futott be: fizetőpincér lett Pesten, a Pannónia szállodában. Kiborotvált arc, tökéletes frakk, fényes, fehér ingmell, németül és franciául beszél, azonkívül nagyon sokat keres. István, a középső, semmire se vitte. Zsiványvér folyt benne, már suhanckorában bárányokat kanyarított el, annyi szégyent hozott a családra, hogy végül is öt forintot nyomtak a markába, egy kis elemózsiát pakoltak neki és nagy sírás-rívással kikísérték az állomásra azzal, hogy az ő küszöbüket többet ne lépje át. Mari nénje még utána kiáltott:
Ð Embereld meg magad, egyen meg a penész!
Lajos, a legkisebbik (a napló szerzője), kint maradt a pusztán juhászbojtárnak.
Kitört a háború. A frakkos főpincér combjába – Mollináry bakakáplár – roham közben tövig fúródik az orosz bajonett. Még viszontlátja Pestet, kórházba teszik, egyszer kivánszorog a mellékhelyiségbe, ott összerogy és meghal.
Az anya felsikolt:
Ð Ó, mért nem a másikat, mért nem Istvánt vette el az Isten!
Az anyaszív sikolya meghallgatásra talált, Kádár István közlegény nemsokára elesik Volhyniában. Neki nem a combján, hanem a mellkasán ment keresztül az orosz bajonett. Cókmókját, kiskendőbe kötve az egyik bajtársa hazahozta.
Ettől kezdve furcsa dolgokat vesznek észre az asszonylányok özvegy Kádár Józsefnén. A tarhonyához annyi zsírt vesz, hogy negyven embernek is elég lenne.
Ekkor már a legkisebbik fia, Lajos is katona. Orosz fogságba esik és évekig nincsen róla semmi hír. Özvegy Kádárné mind a három fiát elvesztette. Vége a háborúnak, a két veje visszajött, de mind a kettő nyomorék. Egyiknek a balkezét, másiknak a jobbkezét vitte el a háború.
Lajos visszavergődik valahogy az orosz hadifogságból, „a Dóni halálbányából”. Még viszontlátja az anyját. De özvegy Kádár Józsefné nemsokára, mint elmebeteg hal meg.
Most pedig átadom a szót a Kádár Lajos naplójának.

ZILAHY LAJOS

Tatay Sándor:Kádár Lajos juhászbojtár naplója: A doni halálbánya

Zilahy előszava után azt hinnénk, valami irodalmi furcsaságról van szó. Öreg szűrös pásztor fogja elmesélni Egyszervolt, hol nem volt hangon hajdani háborús élményeit. Ezzel szemben nincs a könyvben semmi mező és furulya íz. Ha csak nem az, hogy szokatlanul tiszta magyarsággal írták. De az Athenaeumnak akkor sem kell szégyenleni ezt a könyvet, ha abszolút irodalmi mértékkel mérjük, korántsem áll így sem az utolsó helyen irodalmunk tarka piacán.
Igaz, hogy nem regény; egészében nem írói kompozíció, de a világirodalomban ma szerte burjánzó monográfiák, irodalomnak nevezett száraz történelemrészek, nagyképű önéletrajzok és naplók felett szempontjainál, meglátásainál, tiszta, egészséges ítéleteinél s különösen erkölcsiségénél fogva tekintélyes magasságban áll.
Kádár nem esik a naplóírók rendes hibájába, kik örökös ítéletmondással nem tudnak szabadulni az állandó unalmas önismétléstől. – Az író személyét itt végre nem töprenkedőnek, nem filozófusnak ismerjük meg, hanem rugalmas természetű rokonszenves embernek, akinek mindig helyén való cselekedetei tesznek ítéletet.
Ezért élénk és mozgékony elejétől végig a könyv. Alaposan leköti az olvasó figyelmét anélkül, hogy valaha is a borzalomkeltés vagy a meztelen szerelemfestés eszközeihez folyamodnék, amit bőven volt alkalmunk megszokni a fogolyregényeknél. Éppen ez adja meg ezen írásfajban való egyedülállóságát, s azt, hogy annyi háborús regény után még mindig van helye a könyvpiacon.
Kár volt azt a szép és egészséges írást cifra magyarba öltöztetni. Kár volt juhászbojtárnak nevezni Kádárt, akinek sem írói, sem emberi modorában nincs semmi juhászbojtáros. Egészen fölösleges az osztálynaivság védelme alá állítani egy ilyen munkát, akkor, amikor a Halászó Macska az esztendő legnagyobb irodalmi sikere a világpiacon… Íme a reklám szerepe az irodalomban.
Egyáltalában anakronizmus ma már mint érdekességet felteríteni a parasztírót. Hiszen Szabó Pált, Veres Pétert és Sértő Kálmánt ismerünk. S hogy ne maradjunk a juhászbojtárnál: ott van Sinka István.

