Árnyékcsúszda – árnyékban, fényben

Hogy összevethessük jelenünk nyelvhasználati trendjeivel, s hogy megfejthessük Czipott György, Árnyékcsúszda c. új kötetének titkát, érdemes verseinek nyelvi rokonságára vetnünk egy pillantást. Opusainak nyelvi modalitását a modernitás kezdeteit reprezentáló Ady Endre nyelvhasználati törekvéseiből eredezteti. Ady az őt megelőző népiesek hangját frissítette, alakította egy új korszak igényeinek megfelelően. Bár azóta Ady megszólalásmódja is a tegnap világának a részévé vált, gesztusával az újítás poétikai funkciójára vetett fényt, ösztönözve a mindenkori új idők új dalainak megkomponálását. Ez ugyanakkor óhatatlanul az újdonsággal szembeni idegenségérzet megjelenésének a kockázatával is jár. Hiszen az újszerű nyelvi alakváltozatoknak az újdonságot magát kell megjelenítenie. Az új társadalmi, poétikai helyzet felmutatását vállaló versnek tehát, ezt a korszerűséggel járó kockázatot is vállalnia kell.

Továbblépve az időben úgy tűnik, hogy az Árnyékcsúszda nyelvi regisztereit stiláris rokonság fűzi Füst Milán és Juhász Ferenc, sőt, horribile dictu, hogy egy kortárs költőt is említsek, Varga Rudolf megszólalásmódjához. Mindazonáltal az is nyilvánvaló, hogy szerzőnk a több felől érkező hatásokat eredményesen adaptálja, megalkotva költészetének karakteresen Czipott György-i arculatát. Ez az arculat a kötet egészére érvényesen egységes, egymásnak esetleg ellentmondó, egymással feleselő, netán egymást kioltó versnyelvek nem különíthetők el a könyvben. Persze a kritika azért kritika, hogy a színe mögött a fonákját is lássa, s hogy a kritikus ezen a ponton mindehhez hozzátegye, szerzőnknek a trend felé forduló nyelvi kísérletezés nem kenyere. S hogy épp ez a pont az, ahol a Czipott-i líra tökéletes egységet mutató szövete fölfeslik. Hiszen felmerül a kérdés, szerzőnk költészetének nyelvi szövetét mely időszak fonalaiból szőtte: a mai trendet reprezentáló, vagy valamely korábbi, inkább egyfajta hagyományt képviselő költészettörténeti korszak fonalaiból.

A manapság mérvadó értelmezői metódus szerint a líra értéséhez elsősorban nem a vers belső tartalmának olvasati kibontása visz közelebb, mint inkább a vers alakulása során kimunkálódó versnyelv működésének, e nyelven belüli összefüggéseknek, a versszöveg szemantikai összetettségét prezentáló feltárása. Mindebből következik, hogy a mai törekvések a világ teljességét szem előtt tartó igény helyett, inkább a versvilágok fragmentális változásaira fókuszáló figyelmet részesítik előnyben. Az értelmezés e mai metódusai hajlamosak elemzéseiket egy előfeltételezett szempontrendszerhez, melynek főbb premisszái a test, a másik, az eltűnő én, az úton levés, az ahumánus lét, az irónia szerepének preferálása, stb., igazítva végezni, egyben mintegy szelektálva a maguk poétikai igényének jól, vagy jobban megfelelő szövegalakítási technikák között. Míg a teljesség megismerésének útján inkább az analitikus, a leíró jellegű technikák alkalmazásával lehetett előbbre jutni, addig a fragmentumok közti viszonyok feltárását inkább a körülíró technikák szolgálják. Az én és a világ viszonyát összefoglaló modalitásokat egyre inkább a jelentésszóródást eredményező beszédmódok váltják fel. Költészetünkben mindez a vers líraiságának visszaszorulását, a vers szövegszerűvé válását eredményezi. Első pillantásra úgy tűnik, hogy az Árnyékcsúszda anyaga a változások irányával azokban az esetekben korrelál, melyekben a vers hangja egyszerűbb, hétköznapibb nyelven szólal meg. A kötet egésze azonban arról győz meg, hogy itt a líraiság nem a versnyelv logikai, asszociatív, metaforikus, metonimikus, stb. egymásra hatásából adódó összefüggéseinek, mint inkább egy külső, a versbeszédet uraló én narratív jellegű szövegalakítási ambíciójának a függvénye.

Ugyanakkor, bár más oldalról, de észrevételemet érvényesnek érzem: az Árnyékcsúszda anyaga a líraisággal azokban az esetekben korrelál, melyekben a vers hangja egyszerűbb, hétköznapibb nyelven szólal meg.

Mint pl. a Pásztorok!... (90) című versben, melynek hatását, értékét még a választott, kötött, szonett forma is emeli. „Ezüst köd szitál, jövőre/ kövérke hó is hull talán/ vigaszul fenyőre, kőre./ Csönd zizeg a kert oldalán” kezdi szerzőnk a bukolikus hangulatot idéző költeményt. A vers egy másik rétegében a dölyfnek és az alázatnak a megidézésével az emberi kiszolgáltatottságnak, majd az égbe szálló házak szimbolikájával a reménynek ad hangot. „ma még menedéket kapott,/ sem hetyke dölyf, sem alázat/ nem váltja meg a holnapot./ Égbeszállnak mind a házak” – írja. Azzal, hogy a karácsony misztériumát természeti környezetbe helyezi, majd a szakralitás fényével vonja be, sorainak egyszerre ad egy evilági és egy a lélekben történő jelleget. Erre utal a vers zárlataként a szonett két háromsoros versszaka is: „Szeretni rosszul nem lehet./ Jászlához gúzsol képzelet,/ ólom ég. Csillag nem ragyog,// fönn, mennyekben nincs karácsony./ Szívünkben, belül a rácson/ fölsírnak kisded angyalok”. Bízvást mondható, hogy az opus a kötet egyik, ha nem a legjobban sikerült remeke.