Kelet Népe, 1937. február (III. évfolyam, 2. szám), 44. oldal

 

Sértő Kálmán:A DONI HALÁLBÁNYA
Kádár Lajos hadifogoly naplójából

Egy évnél jóval több ideje annak, hogy egy egyszerű ember állt meg az irodalom porondja előtt, hogy átvesse magát a szellemi korláton, s elfoglalja a maga megillető helyét. Erről az emberről keveset írok, mert az írásnak akarom a papírt szentelni, amiről elfogulatlan dicsérettel emlékezett meg Móricz Zsigmond és Zilahy Lajos is, hazánk két legnagyobb szellemi vezető egyénisége. A paraszti sorból Pestre érkezett, elemi iskolát végzett embert Kádár Lajosnak hívják. Harmincnyolc éves, nős, Pesten pincér. A világháborúban évekig kínlódott orosz fogságban. Parasztháznál dolgozott, ahonnan szüntelenül megszökött és így került A doni halálbányába, amint azt írja. Idegenben töltött éveinek különös történetét írta le olyan mágneses következetességgel, hogy naplójához méltó írással még nem jelentkezett idáig egyetlen hazaérkezett fogoly sem.
Magam is olvastam újságokban s egy időben divatját járó fogolynaplókban a cári Oroszország kínzó és sötét furcsaságait. Mégis úgy éreztem, hogy a könyvekben több volt a mondatszerkesztés, mint az igazságok közvetlen leírása. Kádár Lajos ezt a kérdést oldotta meg, melegen és egyszerűen. A Tisza mellett született magyar, aki az orosz fogságból, a tetvek közül számtalanszor haza akar szökni a hazájába, édesanyjához, a megszokott régi ég alá és a fehér kenyérhez. Úgy mutatja be az orosz foglyok életét, amint az nem csak elképzelhető, de hihető is. Magyaros egyszerűséggel és meggyőző igazsággal alkalmak, mozzanatok perceiről nem mindenki tud írni. Kádár Lajos igen. Ezért jobb mindenki más hadifogoly naplójánál az ő írása. Ezért az első könyvét még ebben az évben ki kell nyomni, dübörgő óriásgépek zenéjében, s ezer és ezer példányban szétszórni az emberek között.
Úgy lehet, ma rossz az idő a szellem ajándékait jellemezni, hogy tucatmunkák, elképzelt alakok és történetek előbb kerülnek a közönség elé, mint a tiszta és értékes írás. Holott a jó olvasó ember lelki éhe mást vár. Az olvasók sokáig nem tudnának szóhoz jutni, ha elolvasnák Kádár Lajos naplóját. Kora délelőtti órában keresett fel az író. Még otthon talált a kis hónapos szobámban. Egyszerű és magyaros beszédű ember. A Tisza menti szellők és a napsugár íze érződik a hangjában. Kért, hogy olvassam el a munkáját. Ezt olyan lelki betegséggel és sokfokú belső összetörtséggel mondta. Mert Kádár Lajos nem makkegészséges. Fiatal vállaira és belső szervezetére még az orosz bányákban ránehezedett a lassan gyilkoló teher. De már itthon megbékélt, mint az olyan ember, aki művész, tud, lát és dolgozik, de fájóan hisz a nagy célok megvalósulásában. Van egy kis helyes felesége, akit a fajtánkból hozott a tűzhely mellé. Ennyi a vagyona. Mert amit keres, azt oda kell adnia a háziúrnak, meg a kenyeret is megvéteti mindennap az életért kapaszkodó gyomor. És mégis ebben az emberben furcsa, egyedülálló, egyéni és igaz művészet forrong. Most dolgozik a második könyvén, szabad idejében. A fogolynaplója le van gépírással írva, s be van kötve piros táblák közé. Kiadásra vár. Kiadásra vár, mert értékét nagy emberek elismerték, s az ilyen tollforgatót, mint Kádár Lajos, nem lehet csak úgy bemutatni és elmellőzni. Egy éjszaka időt szakítottam a fogolynapló elolvasására. Hajnalig megteltem gyönyörűséggel és képekkel. De meg is undorodtam… A csehektől. Ezekből egész ezredek szöktek át az oroszokhoz, s az orosz hadvezetőség a magyar foglyok őrzésével bízta meg őket. Ezernyi sebet, kivégzést, sírást, létbizonytalanságot mutat Kádár Lajos naplója. A fogságban átszenvedett kínok kilencvenkilenc százalékát mind a csehektől élték át a magyarok. Ha rábukkanok az írásban egy kis derűre, ezt csak az oroszoknak, vagy a tatároknak köszönhetem. A buja, dühös, kancsukás, állati vérmérsékletű kozákok is jobbak voltak a magyarokhoz, mint a csehek. Ezek elsikkasztották a foglyoknak még a fekete kenyerét is. Verték őket, hogy mondjanak le mindenről. Míg ezzel szemben a tatárok karácsonyestet csaptak a magyaroknak, kalácsot és pálinkát vittek a számukra.
Furcsa történelmi időknek a leírása ez a munka. Honvágy, szökések, éhezések, tetvészkedések, forradalom és ezernyi idegfeszítő esetnek a rövidre összpontosított szövevénye. Nincs benne keresettség, háriskodás, vagy züllött művészet. Páratlan írás a maga valóságában.
A humorra is rá lehet benne bukkanni, mert az idő kereke olyan, mint a sorsjegykerék. Egyszer ád, máskor nem. a foglyoknak is kerül néha jó elemózsia, itt-ott egy-egy nő is akad. De legtöbb esetben hazudni kell érte, mert az igazságot igen gyakran csak a hazugsággal lehet kiverekedni. Kádár Lajos jól érti a leírását annak, hogy mennyit kellett szenvedni, hazudni, szökni, míg egy-egy jobb állomáshoz jutott el a fogoly.
Munkájának vége a hazaérkezéséről szól. Megzörgeti az ablakot. Hangjának hallatára sírva fakad a szegény édesanyja, meg a nővére. Tizenhét hónapig nem tudtak felőle. A magyar forradalom előtt érkezik meg a még pelyhedző legény. Sírva borulnak egymás karjaiba. Rögvest előkerül egy hatalmas lábas, félig telve hideg marhapörkölttel. Maradék. Fel akarják melegíteni az asszonyok. A hazaérkezett gyermekember ez ellen a legerélyesebben tiltakozik. A gyomor éhes, és az ember élete csak egy pillanat, a végtelen idők folyásában. Nem lehet ráérni a szuszmitolódásra. Ezért hát Kádár Lajos hidegen gyürkőzik meg az egész pörkölttel. Még a lábas fenekét is kitörli az utolsó falat kenyérrel. Aztán körülnéz és kérdezi, hogy mi újság a faluban?...
Kádár Lajosnak szép és jó tolla van. Ízig-vérig magyar. Meg kell érte mindent tenni, hogy sűrűn mártogathassa. Ki kell a könyvét adni, még az ősszel, hogy újabb bizonysága legyen a parasztság tiszta hősiességének. Sok példányban kell kinyomni, hogy mindenkinek jusson belőle.