Ha szabad formában is, de folytatja a Pásztorok!... színvonalát, a Kistotál (91) című munka. Itt a szerző költői arculatának sokszínűségét mutatva, a szakralitás mellett a szociális érzékenységnek is teret enged. Amikor felteszi a kérdést: „hát még meddig vakultok látni/ lenyúzott bőrötök csapkodását/ forró, brüsszeli szélben?”, soraival a líra világából a politikumot száműző trenddel szembe megy. Kortársait szólítja meg, azokat, akik bár „nagyon jól kitanultátok/ az egyszeregyet, … koldusok csipás varázsigéit!”, de akiknek „mi közötök is már/ sárrá gyöngült anyátok/ arcához pirkadat előtt”, mert nem folytatói már sem az öntudatnak, sem a hitnek, „hisz tenmagatok vagytok/ feketepárás kovácsvasszörnyek,/ hisz tenmagatok vagytok/ Jézus keresztjébe beütött szög”. Félti is és számon is kéri a kiszolgáltatott és ellehetetlenült érintetteket. Figyelmeztet, „jajj,/ kigúnyolt csillagokat csikként tapos el/ hamiskígyóbőr bálicipőorr!” A találó, mert a vers jellegét a vers címévé emelő K(k)istotál, végül nyugtalanító félelemmel zárul: „álmatlan/ tegnapaknamezőn,/ ólomhajnalt borzadva/ figyelem kifeszült íriszen át,/ amiként ölni lopakszik/ pokolmasináival/ ez a tél is”.

A CATEGORICUS IMPERATIVUS (80) című verse olvastán, melynek ajánlásában hívja fel az olvasó figyelmét, hogy opusa Posztulátumok Kant maximájához, megkövetelt alkaioszi strófákban, a filozófia iránti fogékonyságával szembesülhetünk. „Hitét ki éli, ha már/ belátja, lép nyomában az Úr, s amíg/ világol benne fény, e léte/ emberi korra kimért adója.” írja. Majd a befejező strófa: „Legyél tehát a kín, ami szétfeszít,/ ki más, ki táncolná örömében szép/ szívét a véres szürke porba?.../ Mert csak a lélek a lét egésze.” Az antikvitást idéző strófák Kant-i segítséggel kínálnak a ma emberének „igazságokat”. Túl azon, hogy ahány olvasó, annyi olvasat, egy közelebbi vizsgálat a vállalkozás buktatóira is fényt deríthetne. Itt most csak egy, az utolsó sorral kapcsolatos alternatív észrevétellel élek. Talán szerencsésebb lett volna így fogalmazni: Mert csak a lélekkel egész a lét.

De nem is a szerző gondolataival lehet az olvasónak gondja, mint inkább azzal a mondandót kifejező Czipott-i nyelvhasználattal, amit gyakori előfordulását tekintve, akár lírája jellegadó sajátjának is tekinthetünk. Ez pedig, röviden szólva a vers hangját nem támogató, annak metaforikus belső logikájával szembe menő, önjáróan asszociatív nyelvhasználata. Hogy találomra csak egy példával éljek, lássuk a Magambaágaz (57) című opus néhány sorát: Isten „Mellém ül alkonyatkor,/ semmitélről hallgatunk./ Falra véreset sikolt/ hitbentékozolt napunk.” Hogy Isten „Mellém ül alkonyatkor”, s hogy „hallgatunk”, ez így még egy szép sor. De az már zavaró, hogy semmitélről hallgatunk. Hiszen a következőkben, a „Falra véreset sikolt”, nem következik előzményéből, a semmitélből. Az illeszkedés akkor sem jön létre, ha a „Falra véreset sikolt”ást a folyományból, a „hitbentékozolt napunk”ból eredeztetjük. A versszak sorai és „erős” szóképződményei (semmitél, hitbentékozolt), nem hordozzák, nem közvetítik a vers hangját. Marad tehát a rébusz. És sajnos a többi versszakkal sem járunk jobban.

Kár ezekért a „cifrázásokért”, hiszen aki olyan szépen tud verselni, ahogy azt szerzőnk a fentebbi idézetekben tette, vagy mint, ahogy azt az önvallomásnak, vagy akár ars poeticának is beillő Quis enim es tu? (60) című versében teszi, annak csak hagynia kell, jöjjön, s írja meg önmagát a vers. Lássunk egy részletet: „ne higgyetek azoknak/ akik azt mondják/ hatalmuk van igék felett/ mert olyanok ők/ akár kitépett légyszánnyal (sic!)/ gyermek ha repülni tanul/ ne higgyetek azoknak se/ akik szentté majmolt olajokkal/ kenik meg holtak szemeit/ mert farkasvakságukban/ oly gyáván magabízók hogy/ korhadékok közé rekesztenék/ fekete csillagok zengését is … higgyetek repedt tükörnek/ aki azt mondja/ én vagyok”. Mintha valamilyen liturgiába foglalt episztolát hallgatnánk, olvasnánk. Feltételezem a hangulat kialakítása tudatos volt, s hogy mindez Czipott Györgytől sem idegen. Hiszen egy ima is lehet szép, bár nem azért mert hitbéli tanúbizonyság, hanem mert alkotás, és mint ilyen – persze ha nem is tartalmától függetlenül, de tartalmától elkülöníthetően –, a nyelvi kifejezés szépérzetet keltő minősége. Ahogy ezt a Quis enim es tu? esetében is láthatjuk. (Czipott György: Árnyékcsúszda, versek, Miskolc, 2016, Hajdu-Vinpress Kiadó).

Bereti Gábor