1936, PIM Kézirattára, Sértő Kálmán hagyatéka
Sértő Kálmán: Hírért megszenvedtem. Versek, napló és elbeszélések.
Szerkesztette: Medvigy Endre és Tüskés Tibor
Püski Kiadó, Budapest, 1996, 294-295. oldal

***

A millennium évében, sőt azon túl is, már az elemiben tanították, hogy a honszerző Árpád Alpár határában győzte le a bolgárok fejedelmét, Zalánt. Kádár Lajos az ezeréves Magyarország hűséges fia 1896. május 18-án, pünkösdkor, Alpáron látta meg a napvilágot. Másnap, május 19-én, szülőhelye plébániáján, római katolikus szertartás szerint megkeresztelték. 1982. február 14-én, Budapesten vett búcsút a földi léttől. Édesanyja, Kiss Franciska tiszai halászcsaládból származott, édesapja számadó juhász volt Tiszaújfaluban. Az író szülőháza Alpáron ma is áll. Az osztatlan elemi négy osztályát Tiszaújfaluban végezte. Az elemi elvégzése után számadó juhász édesapja mellett Bugacon juhászbojtár. Nemcsak a kiskunsági pásztoréletet ismerte meg alaposan gyermekéveiben és kora ifjúságában, hanem a tiszai halászatot és a paraszti munkát is. Alpár, Bokros, Tiszaújfalu, Kiskunfélegyháza, Bugac, Csongrád és Szentes voltak munkás hétköznapjainak és táguló érdeklődésének terei.
Sokáig úgy tudta, hogy amíg csak a családi emlékezet visszatekinthet, apai ágon kivétel nélkül juhászok voltak ősei. A negyvenes évek első felében, amikor kötelező volt a felmenők kilétének kutatása, akkor csodálkozott rá, hogy apai nagyapja latinos műveltségű nemesember volt, akit nemzethűsége miatt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc külső erőkkel való letiprása után bebörtönöztek, így 1852-ben kufsteini rabként, börtönben fejezte be életét. Anyai nagyapjának két öccse, a 15 éves Kiss Balázs és a 17 éves Kiss Zakariás is fegyvert fogott a hazáért. A szolnoki csatában tűntek el mindörökre. Sírjuk nincs, ahova a hálás utókor virágot vihetne.
Kádár Lajos bojtárkodása 1912-ben, édesapja halálát követően véget ért. 16 évesen – édesanyja óhajának megfelelően – 1912. augusztus 20-án a székes fővárosba költözött. Kisegítő munkás, majd kocsitologató lett a gázműveknél. Volt borbélyinas, szabóinas, kifutófiú, kerékpáros küldönc, liftesfiú és villamoskalauz, pénzintézeti alkalmazott. A Vadászkürt szállodában pincértanoncként, majd vizsgáit letéve szobapincérként dolgozott. Németül elég jól tudott, a francia konyhanyelvet is elsajátította.
Budapesten értesült a véres szarajevói pánszláv merényletről, Ferenc Ferdinánd trónörökös és hitvese meggyilkolásáról. A sorozóbizottság első alkalommal Kádár Lajost gyenge fizikumúnak, katonai szolgálatra alkalmatlannak találta. Másodjára már eredményes volt a sorozás. 1915. április 15-én vonult be katonának, a budapesti 1.számú honvéd laktanyába, a Népligetbe.

Író az áttörhetetlen közegből. Kádár Lajos sorsa és „A doni halálbánya” utószó a kötetből Medvigy Endre tollából/részlet/

 

szozattv

 
 Patriotak-Kronikaja-4.1 Patriotak-Kronikaja-4.1
 
szentkorona orszagaert alapitvany logo

 


egyesuletkopf